Mióta csak az eszemet tudom, bróker akartam lenni. – Akár ezzel a mondattal is kezdődhetett volna Martin Scorsese legújabb filmje, annyira ugyanazon a nyomvonalon indul el, mint egyik leghíresebb filmje, a méltán kultikus Nagymenők. A különbség csupán annyi, hogy A Wall Street farkasa nem követi a „rise and fall” történetek megszokott Gauss-görbéjét, Leonardo DiCaprio által megformált főszereplője ugyanis zavarba ejtően könnyen és hamar fent találja magát a csúcson, miközben az elkerülhetetlen bukás szinte kivárhatatlanul sokára éri csak utol.
Ami pedig a kettő között zajlik, az inkább emlékeztet egy másik klasszikusban, a Félelem és reszketés Las Vegasban látott fékevesztett, harsány, romantizált és következmények nélküli drogtivornyákra, extraként egy halom orgiával és szektás bálványimádattal megfejelve. A bálvány pedig ez esetben nem más, mint a pénz.
A nem kevesebb mint 180 perces film valószínűleg hűen követi az alapjául szolgáló könyvet, Jordan Belfort börtönben írt memoárját, ami valójában nem lehet több, mint vicces anekdoták gyűjteménye. Scorsese sem igazán változtatott ezen, a film narratívája nagyjából kimerül annyiban, hogy szolgaian iterál végig Belfort papírra vetett történetein, de már ezeken keresztül is bőségesen elegendő bepillantást nyerhetünk korábbi életének minden képzeletet felülmúlóan felszínes világába, ahol mindenki végtelenül sekélyes és primitív, ahol a pénz az egyedüli érték, és ahol a drogok nemcsak ideális stresszoldók, hanem bizony az unaloműzés egyik legfontosabb kellékei is egyben. Tehát amíg a már említett Félelem és reszketés Las Vegasban főszereplője, Raoul Duke azért drogozott, hogy megtalálja az amerikai álmot, addig Jordan Belfort épp ellenkezőleg, azért, mert megtalálta.
Végeredményben tehát egy olyan filmet kapunk, ami kiválóan elegyíti a gengszter-, és az abszurditásba hajló drogos filmek elemeit. Hiszen hiába vannak itt brókerek a középpontban, az ő világuk is pontosan ugyanannyira belterjes és öntörvényű, mint a maffiózóké. De amíg ez utóbbit rendszerint egyfajta tiszteletteljes romantikával szokták ábrázolni, addig itt Scorsese ügyelt arra, hogy kellő távolságtartást tanúsítson, és hogy a karakterek inkább komikus, mintsem azonosulható színben tűnjenek fel. A hangsúly emiatt elsősorban azon van, hogy a szándékosan és szarkasztikusan eltúlzott kicsapongások minél viccesebbek és szórakoztatóbbak legyenek, legalábbis az arra fogékonyaknak, hiszen korántsem biztos, hogy ez a fajta sajátságos, hedonizmussal kevert merész humor mindenkinek bejön.
Ha viszont van valami, amire biztosan senkinek sem lehet panasza, az a színészek bámulatos játéka. Bár azon meg sem lepődünk, hogy Leonardo DiCaprio ezúttal is lenyűgöző alakítást nyújt, azon viszont talán igen, hogy az egyik drogoktól szétcsúszott jelenetében majdhogynem Johnny Deppet is lepipálja. Emellett külön szót érdemel Matthew McConaughey epizódszerepe és Jonah Hill átlagon felüli teljesítménye is, de igazából mindenkit felsorolhatnék, olyannyira látszik az egész színészgárdán, hogy valósággal lubickolt a szerepében.
A film egyetlen negatívuma, hogy sajnos legalább fél órával hosszabb, mint kellene. Egy idő után már mi magunk kezdjük kínosan érezni magunkat az egymást követő obszcén jelenetektől, ráadásul ezek a történethez vagy a karakterekhez semmit sem tesznek hozzá. Az utolsó egy órában pedig egyre többször fordul elő, hogy tempót téveszt és kizökkent, és ahelyett, hogy az elkerülhetetlen bukáshoz közeledve felpörögnének az események, azt érezzük, hogy ennek bizony sosem lesz vége.
4,5/5
