A Netflix legújabb animációs filmje, a The Witcher: Sirens of the Deep, avagy Vaják: Szirének a mélyből lett a platform Witcher-univerzumának következő fejezete, amit még az élőszereplős fő széria új évada előtt leszállítottak nekünk - tudjátok, immár hivatalos, hogy a szereplőváltást követően csupán két újabb szezonra tér vissza mindenki kedvenc szörnyvadásza Liam Hemsworth alakításában. A Netflix viszont természetesen még mindig nem veti meg a pénzt és az azt generáló jelentős nézőszámot, így hosszú távra tervez a franchise-zal, nem kevés spin-off kalanddal akarja szinten tartani a Vaják-lázat. Korábban már kaptunk egy ilyen animációs filmet, ez volt a 2021-ben megjelent Vaják: A Farkas rémálma, ami maradjunk annyiban, egyáltalán nem volt rossz próbálkozás. De vajon sikerül-e legalább ennyit letennie a közmondásos asztalra az új animációs mozinak, a Sirens of the Deepnek? Kritikánkban erről mesélünk most nektek.
A film értelemszerűen Ríviai Geralt újabb kalandját mutatja be, és ezúttal a tenger mélyének misztikus világába kalauzolva a nézőket. Egy olyan új környezetbe, ami sem a The Witcher videojátékokban, sem az élőszereplős Netflix-sorozatban nem kapott eddig komolyabb fókuszt, így kifejezetten üdítő döntés volt, hogy a szívtipró szörnyhentesnek most egy merőben új terepen kell a korábbiakhoz hasonló teljesítményt nyújtania.
Hűen az alapokhoz
A The Witcher: Sirens of the Deep Andrzej Sapkowski Némi áldozat című novelláján alapul, amely A végzet kardja" című gyűjteményben jelent meg. A történet középpontjában egy tengerparti falu áll, amelyet rejtélyes támadások sújtanak. Geraltot, a mutáns szörnyvadászt felbérelik, hogy derítse ki a támadások okát. Nyomozása során egy évszázados konfliktusra bukkan az emberek és a sellők között, amelyet egy tiltott szerelem tovább bonyolít: Agloval herceg és a sellő hercegnő, Sh'eenaz románca. Geralt feladata nem csupán a támadások megállítása, hanem a két világ közötti béke megteremtése is, mielőtt a feszültségek háborúba torkollnának.
A filmet Kang Hei Chul rendezte, aki anno az előző animációs Vaják-mozin is dolgozott, csak akkor még jóval kisebb felelősség nyomta a vállát, az animációért pedig a neves Studio Mir felelt, amely korábban olyan sikeres sorozatokkal épített maga köré jelentő számú rajongót, mint a The Legend of Korra és a Young Justice. A Sirens of the Deep animációs stílusa élénk és dinamikus, lehetővé téve a készítők számára, hogy szabadon kísérletezzenek a látványvilággal - egy ilyen extrém környezethez ez mondanunk sem kell, hogy mennyire remekül passzol. A tenger alatti jelenetek különösen lenyűgözőek, a színek és a mozgások fluiditása pedig hozzájárul az animációs film egyedi atmoszférájához. Mindenképp ki kell emelni, hogy a műfajváltás miatt immár a fizika törvényei is kevésbé kötik meg a karaktereket, így látványosabb akciójelenetek valósulhatnak meg, sosem volt még ennyire jó nézni Geraltot, miközben válogatott rondaságokat szeletel éppen apró kis cafatokra.
Kellemes hangok a mélyből
A szinkronhangok terén a film több ismerős és új hangot is felvonultat. Doug Cockle visszatér Geralt szerepében, akit a videojátékok rajongói már jól ismerhetnek - mondanunk sem kell, hogy ő még mindig össze van nőve ezzel a karakterrel, és ennek csak örülni lehet. Joey Batey ismét Kökörcsinnek kölcsönzi a hangját, míg Anya Chalotra Yenneferként tűnik fel egy rövid jelenetben. Az új karakterek közül kiemelkedik Camrus Johnson, aki Agloval herceget alakítja, valamint Emily Carey, kinek hangján Sh'eenaz, a sellő hercegnő szólal meg. Christina Wren Essi Daven, a bárd szerepében hallható, aki fontos szerepet játszik Geralt érzelmi életében. A szinkronhangok teljesítményét tényleg csak dicsérettel lehet illetni, különösen Cockle és Wren előadását kiemelve. Persze azoknak sem kell aggódniuk, akiknek azonnal futkosni kezd a hátukon a hideg már csak az eredeti angol hang gondolatától is, és rögvest heves lábgörcsöt kapnak attól, ha mindössze felmerül, hogy felirattal nézzenek egy filmet. A magyar szinkronra ugyanis egyetlen rossz szavunk sem lehet, a Vaják tévésorozatból megismert hangok köszönnek vissza, szóval ha azt is szinkronosan néztétek, akkor most is ismerős terepen lépdel majd a fületek - ha élhetünk egy ilyen kurta-furcsa képzavarral.
A film egyik legnagyobb erőssége minden bizonnyal nem más, mint maga a hűsége a forrásanyaghoz. A történet ugyanis most tényleg követi Sapkowski eredeti novelláját, megőrizve annak mélyebb filozófiai és erkölcsi kérdéseit, vagyis a lényegi sarokpontokat. A karakterek motivációi és a történet íve is összhangban van az eredeti művel, ami a keményvonalasabbnak mondható rajongók számára különösen fontos lehet. Az animáció minősége is kiemelkedő, különösen a tenger alatti jelenetekben domborodik ki nagyon erősen ez a vonal. A Studio Mir munkája ezen a fronton tényleg lenyűgöző, a színek és a mozgások fluiditása hozzájárul a film egyedi atmoszférájához. Ahogy arra már kitértünk, a szinkronhangok teljesítménye is dicséretet érdemel, különösen Doug Cockle és Christina Wren kiemelkedő alakítása, akik gond nélkül azonnal életet lehelnek karaktereikbe és hiteles érzelmi mélységet adnak nekik.
Ugyanakkor a filmnek vannak gyengeségei is, és természetesen ezeket sem lehet csak úgy szó nélkül hagyni. Bár a történet hűen követi a forrásanyagot, néhány karakter, különösen a mellékszereplők, nem kapnak elegendő teret a fejlődésre. Ez különösen igaz Agloval hercegre és Sh'eenazra, akiknek története mélyebb kidolgozást igényelt volna. A tempóval is akadnak problémák; a film néhol sietősnek, kapkodósnak, kevésbé átgondoltnak tűnik, különösen a cselekmény kulcsfontosságú pontjain. Ez a fejvesztett rohanás néha megnehezíti a néző számára, hogy teljes mértékben átélje a történet érzelmi csúcspontjait, pedig pont itt domboríthatna hatalmasat a film, bőven megvan benne az ehhez szükséges kellő potenciál.
A zenei aláfestés terén is vannak hiányosságok; bár Joseph Trapanese zenéje általában jól illeszkedik a film hangulatához, néhány jelenetben túlságosan domináns, elvonva a figyelmet a vizuális elemekről és a párbeszédekről. Ez különösen a csendesebb, érzelmi töltetű jelenetekben zavaró, ahol a visszafogottabb zenei megoldások hatásosabbak lettek volna. Gyakorlatilag a kevesebb néha több alapon kellett volna itt egy pici önmérsékletet tanúsítani, és ha ez összejön, akkor abszolút a film előnyére válhatott volna.
Az irány már megvan
A The Witcher: Sirens of the Deep egy látványos és több szempontból is abszolút jól megkomponált animációs film, amely tisztelettel nyúl Sapkowski eredeti művéhez, és a rajongók számára ismerős hangokkal, valamint lenyűgöző vizuális megoldásokkal tudja magát ténylegesen felsőpolcos Vaják-élménnyé varázsolni. Az animációs stílus kifejezetten jól működik a tenger alatti jelenetekben, és a karakterek szinkronhangjai is hozzájárulnak az élmény teljességéhez.
Mindezekkel együtt kijelenthető, hogy a film természetesen nem hibátlan: a tempó egyenetlensége, a mellékszereplők kidolgozatlansága és néhány túlzásba vitt zenei megoldás gyengíti az összhatást. Azok számára, akik elmélyültebb karakterfejlődést és lassabb, átgondoltabb narratívát vártak, talán csalódást okozhat mindez. Az akcióra és látványra építő, gyorsabb tempójú feldolgozások kedvelői viszont élvezni fogják ezt a legújabb Witcher-adaptációt.
Összességében a Sirens of the Deep egy erős kiegészítése az egyre csak bővülő netflixes Vaják-világnak, amely bár nem tökéletes, mégis izgalmas és látványos kalandra csábítja el a franchise szerelmeseit. Köszönjük szépen, ilyen és ehhez hasonló alkotásokból még bármennyi jöhet a jövőben is. Ha pedig a nézőszámok ezt indokolni fogják (hiszen a Netflixet tulajdonképpen semmi más nem érdekel), akkor egészen bizonyosan jönni is fognak. Legyen így!
