Kevéssel az ezredforduló után friss vér áramlott a hollywoodi filmgyártásba távol-keleti horrorfilmek feldolgozásai formájában. A 2002-es Gore Verbinski-féle A kör - minek alapjául a négy évvel korábbi Ringu szolgált - váratlan sikere láttán japán, kínai, koreai, sőt még filippínó alkotásokat is megpróbáltak közelebb hozni a nyugati nézők ízlésvilágához úgy, hogy közben megőrizzék sajátos zamatukat. Habár minőségük hagyott kívánnivalót maga után, némelyik talányos módon oly népes rajongótáborra tett szert, amire már bátran lehetett folytatásokat is alapozni. Ezek egyike, a hazájában irdatlan népszerűségnek örvendő Ju-On koncepciója abból áll, hogy egy tokiói családi házban szörnyűséges tragédia történt (az okát most ne firtassuk), az életből gyötrelmes körülmények és éktelen harag közepette távozott áldozatok mindörökre rajta hagyták nyomukat az ingatlanon. Úgy is mondhatjuk, hogy a bosszúálló szellemek megátkozzák az oda betévedő szerencsétleneket, majd kísérteni kezdik és változatos módszerekkel végeznek velük. A skála a saját maguk által elszenvedett halálnemtől a közvetett befolyáson át a halálra rémisztésig terjed, de az igazság az, hogy a nyekergő asszony, a vergődő férj és a macskaként nyávogó kisfiú már a maga idejében sem igazán tudott félelmet ébreszteni a picit is edzettebb nézőben, hiába maszkírozták őket falfehérre. Emiatt egyedüli eszközként az ún. jump scare maradt Takashi Shimizu rendező kezében, akinek abban a ritka megtiszteltetésben lehetett része, hogy miután leforgatta a Ju-Ont, megismételhette mindezt egy nemzetközileg ismert stábbal (Sarah Michelle Gellar, Bill Pullman) is. A 2004-ben debütált The Grudge (nálunk Átok címen futott) kapott még két folytatást is, mielőtt úgy látták volna jónak, hogy itt az ideje rebootolni a mindeközben Japánban megállíthatatlanul dübörgő, még a Ringuval is crossoverező franchise-t.
Az újrázásra Nicolas Pesce kapott felkérést, akinek ugyan az Átok háza csupán a harmadik nagyjátékfilmje, de korábbi alkotásait szerették a kritikusok, mindkettő a Sundance filmfesztiválon debütált, és még a műfajuk is azonos. A stúdió bizalma odáig terjedt iránta, hogy a forgatókönyvet is rábízták. Ehhez adjuk még hozzá a jó nevű másodvonalbeli színészekből (Andrea Riseborough - Birdman, Éjszakai ragadozók; Demián Bichir - A kertész, Alien: Covenant; John Cho - A keresés, Star Trek; William Sadler - A remény rabjai, Még drágább az életed) verbuvált szereplőgárdát, és akkor reménykedve, sőt már-már bizakodva foglalunk helyet a mozivászon előtt, miután sűrű bocsánatkérések közepette bearaszolunk a helyünkre megmoccanni világ minden kincsért sem hajlandó, pattogatott kukoricával és szén-dioxiddal dúsított üdítővel állig felpakolt nézőtársaink villámokat szóró tekintetétől kísérve. Ha szemmel ölni lehetne, a fél moziterem holtan rogyna össze, mielőtt még pörögni kezdenének a másfél óránál épp hogy valamivel hosszabb film első képkockái. Elképzelhető, hogy páran elégedetten távoznak majd a végén, hiszen olyanokat is ismerünk, akik szerint a 9-es terv a világűrből a mozgóképek történelmének valaha volt legnagyszerűbb alkotása. Valószínűbb azonban, hogy inkább hozzám hasonlóan értetlenség lesz úrrá az emberen, éppúgy megkérdőjelezzük döntésünk helyességét, mint a reboot létjogosultságát.
Ugyanis Pesce nem élt a lehetőséggel, a formula megújítása helyett szolgai másolásba kezdett, és egy rakás, az eredetiből ismerős jelenetet átemelt az ominózus harmadik kezes zuhanyzással egyetemben, sőt még annak több idősíkon futó történetvezetését is elleste. A kevés érdemi változtatás egyikeként rövid tokiói közjátéktól eltekintve teljes egészében az Egyesült Államokban bonyolódik a cselekmény, és nem Kayako, Takeo és Toshio terrorizálja egy ház mindenkori lakóit, hanem egy másik család, akiket valamivel félelmetesebbre maszkíroztak japán megfelelőiknél. Emellett azt érdemes még kiemelni, hogy bármelyik korábbi résznél hangsúlyosabb a drámai vonal, szinte mindegyik fontosabb szereplőnek valamilyen veszteséggel kell megküzdenie, vagy váratlan és fájdalmas élethelyzettel szembenéznie. Példának okáért a film tulajdonképpen jelenében a kisvárosba költözött rendőrnyomozó (Andrea Riseborough) férje korai halála miatt kénytelen egyedül nevelni kisfiát, de a házat újdonsült tulajdonosainak értékesítő ingatlanközvetítő (John Cho), valamint a később beköltöző idős házaspár is hasonlóan nehéz szituációban találja magát. Kétségtelen, hogy mindennek következtében kialakulhat irányukban némi rokonszenv, amit menten semmissé is tesznek végtelenül ostoba döntéseik. Szekrénybe bújni egy kísértet elől?!
Az ezer sebből vérző szkript talán legnagyobb vesztese szegény Demián Bichir, akinek hiába áll veszettül jól a láncdohányos nyomozó szerepe, ha karaktere épp annyit ad hozzá a történésekhez, mint Az elveszett frigyláda fosztogatóihoz Indiana Jones. Értsd: a legkisebb hatása sincs az eseményekre, nélküle is épp ugyanarra futna ki a cselekmény. Még rosszabb, hogy Pesce az összes amatőr hibát elköveti, amitől egy horrorfilm nevetségessé válhat nézői szemében, minek következtében a végeredmény logikátlan, következetlen és teljességgel kiszámítható. Nyomorúságos állapotban lévő holttestek látványa és zavaróan erős hanghatás kíséretében hirtelen az arcukban tolt kísértetek csupán arra jók, hogy összerezzenjen a néző, esetleg megugorjon ültében, ám ettől még garantáltan hiányolni fogja a gerincén végigfutó jéghideg borzongást, és a libabőrt okozó torokszorítóan feszült atmoszférát. Üröm az ürömben (nem elírás), hogy jó eséllyel visszahozhatja költségeit, sőt még profitot is termelhet a stúdiónak. Ha így lesz, garantáltan érkezik a folytatás, és mi sem szabadulunk meg soha ettől az átoktól.
