Egy tévésorozat esetében a középső epizódokra szokott elfogyni a kezdeti lendület, ami általában a nézettség visszaesését vonja maga után. Ilyenkor csavarnak egyet a történeten, bedobnak esetleg egy új szereplőt, akit korábban már nem egy alkalommal megemlítettek a többiek, de az eddig nem látott helyszínek és gondosan került szituációk is jól jöhetnek. Kíváncsian vártam, hogy a Life is Strange is hasonló utat jár-e majd be, vagy elkerüli a banánhéjakat, amelyeken oly sokan elcsúsztak már előtte.
Az érem két oldala
Drámai befejezést kapott az Out of Time című epizód két hónappal ezelőtt, amely nem csupán Max képességeinek korlátaira világított rá, hanem döntéseink következményeivel is szembesített. Egy elmulasztott telefonhívás, egy léleksimogató beszélgetés emberéletekre lehet hatással. Mi persze sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz tetteink hozadéka, aztán csak bámulunk, és nem akarjuk elhinni, hogy sor kerülhetett arra, ami megtörtént. Attól függően tehát, hogy miként zártuk a második epizódot, egészen eltérő hangulat fogad a Blackwell campusán. Még akkor is érdemes nekivágni egy második végigjátszásnak, ha kedvező helyzetet sikerült korábban kiharcolnunk, mert a tragédia teljesen új irányt szab az élő szóban, SMS-ben vagy e-mailben folytatott dialógusoknak.
Mindez azonban csupán az alaphangulatot teremti meg, a Chaos Theory központi motívuma Max és Chloe kapcsolata, ami egy kissé erőltetettnek ható sejtetést (miszerint akár több is lehet barátságnál) leszámítva gyönyörűen bontakozik ki előttünk. Az "egyedül a világ ellen" filozófiát valló Chloe lassan megnyílik, miközben Max is egyre magabiztosabbá válik, már nem fél annyira döntést hozni. Ezzel kapcsolatban kénytelen vagyok megjegyezni: ezúttal szinte végig olyan érzésem volt, hogy mindegy, mit választok, nem lehet olyan nagy baj belőle, így nem is éreztem késztetést a visszatekerésre. Ámbátor az epizódzáró nagyjelenet során elszenvedett érzelmi gyomrost követően hajlamos vagyok revideálni nézetemet. Ha az Out of Time-ot sokkolónak találtad, akkor a Chaos Theory egyenesen a padlóra küld, mert nemcsak arra ad magyarázatot, hogy miért mondogatták a fejlesztők, a múltat is megváltoztathatjuk, hanem egyúttal egy teljesen új játékélményt sejtető negyedik epizódot vetít előre.
Eközben persze a nyomozásról sem feledkezhetünk meg, ugyanis minden jel arra utal, hogy valamiképp összefügg Rachel Amber eltűnése az újabb esetekkel, a Vortex Club bulijaival, a tétlen rendőrség szeme láttára zajló drogügyletekkel, csupán egymás mellé kellene rendezni a kirakós darabkáit. A szokás szerint nagyjából két-két és fél órás epizód alatt a korábbiaknál is kreatívabban használhatjuk Max időmanipulációs képességeit, nagyobb léptékű feladatokat kell megoldanunk segítségével, de még az opcionális fényképezések során is trükköznünk kell az idővel. Sajnos szűkmarkúan bánik a játék az új helyszínekkel és szereplőkkel, de azok kivétel nélkül hangulatosak; a Two Wales Diner helyett már a Blackwell uszodája a kedvencem.
Fény az alagút végén
Korábban többször panaszkodtam a jelenlegi generációs konzolokon tapasztalható frame rate-ingadozásra, amire most sokkal kevesebb példa akadt, tehát vagy elkezdtek optimalizálni a srácok, vagy új szemüvegre van szükségem. Mindenesetre jóval ritkábban receg a kép, és ez biztató nem csupán az előttünk álló két epizódra nézve, hanem a mögöttünk hagyottakra is, hiszen egy-két patch megszabadíthat bennünket ezektől a kellemetlenségektől is. A sokat szidott ajakszinkron viszont már nem változik, ebbe beletörődtem, de melegen ajánlom, hogy a második évadban - feltéve persze, hogy lesz ilyen - figyeljenek erre is, mert végtelenül illúzióromboló lehet az érzelmek kifejezésének kevés teret engedő, nem egyszer élettelen bábú hatását keltő arcokkal egyetemben.
