2006 októberében Garth Ennis író és Darick Robertson illusztrátor útnak indított egy merőben formabontó képregénysorozatot. Ez lett az összesen 72 lapszámot megélt The Boys, ami teljesen más szemszögből közelítette meg a szuperhősök világát, mint a mainstream amerikai képregényipar. A The Boys világának szuperhumánjai ugyanis egyáltalán nem klasszikus hősök, hanem szinte egytől egyik mocskos szemétládák, akik pontosan tudják, hogy emberfeletti képességeiknek hála messze a társadalmon felül állnak, és bármikor bármit megtehetnek a hétköznapi emberekkel. Ahogy azt sejteni lehet, persze meg is tesznek, de páran felveszik ellenük a kesztyűt.
A képregénysorozatból az Amazon Studios és a Sony Pictures Television készített tévésorozatot, az Amazon Prime Video kínálatában díszelgő The Boys pedig immár a széria harmadik évadán van túl. Egy olyan etapon, ami minden korábbinál látványosabb, brutálisabb és meghökkentőbb volt, sőt ne szerénykedjünk és mondjuk ki bátran: jobb is.
Fontos nagyon gyorsan konkretizálni, hogy a The Boys sorozat csak az alapokat veszi át az eredeti képregényekből, egyébként rengeteget változtattak az alkotók a szereplőkön és a történeten. Ez pedig mind az adaptáció előnyére vált. A Thor: Szerelem és mennydörgésről szóló kritikánkban már szó esett arról, hogy mennyire kell vagy nem kell szolgaian másolni az eredeti művét, és mennyire ildomos, ha az adaptációs folyamat során mernek és tudnak változtatni, és teljesen bizonyos, hogy szóba fog még kerülni ez a téma a Ms. Marvel tévésorozattal összefüggésben is.
A The Boys ékes példája annak, amikor a drasztikus változtatások nemhogy egyszerűen javítanak, de nagyságrendekkel jobbá tesznek valamit. Garth Ennis bármennyire is jó író, a The Boys képregények túlzottan öncélúnak érződnek, míg a sorozatban minden trancsírozós kivégzésnek, minden beteg szexjelenetnek értelme, jelentősége, célja van. Ettől annyira jó a széria, és ezeket a vonásokat sikerült a harmadik évadra csúcsra járatni.
A sztori szerint egy évvel járunk a második évad eseményei után. A főszereplők közül a Jack Quaid által alakított Hughie megpróbál abszolút legális eszközökkel játszani, míg Karl Urban karaktere, Butcher és a többek továbbra sem riadnak vissza a keményebb módszerektől. Hamarosan azonban mindenkinek rá kell jönnie arra, hogy a szabályokat betartva egészen egyszerűen nem lehet szembeszállni az Anthony Starr által még mindig zseniálisan alakított Homelanderrel, avagy Hazafival. Szintén nehéz helyzetben van Starlight, vagyis Csillagfény, hiszen Erin Moriarty szuperhősnője kénytelen nap mint nap a szép lassan teljesen megőrülő Hazafi mellett bájologni a kamerák kereszttüzében.
Abszolút meg kell emelnünk a kalapunkat az írók előtt, mivel egyrészt minden korábbinál mélyebb betekintést engednek a már ismert szereplők múltjába és ügyesen építgetik tovább karaktereiket. Megvannak a maga emlékezetes pillanatai Mélységnek, X-pressznek, Kimiko és Frenchie párosának, vagy épp Fekete Noirnak is, közben pedig itt van nekünk Soldier Boy, avagy Katonasrác, aki elképesztően jól hozza az "anti" Amerika Kapitányt. Jensen Ackles lubickol a poszttraumás stressztől szenvedő, a mai ember számára már csak távoli legendaként derengő szuperember szerepében, aki könyörtelen leszámolást tervez, és közben lépten-nyomon csodálkozik rá a modern hétköznapok vívmányaira.
Ahogy a korábbi évadok is remekül szálltak bele páros lábbal komoly társadalmi kérdésekbe, vagy épp boncolgattak apró darabokra különböző nézeteket, úgy ez a vonal most sem marad el. Katonasrác ugyanis nem olyan kedves, bájos módon pillázik a jelen láttán, mint a Marvel Amerika Kapitánya, hanem könyörtelenül elküld mindenkit a picsába, aki nem passzol az ő évtizedekkel ezelőttről örökölt világnézetéhez vagy nem illeszkedik a fejében élő férfiképhez.
Ackles többek között azért is tud ennyire jó lenni, mert a néző képtelen kitörölni a számos évadnyi szép emléket, amelyeket az Odaát sorozat miatt köszönhetünk neki, a kontraszt pedig hatalmas a nárcisztikus Amerika Kapitány karikatúra, és az Odaát-féle Dean Winchester között. A casting hibátlan, legalább annyira jó, mint anno Anthony Starr szerződtetése Hazafi szerepére.
Nem csak az írás lett egyébként parádés, akció és látvány terén is emelték a tétet az alkotók. A nagy dérrel-dúrral beharangozott "Hősgazmus" epizód, vagyis a szuperhősök évente megrendezésre kerülő nagy orgiája talán nem ütött akkorát, mint az előzetes hype alapján egyes nézők elvárták, de azért így is akadt pár jelenet, minek láttán mindenkinek garantáltan a homloka búbjáig szaladt a szemöldöke. A The Boys képregények céltalan polgárpukkasztásával ellentétben a sorozatnak minden kitépett belsőszerv, szétrobbantott testrész és kiloccsantott liter vér jól áll, sőt esszenciális velejárója.
Bár a finálé egyes fordulatait nem volt nehéz előre látni, azért így is legfeljebb annyi okunk lehet a panaszra, hogy az aprólékos felvezetéshez képest gyorsan kötötték össze a szálakat és zárták rövidre az évad cselekményét. A folytatás persze érkezik, és izgalmas lesz látni, az évadzáró eseményei tükrében hogyan alakul majd a szereplők sorsra. Az mindenesetre továbbra sem kérdés, hogy a mai, szuperhősfilmekkel és -sorozatokkal csordultig töltött időkben a The Boys legalább olyan ritka kincs, mint például az Invincible animációs sorozat, amelynek szintén az Amazon Prime Video ad otthon. Talán nem véletlenül.
Egyedül attól lehet esetleg tartani, hogy a siker miatt az alkotók nem lesznek készek időben elengedni a sorozatot, noha a The Boysban úgy istenigazán egy, maximum két évad van még, tovább nem lehet húzni a történetet. A franchise életben tartására persze már vannak tervek, jön például a The Boys Presents: Varsity című spin-off sorozat, ami fiatal, egyetemista szuperhősökről mesél majd. Van egy elég jó tippünk arra nézve, hogy ők mennyire lesznek angyali teremtések.
