Körülbelül a film tizedik percében kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem volt-e túl sok már A Karib-tenger kalózaiból. Egyrészt van az a szabály, hogy nem vágjuk le a tehenet, ami még mindig hatalmas mennyiségű tejet ad. Ugyanakkor adott a probléma, hogy a részeges Jack Sparrow már nem vicces, a poénok ismétlődnek, ami meg nem, azok meg a késői Gálvölgyi Show szintjén vannak (és a lábuk egy kicsit a Sas kabaréba lóg). Lehet, hogy a kisgyermekek még értékelnék őket (pláne ha nem hallották azokat az előző négy film valamelyikében), de nekik meg nehéz megmagyarázni, hogy miért úszkál és támad a rothadó cápa, és hogy nem kell félni, nem tud lemászni a vászonról, hiába ugrik közvetlenül a nézők arcába. De legalább láthatunk mindenkit még egyszer, kiderülnek őrületes titkok, Jack meg legalább kétszer veszíti el és nyeri vissza a legénységét. Megint.
A sztori középpontjában Poseidon szigonya áll, amit a végére már az is meg akar szerezni, aki korábban nem amiatt keveredett a cselekménybe. A fegyver felold minden tengeri átkot, aminek azért páran (köztük például a Bolygó Hollandi kapitányaként szolgáló Will Turner) hasznát tudnák venni. Sparrow kapitány nyilván elengedhetetlen a kutatáshoz, viszont mint azt az első részben látott formula is mutatta, a sikerhez kell egy kíváncsi, nagyon csinos, szkeptikus hölgy, illetve egy bátor, erős férfiú. Carina és Henry nem sokat adnak az élményhez, amikor nem halálközeli állapotban vannak, akkor kikötözik vagy bebörtönzik őket valahova. Bár az első jelenet után úgy tűnik, végig Henry áll majd a film középpontjában, folyamatos a csapongás, és mindig rotálódik, kinek a történetszála és indítékai kapnak nagy figyelmet. Közben persze szép lassan megmagyarázzák, ki az a Salazar, kin akar bosszút állni, és miért folyik a szájából a csokiszirup, a pajtásai közül meg hogyan lett néhányból mindössze egy lebegő kéz és egy sapka. Ez egyébként a film egyik fénypontja volt számomra, mármint az a rész, amikor egy visszemlékezésből minden kiderül ennek kapcsán. Kár, hogy Salazar és a bosszúja valójában mellékszál volt mindvégig.
Hogy teljes legyen a felhozatal, bedobták még Barbossát is, aki megintcsak nem ad hozzá sokat az egészhez. Geoffrey Rush (Depphez hasonlóan) hozza, amit eddig is nyújtott, és ugyan nagy szerepet kap a történetben, sikerült hozzá kapcsolódóan olyan meta-klisé-egyveleget összehordani, hogy majdnem lecsúsztam a székben. A klisék mennyiségével egyébként sem bántak óvatosan; ha megtippelitek a szerelmi szálat, a sikeres kivégzések számát, hogy hányszor arat dicsőséget a töltelék brit haderő, vagy hogy van-e drámai önfeláldozás, jó eséllyel eltaláljátok mind.
A Salazar bosszújára akkor, ha őrült rajongók vagytok, talán érdemes beülni, de ha eredeti történetet, izgalmas új karaktereket, lenyűgöző látványt, vagy jó poénokat vártok, azt a film sajnos nem adja meg. Nem tudom azt mondani, hogy rossz lett, de nem is próbál meg az átlagosnál jobbá válni. Egy kicsit félek tőle, hogy a két új főszereplővel akarnak majd egy rebootot csinálni, de nem hiszem, hogy van olyan ember a Disneynél, aki azt kifizetődő ötletnek gondolja. Ha ez a búcsú, én megköszönöm, de nincs szükség új kezdetre.
3/5
A Puliwood kritikáját itt olvashatjátok.
