Vannak játékok, melyekről úgy tartják, lehetetlen lenne megfelelően adaptálni őket mozifilmként vagy tévésorozatként. És akadnak olyan címek, amiket mintha konkrétan erre teremtették volna, hiszen alapvetően már ők maguk is elsősorban filmes történetvezetési eszköztárat használtak, és főként a narratívát építették.
Pontosan ilyen a sokak által minden idők egyik legjobb videojátékának tartott The Last of Us is, melynek kapcsán teljesen másféle félelmek törtek utat maguknak. Az eredetileg 2013-ban PlayStation 3-ra megjelent játék ugyanis elképesztően erős sztorival bír, pontosan ezért adja magát a kockázat: mi van, ha az adaptáción dolgozó filmes szakemberek szétbarmolják az egészet és kirúgják az alapokat tartó pilléreket? Változtatni sosem bűn, sőt ebben rejlik sokszor az adaptációk igazi varázsa, ugyanakkor egy ennyire hibátlanul megírt történet esetében jogosan tarthatnak attól a rajongók, hogy csorbul az élmény.
Nos, már most, kritikánk elején szeretnénk mindenkit megnyugtatni: erről szó sincs, a The Last of Us sorozatot nem rontották el. Sőt, nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy megszületett minden idők egyik legjobb, leghitelesebb adaptációja, ami bővíti ugyan az eredeti történetet, de ezt okosan teszi, tényleg csak még többet ad a legendás játék annyira imádott karaktereiből, az általa bevezetett újítások és esetleges apróbb módosítások pedig mind logikusak és praktikusak - ezek közül azonban egy sem változtat a The Last of Us legnagyobb erősségén, magán a fő történetszálon.
Csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen
2003-ban indul az HBO sorozata, ez rögvest egy apró módosítás, hiszen a mutáns cordyceps gombafertőzés által elindított járvány a játékban ehhez képest tíz évvel később tört ki. Tűpontos magyarázatot ennek kapcsán nem kaptunk az alkotóktól, mindössze annyit, hogy praktikusabbnak gondolták, ha a prológus utáni 20 éves időugrást követően a sorozat és a valós világ jelene párhuzamossá válik.
Tehát 2003-at írunk, amikor belecsöppenünk a Pedro Pascal által alakított Joel, valamint testvére Tommy, azaz Gabriel Luna, továbbá Joel lánya, Sarah életébe - utóbbi karaktert Nico Parker alakítja. Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy kritikánk spoilermentes, de a történet alapköveit azért érinteni fogjuk. És így teszünk rögvest az első rész kapcsán, melyből kiderül, hogy az egész világ pár óra alatt a feje tetejére áll, amikor az említett gombafertőzés elterjed, és emberek tömege válik agyatlan szörnyeteggé, akiket csak egyetlen cél éltet: terjeszteni a ragályt. Joel, Tommy és Sarah menekülni próbál, de sajnos nem marad el a tragédia, Sarah életét veszti.
Ekkor jön a 20 éves időugrás. A világégést követően 2023-ban egy diktatórikus katonai rezsim tartja kezében a hatalmat, bárkit azonnal megölnek, aki fertőzöttnek bizonyul. A vírusokkal és bakteriális fertőzésekkel szemben ugyanis a cordyceps gomba elől nincs menekvés, nincs gyógymód vagy ellenszer. Már itt kibukik egyébként, hogy a sorozaton nemcsak a hitelességet garantáló Neil Druckmann bábáskodott (akinek ugyebár magukat a videojátékokat is köszönhettük), hanem az a Craig Mazin, aki a Csernobilan egyszer már elmagyarázta nekünk, méghozzá mindenki számára érthető módon, hogy miként működnek az atomerőművek. Miért ne lenne képes most ugyanerre, csak immár a gombák tekintetében? Nyugodjatok meg, ezúttal is sikerrel járt.
A cordyceps gomba kapcsán meg kell említeni még egy apróbb változtatást: a sorozatban nem spórákon keresztül terjed a fertőzés, más módot találtak ki erre. A hivatalos indoklás szerint egyrészt a spórák ellen gyakorlatilag lehetetlen lenne hatásosan védekezni, hiszen mindenkinek állandóan maszkot kellene hordania, és előbb vagy utóbb így is utolérné őt a sanyarú vég. Ezen felül nem is lett volna előnyös, ha csak maszkban láthatnánk a szereplőket. Teljes mértékben elfogadható az indoklás, hiszen csak a hírhedt Holnapután című mozifilmben történhetett meg az, hogy a terjedő fagyot megállították a hősök egy becsukott ajtóval, a valóságban a spórák sem lennének olyan kedvesek, hogy zárt térben maradnak és nem lépik át a küszöböt.
Karakterek ritkán kapnak ekkora törődést
De kanyarodjunk vissza inkább a történethez. 2023-ban az idősebb, megkeseredett Joel alkalmi munkákból és csempészmelókból él meg. Eltűnt testvérét akarja megkeresni, de a sors összesodorja őt a Tűzbogarak nevű forradalmár csoporttal és a Trónok harca sorozattal ismertté vált Bella Ramsey karakterével, egy különleges, 14 éves kislánnyal, Ellie-vel, akit el kell juttatnia a csoport tudósaihoz. Cseppet sem fűlik ehhez a foga, de belemegy a dologba, innentől kezdve pedig egy olyan utazásra indulnak, ami játéktörténelmet írt, és ami most egy újabb mérföldkövet ért el.
A The Last of Us széria ugyanis olyan hibátlanul, olyan hitelesen és szerethetően adaptálta a játékot, hogy az innentől fogva maga lesz a viszonyításai alap.
Előzetesen sok kritika érte a szereposztást, lévén a két főszereplő, Pedro Pascal és Bella Ramsey külsőleg nem egy az egyben a képernyőkről lelépett Joel és Ellie. Ez viszont csak azoknak okozhat ténylegesen gondot, akik a külsőt a színészi képességek elé helyezik. Mindketten közel hibátlan alakítást nyújtanak, abszolút érthető, miért rájuk esett a választás a casting során. Ellie-t azért kicsit szokni kell, ugyanis míg a játékban jobban megvolt az íve annak, hogyan lett egy végtelenül laza, menő kiscsaj, addig itt ez már a nulladik pillanattól alapvetésnek számít. Ellie egészen egyszerűen idősebbnek tűnik a koránál, és ezen az sem segít, hogy a sorozatban 14 éves karaktert egy 19 éves színésznő alakítja - pont annyi idős, mint Ellie a The Last of Us: Part II-ban.
De ahogy beindul a karakterépítés, a szereplők hátterének bővebb kibontása, rögvest a helyére kerül minden. Egyedül azok fognak csak pislogni, akik akció terén is pontosan annyi és olyan összecsapásra számítottak, mint amennyiben részünk volt a videojátékban. Ezen a téren jóval lejjebb csavarták a fordulatszámot az alkotók, inkább a hangulat és a világ kiépítésére, és a már említett, megdöbbentően mély karakterábrázolásokra fektették a hangsúlyt, ez pedig egyértelműen jó döntésnek bizonyult. A The Last of Us ugyanis nem a clickerek miatt, vagy a hosszú harcokért lett annyira sikeres, hanem a nagybetűs történetnek köszönhetően. És ez az az aspektus, amiből nem csak ugyanannyit, hanem még többet is kapunk az adaptációban. Persze azért felbukkan egy-két clicker, és akadnak látványos akciójelenetek, de a hangsúly abszolút nem ezeken van.
A sztori nem rohan, áldani kell az eget, hogy nem egy mozifilmben akarták újra elmesélni az eredeti történetet, hanem a sorozatot tartották a megfelelő formátumnak. Ha viszont a harcokat lecsupaszítjuk, nem maradna annyi cselekmény a játékban, hogy az kitöltse a kilenc epizódot. És itt jött képbe ismét Druckmann és Mazin hozzáértése. Helyenként ugyanis alaposan kibővítették a narratívát, konkrét epizódokat szenteltek egyes mellékszereplőknek - az egyik ilyen döntés például valószínűleg megosztja majd a nézőket, noha a kivitelezés még az alapvetően jó sorozathoz mérten is zseniális lett. Azt is előre lehetett tudni, hogy nem marad ki a Left Behind DLC története sem a sztoriból. Sikerült ezt is pont jó pillanatban ellőni, és ebből is többet kaptunk, mint amikor kontrollert fogtunk a kezünkbe, és megismerkedtünk a letölthető bővítménnyel.
A látvány egészen pazar, egy az egyben visszahozzák a növényvilág által visszahódított, romokban heverő városok az eredeti játék atmoszféráját. Mindehhez kifejezetten erős zenék párosulnak, az HBO ebben a kérdésben sem volt hajlandó engedi a színvonalból.
Nem csak Pedro Pascal és Bella Ramsey alakított nagyot, az egész szereplőgárdát hatalmas dicséret illeti, de ha részletesebben belemennénk, ki miért került annyira közel a szívünkhöz, az már a spoileres vizek határvonalát súrolhatná. Legyen elég annyi, hogy például Melanie Lynskey teljesen új karaktere, Kathleen annyira jól sikerült, hogy simán elfért volna a játékban is - az efféle módosításokra mondhatta azt Druckmann, hogy mikor Mazin bedobta neki őket, úgy érezte, bárcsak a Naughty Dognál is az eszükbe jutottak volna anno.
Meghagyva a kellő időt
Az, hogy valaki azonnal imádni fogja a The Last of Us sorozatot, vagy kicsit rágódnia kell esetleg előtte rajta, azon múlhat, hogy mennyire nyitott a tempóváltásra, a játéknál lassabb, ezáltal egyúttal részletesebb és gazdagabb narratívára. Ha töméntelen akciót, percenként előugró clickereket és hasonló adrenalinpumpáló elemeket vártok, csalódni fogtok. De ha felidézzük 2013-as emlékeinket, akkor be fogjuk látni, hogy az első The Last of Us videojáték sem az iménti elemek miatt égett bele a tudatunkba. Druckmannék a sorozat formájában találtak egy tökéletes műfajt az adaptáláshoz, annak sajátosságait pedig nem féltek használni. Munkájuk egyértelműen a széria előnyére vált.
A The Last of Us bebizonyította, hogy nem lehetetlen feladat egy történetében alapvetően is erős játékot adaptálni, ha megfelelő kezekbe kerül a projekt, és a készítők pontosan tisztában vannak a sorozat műfajának limitációival, erősségeivel, sajátosságaival. Semmit sem vettek el az alapműből indokolatlanul, csak ott faragtak rajta egy kicsit, ahol szükséges volt, illetve egy halom emlékezetes pillanattal ki is bővítették azt. Nem kérhet semmilyen téren sem többet ennél egy keményvonalas rajongó, az egészben pedig az a legszebb, hogy a The Last of Us nemcsak az általában elég gyatra videojáték-adaptációk közül tud kiemelkedni, hanem önmagában is megállja a helyét, kiválóan megírt karakterei és párbeszédei miatt azoknak is kötelező, akik korábban még csak nem is hallottak a Naughty Dog játékairól.
A PlayStation Productions nagyon sok vasat tart most a tűzben. Ha hasonló végeredményre számíthatunk a God of War, a Twisted Metal és a Horizon sorozatok, ne adj isten még a Gran Turismo, a Days Gone, a Ghost of Tsushima, a Gravity Rush és a Jak and Daxter mozifilmek kapcsán is, akkor nagyon boldog éveknek nézünk elébe.
A The Last of Us január 16-án indul az HBO Maxon, az új részek hetente érkeznek, és azonnal elérhetőek lesznek magyar szinkronnal is.
