Hét éve, a négyszeres Oscar-díjas A Grand Budapest Hotel óta nem dirigált élőszereplős filmet Wes Anderson, aki legutóbb a Kutyák szigete című animációs produkcióval örvendeztette meg a mainstreamen túli alkotásokra is kíváncsi mozinézőket. De nemcsak ezért övezte előzetesen komoly felhajtás A Francia Kiadás Cannes-i bemutatóját, ahol a közönség állva tapsolta meg, hanem azért is, mert a rendező megszokott témái (diszfunkcionális család, testvérek közötti rivalizálás, az ártatlanság elvesztése, vagy például a gyász) ezúttal egyáltalán nem, vagy csak a háttérbe szorulva jelennek meg, miközben átengedik a színpadot Anderson újságírás (konkrétabban a The New Yorker hetilap) iránti rajongásának.
Nem ő az első filmes, aki a 21. első évtizedeiben már a demokratikus berendezkedésű államok politikusai által is nyomás alá helyezett, hitelességében megkérdőjelezett hivatás művelői előtt ily módon tiszteleg. Ám míg a Spotlight - Egy nyomozás részletei, A Pentagon titkai vagy Az elnök emberei az oknyomozó újságírókat a középpontjukba állító fajsúlyos drámák, addig A Francia Kiadás annak a múltnak a nosztalgiával átitatott megidézése, amelyet korunk médiafogyasztó közönségének zöme legfeljebb csak filmről ismer. Amikor még nemhogy közösségimédia-platformok nem léteztek, de az internet sem volt több egy kósza gondolatnál, és számítógép helyett írógépen születtek a cikkek. Amikor egy tizenkétezer szóból álló cikk elolvasása kikapcsolódásnak számított, nem pedig megterhelő mentális tornának.
Ennek a korszaknak és befolyásos publicistáinak állít emléket Anderson a The New Yorkerre kísértetiesen emlékeztető Liberty, Kansas Evening Sun francia kiadásának szerkesztőségén keresztül. A kirendeltséget Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) főszerkesztő vezeti elég sajátos elvek mentén: az irodájában tilos a sírás, valamint minden szerzőjétől elvárja, hogy amit írnak, az tűnjön szándékosnak még akkor is, ha netán hibáznának.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
A magazin szerkezetét követő A Francia Kiadás antológiafilm, amely az egészet keretbe foglaló gyászjelentésből, az Ennui-sur-Blasé nem létező városkáját bemutató útirajzból és három, fekete-fehérben tálalt cikkből áll (minő meglepetés, az utóbbiakat a The New Yorkerben megjelent írások ihlették). Az elsőből megtudhatjuk, hogy a kortárs művészetben a valódi tehetségnél sokkal nagyobb jelentőséggel bír az eladható történet, és hogy egy műkritikus zseninek kiáltsa ki az alkotót. A második rávilágít, hogy mit is vallottak a korabeli újságírók a semlegességről, és hogyan váltak maguk is részesévé akár olyan nagyobb horderejű eseményeknek, mint az 1968-as párizsi diáklázadás. Végezetül pedig a gasztronómia is helyet kap a történetben, méghozzá egy krimibe illő elbeszélésbe ágyazva.
A szerkesztőség tagjaitól az egyes történetek szereplőiig számos ismert színész bukkan fel inkább rövidebb, mint hosszabb időre, Anderson állandó (vagy visszatérő) tettestársai (Bill Murray, Owen Wilson, Jason Schwartzman, Anjelica Huston, Adrien Brody és Willem Dafoe) mellett Christoph Waltz, Jeffrey Wright, Timothée Chalamet, Frances McDormand, Tilda Swinton, Benicio del Toro, Léa Seydoux és még sokan mások is kivették a részüket a produkcióból. Alakításuk a rendezői utasításoknak megfelelően színpadias és talán túlzottan modoros, de egyszerűen nem is jut arra elég idő, hogy az általuk megformált karaktereket alaposabban megismerhessük. Anderson egyszerre zsonglőrködik vagy fél tucat filmre elegendő ötlettel, de egyiket sem engedi kibontakozni, ezért aztán fanyar humor ide, világsztárok alkotta színészgárda oda, bámulatos díszletek meg amoda, A Francia Kiadás egyszerűen nem áll össze, és nem is nyújt olyan maradandó élményt, mint a már említett The Grand Budapest Hotel, az Utazás Darjeelingbe vagy például a Tenenbaum, a háziátok.
Pedig ha pusztán csak a képi világot nézzük, A Francia Kiadás Anderson és Robert Yeoman operatőr pályafutásának legpazarabb darabja. Természetesen visszaköszönnek a rendező védjegyének számító megoldások (szimmetrikus elrendezések, játék a méretarányokkal), és sokszor az a benyomásunk támad, hogy egy félbevágott babaház lakóit bámuljuk. Sőt ezúttal az erőszakot és a kendőzetlen meztelenséget sem félt megmutatni az ilyesmitől többnyire mereven elzárkózó Anderson, A Francia Kiadás mégsem válik a magnum opusává, hiába dobja le a textilt Léa Seydoux.
