Pár évvel ezelőtt még a legoptimistább Star Wars rajongók sem mertek abban reménykedni, hogy folytatódhat a Star Wars: The Clone Wars. Miután a Disney felvásárolta a Lucasfilmet, 2014-ben még megkaptuk a lerövidített, The Lost Missions alcímet viselő hatodik szezont, de eztán úgy tűnt, hogy tényleg vége a dalnak. Pedig tervekből már akkor is volt épp elég, sőt kezdetleges animációs formában több történetszál is kiszivárgott. Ezek egy részéből később külön regény lett (Christie Golden: Sötét tanítvány), és a The Clone Wars legszerethetőbb új hőse, Ahsoka Tano is megkapta idővel saját írott kalandját. Nos, a 2016-ban kiadott Ahsoka regényt jobb, ha inkább elfelejtitek.
A Star Wars: The Clone Wars fináléja ugyanis most némileg átírta a történelmet, és hiába jelentették ki a Lucasfilm fejesei, hogy az új kánonban minden film, sorozat, könyv és videojáték története egy nagy szerves egészet alkot és szentírásnak számít, most mégis változtattak kissé a cselekményen. Ezért persze kár is lenne haragudni, hiszen E. K. Johnston említett regénye csak részben foglalkozik a hetedik szezonban elmesélt eseményekkel, mi pedig csak örülhetünk, hogy Dave Filoni és gárdája mert változtatni a dolgokon. De ne szaladjunk még ennyire előre.
A hetedik évad előtt persze nem árthat egy kis gyorstalpaló
A hetedik évad három nagyobb fejezetre osztható, ezek közül pedig először egy klóntörténetet kaptunk. Itt megismerkedhettünk a Bad Batch nevezetű fura gárdával. Ezek a mutálódott klónok válogatott különleges képességekkel rendelkeznek, igazi kemény legények, de persze Rexnek sem kell egyetlen percig sem szégyenkeznie mellettük. Közös kalandjuk bár nem volt ugyan eget rengetően izgalmas, de jó felvezetésként szolgált a Mandalore ostromához, elvégre mindenki tudta, hogy itt futnak majd össze a szálak, de azért nem ártott szentelni egy kis időt azoknak a szereplőknek, akik az évek során legalább annyira a szívünkhöz nőttek, mint Obi-Wan, Anakin vagy épp Ahsoka.
Nem mások ők, mint a külsőre teljesen megegyező (oké, páran ezt megcáfolják pár tetoválással), mégis saját személyiséggel rendelkező klónok, akik bár futószalagon gyártott töltelékei voltak csak a háborúnak, mégis gyakran több érzelmet mutattak, mint a jedik vagy a szeparatisták. Többek között abban is megmutatkozott a The Clone Wars jelentősége az évek során, hogy el tudta mélyíteni a klónhadsereget, ennek pedig az utolsó évad első négy epizódja igazi iskolapéldája lett.
A következő négy résszel viszont már kicsit bajban vagyok. Egyfelől örömteli volt végre viszontlátni Ahsoka Tanót, másrészt viszont itt sajnos már időhúzásnak éreztem azt, hogy nem érkeztünk el végre a Mandalore bolygó legendás ostromához, illetve a hírhedt 66-os parancs kiadásához. Ahsoka új pajtásai, Trace és Rafa egyáltalán nem nevezhetőek emlékezetes karakternek, tulajdonképpen egyetlen epizód alatt össze lehetett volna foglalni azt, amit itt a nagyi kedvenc rétestésztája módjára kezdtek el nyújtani. Végül azért csak megtörtént az a pár fontosabb mozzanat, ami elrugdalt bennünket arra a bizonyos Mandalore-ra.
Az utolsó négy résznek pedig immár egyértelműen Ahsoka Tano és Darth Maul, illetve talán még Rex a főszereplői. A Mandalore ostroma szál mind történetmesélésben, mind animációs megvalósításban az egész széria csúcspontjának tekinthető, és egyáltalán nem a ti hibátok, ha gyermeki lelkesedéssel, csillogó szemekkel bámultátok mondjuk Ahsoka és Maul összecsapását, ami többek között azért is lett ilyen látványos, mert maga Ray Park bújt ismét motion capture ruhába ezekhez a jelenetekhez - tudjátok, ő alakította Mault a Baljós árnyakban is.
Az íróknak sikerült Maul egyébként is komplex karakterét újabb rétegekkel ellátni, Ahsoka szemszögéből pedig még inkább nyilvánvalóvá vált, mi is a gond a jedi renddel, ami már korántsem olyan feddhetetlen mint a régi időkben volt. Személy szerint külön örültem annak, hogy nem maga az ostrom zárta le a teles történetet, hanem hagytak az írók még két epizódot a 66-os parancsnak és az ezzel járó következményeknek (szívszaggató volt látni az inhibitor chip miatt Ahsoka ellen forduló klónokat, akik sisakjukon viselték még az egykori jedi jelét is, mégsem tudtak ellenállni a parancsnak), illetve az utolsó képsoroknál nagyot ugrottunk előre az időben, ezáltal pedig megkaptuk az egész Star Wars kánon egyik legmeghatóbb jelenetét - spoilerek nélkül egyelőre most inkább maradjunk ennyiben.
Szívesen láttam volna a hetedik évadban a Sötét tanítvány történetét, de egyrészt ehhez még nyolc résszel meg kellett volna tolni a szezont, másfelől pedig értem, hogy miért nem jó ötlet újra elmesélni egy olyan sztorit, amit regény formában már egy az egyben kiadtak. Ugyancsak hiányzott az Crystal Crisis on Utapau, amit kezdetleges animációs formában már megnézhettünk a kiszivárgott anyagokan köszönhetően, de ha már itt tartunk, akkor azt is elsírhatnám akár, hogy a Son of Dathomirt is remek volt olvasni képregényként, de mennyivel jobb lett volna látni is a sorozatban.
A telhetetlenség viszont nem jó tanácsadó. Borzasztó hálás vagyok ezért a 12 részért (igen, még azért a négyért is, amit kicsit untam az évad közepén), a Star Wars: The Clone Wars ezeknek köszönhetően vált egy nagy, befejezett egésszé. Lezárása jobb, mint bármi, ami a Star Warsszal történt az utóbbi években.
Csak remélni tudom, hogy igazak azok a pletykák, amelyek szerint Dave Filoni egy új animációs sorozaton dolgozik, ami a Rebels történetét viszi tovább - ott ugyebár a befejezést követően Ahsoka és Sabine Wren elindultak megkeresni Ezra Bridgert, én pedig ezt a történetet is látni akarom.
