Gyermekkorunkban sokan álmodoztunk arról, hogy egyszer majd valami különleges dolgot fogunk csinálni. Ezeket az ábrándokat többnyire hamar felváltják a reálisabb vágyak, így végül kevesen leszünk ténylegesen színésznők, asztronauták, énekesek vagy elnökök. A film főszereplő házaspárja - akiket Kate Winslet és Leonardo DiCaprio alakít - megismerkedésükkor kiröhögték a középszerű életmódot, és mivel mindenkitől olyan visszajelzéseket kaptak, hogy ők különlegesek, álmukban sem gondolták volna, hogy végül ők is csak úgy végzik, mint mindenki más: van szép családi házuk, két gyermekük, apu dolgozik, anyu otthon robotol, és mindannyian teljesen átlagosan élik mindennapjaikat. A szabadság útjai egy veszekedéssel kezdődik, és a történet folyamán végig ilyen és ehhez hasonló heves szócsatákkal szembesülünk, amelyek olykor tettlegességig is fajulnak (persze nem asszonyverésről van szó, „csupán" kölcsönös székdobálásokról); ez a morál csak egy kis időre változik, amikor felsejlik annak a lehetősége, hogy mindent hátrahagyva Párizsba költözzenek és kiéljék vágyaikat; anyuka dolgozhatna, apuka pedig otthon gondolkodhatna, hogy mit kezdjen az életével - mert csak annyit tud, hogy nem elég neki a mostani.
A szabadság útjai egy dráma az elveszett ábrándokról, a többre hivatott sorsú emberek középszerűvé válásáról. A kitűnő és hiteles színészi játék sem menti meg ugyanakkor a történetet attól, hogy a néző valahol inzultálva érezze magát a mondanivaló miatt. Mert a film mondandója tulajdonképpen annyi, hogy a „normál élet", azaz ahogy az emberek zöme él, nem elég. Nyilván senki sem szeret szembesülni azzal, hogy átlagos életet él, nomeg akkor sem az a megoldás, hogy rögtön mindent feladunk egy szebb élet reményében: több lehetőség van napjaink különlegesebbé tételére ennél. April (Kate Winslet) viszont nem így gondolja, ő az egyetlen kiutat a teljes változtatásban látja, csak gyötrődik, néha megőrül, néha tetteti, hogy jó neki, néha nem. Kétségbeesetten próbálja színesebbé tenni életét, de látjuk az arcán, hogy sehogy sem érzi jól magát, és érezzük az aláfestő zene melankólikus taktusaiból, hogy semminek sem tud már örülni. Férje (a jóllakott óvodás fejű Leonardo DiCaprio) is csak titkárnőkkel hetyeg, egy unalmas cégnél dolgozik, ő is el akar menni, de aztán egy magasabb pozíció és az azzal járó impozáns fizetés visszarántja; rájön, hogy neki jó itt, csak épp azt nem veszi észre, hogy ez a történet nem csak róla szól. Sorsuk, mivel drámáról beszélünk, épp olyan kiszámítható, mint a film vége. Tartogat pár meglepetést az alkotás, de összességében a színészi játékon kívül nem kiemelkedő egyik szegmense sem. Kevésbé elgondolkodtató, mint amilyennek látszani akar, és a felétől már nem azt várjuk, hogy mi fog történni a szereplőkkel, hanem azt, hogy mikor lesz vége.
A szabadság útjai nem rossz film, de nincs helye a legnagyobb alkotások között. Annyit remélhetünk, hogy Kate Winslet végre megkapja a megérdemelt Oscarját érte.
3,5/5
Dráma a középszerűségről
