Nehéz elfogulatlanul írni a huszonötödik James Bond filmről, egyrészt mert ez az impozáns jubileum már önmagában is megérdemel egy győzelmi kört (nyilván egy füstfüggönyt eregető, lámpáiba rejtett golyószórókkal díszsortüzelő, ezüst Aston Martin DB5-tel), másrészt már csak azért is, mert még Daniel Craignek sem sikerült alacsony poligonszámmal is remekül megrajzolható arcát egyenesben tartani, amikor öt rész után végleg elbúcsúzott a jövőre 60. születésnapját ünneplő sorozattól.
Az előző négy részhez szervesen kapcsolódó film elején még úgy tűnik, szép keretbe kerül James Bond története, hiszen a visszavonult titkosügynök épp Jamaicán tölti jól megérdemelt pihenését, ott, ahol az 1962-es Dr. No-ban először láthattuk bevetésen - akkor még a tavaly elhunyt Sir Sean Connery alakításában. Bár úgy tűnik, hogy nem csak Daniel Craig vonakodott újra Bondnak állni, hanem a világ is jól meglenne nélküle (az MI6 például még az ikonikus kódszámot sem hagyta parlagon heverni és időközben már új 007-es ügynököt nevezett ki), de amikor a korábbi részekben többször is felbukkant CIA-s kolléga, Felix Leiter fordul hozzá némi szakmai segítségért, hamar felpörögnek az események.
A Jeffrey Wright által megformált Leiter egyébként jó példa arra, hogy milyen remek érzékkel sikerült összekötni az új részt az előzményekkel: bár beismerem, hogy eleinte alig emlékeztem valamire a korábbiakból (mondjuk ez nem csak a Spectre dögunalmas üresjáratainak, hanem a pandémia miatti extra hosszú hiátusnak is betudható), menet közben minden összeállt, sőt, talán még azok számára sem lesz követhetetlen katyvasz a történet, akiknek ez az első Bond-filmje. Persze azok, akik képben vannak, értékelni fogják az olyan fontos apróságokat is, mint Madeleine Swann (Léa Seydoux) előtörténetének kibontása, mely a kedves apukán, Mr. White-on keresztül egészen a Casino Royale-ig vezet vissza.
Lehet vitatkozni azon, hogy a Daniel Craig-érának melyik volt a legerősebb darabja, számomra egyértelműen a Casino Royale. A Nincs idő meghalni sok tekintetben hasonló, az előző részeknél sokkal egységesebben, szépen építkezik, csak épp nem annyira újító szándékkal, mint a Casino Royale: itt inkább a kánon kiteljesítése a cél, a klasszikus Bond-mozik hagyományai szerint. Nincsenek kellemetlen művészieskedések, se Vin Diesel halálos iramában vágott autós üldözések, mint a Spectre-ben, vagy olyan ripacskodások, mint amit az egyébként jobb sorsra érdemes Javier Bardem művelt a Skyfallban. A színészi munka egységesen meggyőző, még az elsőre provokatív, új 007 (Lashana Lynch) sem egy elcsépelt tsundere ellenlábas, akivel aztán a film kétharmadánál persze sikerül megtalálni a közös nevezőt, a Blofeld szerepében visszatérő Christoph Waltz, illetve M, vagyis Ralph Fiennes szokás szerint nagyszerű, Rami Malek pedig pöttöm termete ellenére is jól hozza a "hivatalos" főgonosz, Lyutsifer Safin nem annyira félelmetes, de emlékezetesen nyomasztó karakterét.
Ami még váratlan, de különösen érdekes teljesítménye a filmnek, hogy talán a rendező, Cary Joji Fukunaga, vagy épp a forgatókönyvírók csapatába behozott Phoebe Waller-Bridge érdeme (akit zseniális sorozata, a Fleabag óta a legviccesebb női színésznek tartok), de elképesztően ügyesen és elegánsan tették nem csak Bond karakterét, az egész filmet is "2021-kompatibilissé". Tudom, ez darázsfészek, de nyilván mindenki tisztában van vele, hogy nagyot változott a világ, mióta Ian Fleming megálmodta a nőket akár akaratuk ellenére is levetkőztető titkosügynök karakterét, mert ami akkor még belefért a közízlésbe, az ma már jogosan verné ki a biztosítékot.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Nos, a Nincs idő meghalni úgy tesz eleget a politikai korrektségre különösen érzékeny mai korszellem elvárásainak, hogy az egy percig sem esetleges és a legkevésbé sem erőltetett. A "Bond-lányokként" is hivatkozott kötelező jó nők például nyilván elkerülhetetlen elemei a filmnek, de Léa Seydoux mellett még az egyetlen jelenetre felbukkanó kubai ügynöknőt, Palomát is sikerült olyan egyedi, élettel teli és emlékezetes karakternek megírni (Ana de Armasnak pedig eljátszani), hogy eszünkbe sem jutna üres biodíszletként tekinteni rá. Ami pedig Bond karakterét illeti, nos, a spoilerek elkerülése érdekében inkább nem hoznék fel példákat, de lesz alkalom őt számára is meglepő, új oldaláról megismerni.
Összességében a Nincs idő meghalni egyrészt nagyon klasszikus, kicsit talán túlságosan is, másrészt azonban nagyon is 2021-es, és szerencsére nem túlságosan az.
