Tudjuk, hogy a videojátékok és politika viszonya nem mindig kellemes. De volt már példa arra, hogy a videojátékokat globálisan érintő problémákat politikai célokra felhasználták (Tax Evaders), és arra is, hogy bizonyos nézeteket videojátékokkal nyomatékosítsanak. De talán egyik radikális mondanivalójú játék sem használta fel olyan jól a játékművészet eszközeit, mint a La Molleindustria apró remekei.
A leginkább egyfajta fejlesztői irányzatként leírható La Molleindustria egy olasz (inter)aktivista, Paolo Pedercini fejéből pattant ki, és 2003 óta azzal foglalkozik, hogy rövid videojátékokat készít. Ezeknek a játékoknak azonban nem a szórakoztatás, vagy a kikapcsolódás a célja, hanem egy-egy üzenet átadása, vagy a figyelem felhívása valamiféle globális problémára. Persze ilyenkor az lehet a válasz, hogy ott van a BioShock Infinite, ami a kalandos FPS vonal mellett számos vallási és társadalmi kérdést feszeget, egyértelműen vagy homályosan utalgat, de itt többről beszélhetünk.
Ébredj! Csak ennyi az életed?
Egy olyan mozgalomról van tehát szó, amely gerillataktikával, tudatalattira ható módszerekkel arra próbál rámutatni, hogy a videojátékok igenis olyan médiumnak tekinthetők, amelyek alkalmasak komoly, akár vitatott témák feldolgozására is. Mind a fejlesztőket, mind a játékosokat arra ösztönzi, hogy próbálják megváltoztatni elképzeléseiket a szórakoztatóiparról: lázadjanak a status quo és a kommersz egyformaság ellen.
Az egyik legérdekesebb és legismertebb játék ezek közül az Every Day The Same Dream, amely az elidegenedés és a mindennapi, lélektelen munka világába viszi el a játékost. A főszereplő minden nap felkel, felöltözik, elbúcsúzik a feleségétől, lemegy a lifttel, autóba ül, beér a munkahelyére, leül a számítógépéhez. Ennyi. Ezt azonban többször végig kell csinálnunk, de észrevehetjük, hogy minden alkalommal valamit másképp is csinálhatunk. Mondjuk... nem öltözünk fel. Vagy nem ülünk le a számítógéphez és továbbmegyünk. Vagy másik irányba indulunk el. Minden próbálkozás után úgy érezzük, több van a világban, mint amennyit minden nap rutinszerűen átélünk, és ez igaz minden ember életére. Amikor az ember végigjátssza ezt a játékot, talán néhány másodpercig elgondolkozik azon, hogy vajon... tényleg csak ennyi? Felkelünk, dolgozunk, hazamegyünk?
Tudod, hogy mi veszel?
A Phone Story című játékban megtapasztalhatjuk az okostelefon-gyártás árnyoldalait, ahogy nyomon követjük a termék útját a gyártástól a piacig. Ezt a játékot egyébként viszonylag gyorsan ki is tiltották az App Store-ból. Aztán, a McDonald's Videogame pontosan arról szól, amit neve sejtet: menedzselnünk kell a nagy amerikai gyorsétterem több részlegét; közben kénytelenek vagyunk szemét trükköket bevetni annak érdekében, hogy játékban maradhassunk. Ilyenkor döbbenünk rá, hogyan is működik ez a világ. A Free Culture Game azt próbálja szimulálni, hogyan viszonyulnak egymáshoz a szabad ötletek és a szerzői jogok: utóbbi megállíthatatlanul szívja ki az előbbit az emberek fejéből, és nem engedi el szerzeményét soha.
Nem kikapcsol, lázít
Ezeknél jóval merészebb témákat is feldolgoznak ezek a játékok, de egy baráti figyelmeztetésként el kell mondanom, hogy aki érzékeny politikai / vallási / szexuális témákra, az bizony kerülje az oldalt; a többiek nézelődjenek: a La Molleindustria formabontó. Nem mellesleg az itt található blogon más fejlesztőktől érkező, de hasonlóan eredeti és újszerű játékokat mutatnak be, amellett nagyon érdekes fejtegetések vannak a játékvilág összetettebb mélységeiről.
Mit gondoltok, tényleg eljön az idő, amikor a videojátékok "felnőnek"? A fejlesztők hangja lesz olyan éles, mint az íróké, vagy a (dokumentum)filmrendezőké? Vagy nincs is szükség erre az irányra, hiszen a játék lényege, hogy végre kikapcsoljuk magunkat?
