„Tyű!" - mondja a kalandjátékos. „Ejha!" - mondja a grafikus. „Azám!" - mondja a képernyő elé tévedő ember. A Machniarium magával ragadó világában mindenkinek akad valami kis csemege, aminek hatására szívesen próbálja ki és viszi végig a játékot.
Az Odüsszeia-recept
A point and click műfajt kicsit megreformáló játék a kitartásról, a szerelemről, a hatalomról és a leleményességről szól - a blődség és a giccsesség teljes fogalomtárát félretéve. Nem kapunk túlzásokat, buta feladványokat, egetrengető hibákat: a Machinarium tökéletes, letisztult egyszerűségével úgy varázsol el minket, ahogy annak rendje és módja kell, hogy legyen. Játékunk főhőse Josef robot, akit városából szeméttelepre száműztek a gonosz, korrupt bádogemberek. Első feladatunk visszajutni a városkába. Ez olyan összetevőkből áll, mint megtalálni szerelmünket, mindeközben újra széppé és korrupciómentessé tenni a világot, valamint kiszabadítani barátainkat, egyszóval: segíteni. Utunk során feladványokkal, fejtörőkkel találkozunk, amiket megoldva előrébb jutunk a történetben.
Amőba kontra Terminátor
Machinarium város robotjai nem Terminátorok, hanem szerethető, leginkább C3PO-jellegű lények, akik szóban sosem kommunikálnak egymással. A játékban csak gondolatbuborékokat és gesztikulálást látunk, konkrét párbeszédet nem: ezzel a módszerrel az alkotók különleges színt csempésztek a játékba, és nemhogy zavaró, de kifejezetten érdekes és kellemes ez az Activity-szerű, érzelmekkel átitatott kommunikálás. Természetesen, mivel point and clickről beszélünk, Josefet egérrel irányítjuk objektumokra, karakterekre klikkelgetve, amelyek közül néhányat fel is vehetünk, hogy eszköztárunkba kerülve később hasznát vehessük. Így kerülhet hozzánk például egy kába macska vagy egy nagy adag légy, akiket kis karakterünk úgy helyez eszköztárába, hogy lenyeli őket. Meglévő tárgyakat kombinálni is lehet (és kell is), ezzel egészen furcsa, de kalandjátékosok számára nem szokatlan tárgyakat hozhatunk létre. Ebben a játékban nem lepődünk meg semmin, hiszen mind a karakterek, mind a helyszín, a tárgyak, és gyakorlatilag minden, amivel találkozunk, olyan bizarr, ugyanakkor humoros, hogy el sem képedünk azon, amikor egy bagoly lenyeli kirakónk egyik darabját, majd utánozza mozgásunkat. Ha ugyanezt a madarat kicsit megszívatjuk, akkor elszédül, leesik és visszakapjuk kirakónkat - hát nem csodálatos az emberi fantázia és humor? A Machinariumban ezekből van bőven, a játékos végig mosolyog a játék sajátos humorán és fejtörőin. A tárgykombináláson kívül akadnak még klasszikus, kalandjátékos feladatok is, miszerint „az egyik helyszínen látott kombinációt használd a másikon" vagy „oldj meg egyszerűnek látszó, de erős gondolkodást igénylő fejtörőket". Rajtam a kötelezően választható amőba fogott ki a leginkább, a játék összidejének (sajnos csak pár óra) majdnem 10 százalékát azzal töltöttem, hogy megverjem a gépet. Hiába, már általánosban sem szerettem az amőbázást...
Te vagy a kulcs a zárban
A készítők felkészültek és jelesre vizsgáztak abból, a kalandjátékoknál igen gyakran előforduló szituációból, hogy a játékos sajnos néhanapján elakad és csúnya módon végigjátszás kereséséhez folyamodik (de tényleg, tegye fel a kezét az a kalandjátékos, aki még soha nem vett elő végigjátszást!). Az egy gombafajról elnevezett Amanita Design olyan minijátékot épített a Machinariumba, amelyet bármikor elő lehet varázsolni a jobb felső sarokból, hogy kisebb szenvedés után megkapjuk a konkrét pályarészhez tartozó végigjátszást (és kizárólag azt). A minijátékban egy kulcscsal kell téglák és lengedező pókok között manővereznünk, hogy végül eljussunk a zárig, ami felnyitja nekünk a jelenetet tartalmazó könyvecske szelencéjét. Ez a kis játék egyébként elsőre nem is olyan egyszerű. Némi koncentrációt igényel az, hogy ne vágjuk közben a billentyűzetet a monitorba, főleg mivel minden alkalommal meg kell ismételnünk a zárkeresési folyamatot, amikor bele akarunk nézni a végigjátszásba. A segítség beleépítése a játékba egyébként zseniális ötlet, amit nem is egyszerű és nem is kötelező igénybe venni, ráadásul még ha szeretnénk, sem látunk belőle többet, mint az adott pályarészhez tartozó képes ismertetőt.
A hangzó világ
A játékmenet színessé tételéhez természetesen szorosan hozzákapcsolódik a zene és a hanghatások is. A Machinarium esetében az alkotók nem fogtak mellé: élvezhető, helyszínenként kicsit változó, ugyanakkor a játékost nem zavaró zenét kapunk aláfestésül, amely tökéletesen illeszkedik a kicsit lepusztult, de aranyos robotvilág atmoszférájához. Hanghatások tekintetében is jeleskedik a játék, mert bár dialógus nincs, aranyos pusmogások és dörmögések néha elhangzanak, amelyek életszerűbbé teszik az alkotást. Töltési idő tekintetében sem lehet okunk panaszra, szinte semennyit sem kell várni két helyszín között. Bár szüneteltetni nem lehet a játékot, az üresjáratokban (például amikor a játékos kimegy főzni vagy virágot ültetni) Josefünk feje fölött a múlt történéseivel kapcsolatos gondolatbuborékok jelennek meg, amiket öröm végignézni. A felsorolásból már csak a mentés hiányzik: a játékban hálisten nincsenek save pointok, akkor és ott mentünk, amikor csak akarunk.
Egy élmény volt
Csupa pozitívum és áradozás után meg kell említeni a Machinarium hiányosságait is. Őszintén szólva sokat kellett ezeken gondolkodnom, mivel elsőre nem sok jutott eszembe, tehát fatális hibája nincs a játéknak. Azonban nagyon rövid: gyakorlatilag egy este alatt (normális időben való lefekvéssel) végigjátszható. Bármennyire is aranyos és zseniális, az újrajátszási faktora kevés, így ezek mindenképpen negatívumként említhetőek. Ennek ellenére azt mondom, ne törődjünk ezekkel a dolgokkal, játsszon mindenki a Machinariummal, mert kevés olyan játék van, amely a casual és a hardcore játékosokat (és az egyáltalán-nem-játékosokat) is érdekelni tudja egyszerre. És igen, érdekelje, mert érdemes kipróbálni.
2009. november archív
