A Mickey Egeres vállalat ismét beletenyerelt a tutiba. Nem elég, hogy náluk van a Marvel és a Pixar, hogy olyan zseniális animációkat készítenek, mint a Zootropolis, de ráéreztek arra is, hogy az a generáció, amely a klasszikus meséiken nőtt fel, mára már felnevelt egy újabbat, a fiatalság pedig remek célközönség lehet egy-egy élőszereplős feldolgozásra. Így történt ez a Tim Burton-féle Alice-filmek, az egyedi stílusú Demóna és a varázslatos Hamupipőke esetében (a következő évek terméséről nem is beszélve, van itt Micimackótól kezdve Dumbóig bezárólag minden) és ez a helyzet most azzal a máig bájos és letehetetlen feldolgozással, amit Rudyard Kipling örökbecsű művéből adaptáltak 1967-ben. Nézzük csak, hogy az első két Vasember rendezője mire ment Maugliékkal.
Bár számos feldolgozás készült már, amelyek mindegyikre másképp nyúlt a nagyszerű alapanyaghoz, mégis a Disney már említett 67-es verziója vált a legismertebbé és leginkább kedvelté, köszönhetően annak, hogy a dzsungel élete és faunája helyett Balu és Maugli barátságát állította a középpontba, ezzel pedig egy olyan családi filmet alkottak meg, amit a mai napig emlegetünk. Jon Favreau rendezőnek a modern technológia vívmányaival felvértezve azonban lehetősége volt hitelesen bemutatni a dzsungel élővilágát és élt is ezzel a mankóval: ember fia legyen a talpán, akinek eszébe jut, hogy egyedül a Mauglit alakító Neel Sethi valóban emberi szereplő, a többit mind számítógépek és az azokat használó mesteri művészek hozták össze. Egyszerűen tátva marad a száj a látványtól, egyértelműen ez a film legnagyobb erőssége.
Nem lehet panasz az atmoszférára sem: Sir Kán, a tigris a Favreau-féle Dzsungel könyve igazi sztárja és már a játékidő elejétől fel-felbukkan a frászt hozva a mozinézőre, hogy a veszettül izgalmas fináléban valóban a székkarfát markolva izguljunk az embergyermek és a vérszomjas ragadozó összecsapásán - ahogyan tettük azt annak idején is, csak kicsit másmilyen formában. A szinkron szintén remek, sikerült összehozni a lehető legjobb párosításokat (Balázs Pétert hallani külön öröm!), ami az eredeti hangokat elnézve (Bill Murray, Ben Kingsley, Idris Elba, Christopher Walken, Scarlett Johansson) hatalmas dicséret. Az összképbe még az sem rondít bele, hogy az állatok bizony itt is szövegelnek, az viszont sokakat kidobhat az élményből, hogy az új Dzsungel könyvében is dalra fakadnak kedvenc karaktereink, ugyanis Favreau megtartotta a dalbetéteket is. A negatívumok sorát erősíti még, hogy a Mauglit alakító Neel Sethi teljesítménye nem túl acélos (mentségére legyen szólva nem lehetett könnyű dolga, de akkor is), valamint egy-két fontosabb karakter kevésbé szerethető, élen Baluval és Bagirával.
A dzsungel könyve ezekkel a hiányosságokkal együtt is egy rendkívül szórakoztató, jól összerakott kalandfilm páratlan látvánnyal, de valószínűleg nem lesz olyan maradandó, mint 1967-es elődje.
Ha érdekel egy részletesebb írás is a filmről, olvasd el a CineStar kritikáját.
