Évek teltek el azóta, hogy én, mint egyszeri, gyanútlan játékos elindítottam a külseje alapján meglehetősen barátságosnak tűnő Cupheadet, remélve, hogy a gyönyörű, régi rajzfilmeket idéző megjelenéshez könnyed, szórakoztató játékmenet társul. Mondták mások, hogy azért annyira nem könnyű (egy újságíró már a tutorialnál elakadt, de ez inkább róla mond valamit, nem a játékról), viszont én aránylag könnyedén gyűrtem le a bossokat, kellemes tempóban hasítottam át az Inkwell-szigeteken.
Aztán jött a sárkány, akivel - nem túlzok - nyolc órán keresztül küzdöttem verejtékezve, imádkozva a létező összes istenhez, szektavezérhez és szent állathoz, mire sikerült felülkerekednem és végre a képébe röhöghettem. Eljutottam ugyan a harmadik szigetig, de ott már voltak olyan főellenségek, akikkel nem mertem szembenézni; meghúztam a határt, így is elégedetten, tűréshatáron belüli mennyiségű kihullott hajszállal tettem félre a játékot.
Nem gondoltam, hogy a The Cuphead Show előrángatja majd a régi emlékeket, és már az intró közben felelevenednek bennem a traumák, amint meglátom a régről jól ismert ellenlábasaimat. Nehezen leírható érzés fogott el: üvölteni akartam, sírni, menekülni, görcsbe ugrottak az ujjaim, mintha kontrollert szorítanék. Ismét összezavart a disszonancia: hogy lehet valami ennyire szép és szimpatikus, egyben izzasztóan nehéz és ördögien szemét?
A Csészefej és Bögrearc is pontosan ennyire megtévesztő. Ha valaki a Netflix kínálatát böngészve rábukkan, elsőre egy könnyed, szombat délelőtti mesének gondolhatja, de percek alatt kiderül, hogy ez bizony nem gyerekeknek való, mélyebb sebeket ejthet ártatlan lelkükön, mint a Bátor, a gyáva kutya. Hogy a felnőtt közönségből csak azok tudják-e értékelni, akik a játékot is ismerik, vagy képes lesz azokat is magával ragadni, akik előképzettség nélkül kezdenek bele, az kiváló kérdés.
Ne packázz az ördöggel
A cselekmény azzal indul, hogy megismerjük a bátor, meggondolatlan és emellé nem túl okos Csészefejet, illetve a majrés, valamivel megfontoltabb, de azért iszonyú naiv testvérét, Bögrearcot, meg az őket nevelő Kanna bát. Mind a 12 epizódban a tesók keverednek különböző kalandokba, de erősen hullámzó, hogy az egyes részek mennyire izgalmasak, érdekesek, vagy mennyire egyedi ötletre épülnek.
Értelmezhetjük ezt úgy, hogy tisztelegni akartak a klasszikusok előtt, de aki egyszer látta valamely klisét, annak nem fog újat mutatni. Rögtön az elején megalapoznak egy átívelő konfliktust (az ördög, miután egy vidámparki játékkal elnyeri, Csészefej lelkét akarja megszerezni, de nincs könnyű dolga), aztán ezzel jó néhány részen át egyáltalán nem foglalkoznak, helyette ellövik a talált gonosz baba-klisét, meg bedobnak egyéb töltelék részeket. Azok a legjobb epizódok, amikben újra előkerül az ördög maga, viszont az évad nem zárul megoldással, az utolsó epizódban más okoz galibát, más készíti elő a terepet a folytatásnak. Ha az volt a cél, hogy minden rész önmagában értelmezhető legyen, miért vesződtek az átívelő sztorival? Ha már vesződtek vele, miért nem kötelezték el magukat mellette?
A sorozat egyes részei önmagukban nem kimondottan érdekesek. Mindegyik nettó 10 percig tart (plusz intró és stáblista), felbukkannak bennük ismert és új karakterek (mint a béka- és zöldségbossok, vagy Tepertő, az árus), ami megmosolyogtathatja (esetleg heves sírásra késztetheti) a játékosokat, de kétségeim vannak afelől, hogy a Cupheadet nem ismerők számára kínálnak-e bármit, ami miatt a folytatás mellett döntenek. A humor a korra jellemző nyelvezet és a szóviccek, szójátékok miatt angolban jobban átjön, a magyar fordítás ezeket teljesen kiherélte - nem hibáztatom a fordítókat, nem volt könnyű dolguk (külön dícséretes, hogy a betétdalokat is magyarul éneklik), de attól még tény, hogy ami angolban vicces, magyarban meg sem próbál az lenni. Eleve kevés a mókás, izgalmas, vagy bármilyen érzelmet kiváltó jelenet, az alkotók jobban szabadjára engedhették volna kreativitásukat.
Törött csésze
Kár, mert egyébként a Moldenhauer testvérek által lefektetett alapok, az eddig kitalált és a világba illeszkedő karakterek, valamint a képi megjelenítés mind-mind kiváló kezdőpontként szolgáltak. Az animátorok és művészek remek munkát végeztek, ügyesen játszottak azzal, hogy a két szereplőnek szó szerint egy-egy tejjel teli csésze a feje, amiből szívószál lóg.
Az utolsó részben bemutatkozik a bájával mindenkit elvarázsoló, ellenben meglehetősen aljas Kehely, akinek a folytatásban, illetve majd a júniusban megjelenő DLC-ben nagy szerepe lesz, új irányítható karakterként találkozhatunk vele. Most még csak épp hogy beköszönt - remélem, a továbbiakban ő is visszatér, a srácok az ördöggel szembeni konfliktusa valamilyen módon feloldást nyer, és több fókusz jut erre, mint a régi klisékből való építkezésre.
Azoknak, akik ultra hardcore rajongók, egy próbát megérhet a Csészefej és Bögrearc, végülis 2 óra alatt a végére lehet érni, de várhatóan bennük sem hagy majd mély nyomot. Gyerekeknek nem ajánlott, ahhoz túl rémisztő néhol, felnőttek meg nem biztos, hogy önmagában képesek lesznek értékelni, hacsak nem élnek-halnak a '30-as évek rajzfilmjeit idéző alkotásokért, a retró hangulatért, az egyszerű gagekért.
