Már csak legyintünk, amikor meghalljuk, hogy valaki egy olyan játékból akar filmet csinálni, ami abszolút alkalmatlan az adaptálásra - sokan fellelkesültek az utóbbi évek sikeres próbálkozásai után, igyekeznek minden jogra lecsapni, ami még szabad. Ötletünk sincs, milyen lesz majd a Pac-Man film, lehet-e jól megcsinálni a Space Invaders adaptációját, amin a Warner Bros. dolgozik, és igazából már azon sem lepődnénk meg, ha valaki a Tetrisből akarna látványos katasztrófafilmet készíteni, az égből aláhulló tetrominókkal. Nem hangzik sokkal jobban azon sci-fi trilógia 2016 környékén belengetett ötlete sem, amiben az emberiség a 3000-es években fénysebességgel, Tetroid nevű űrhajókon utazik az univerzum mélyére - szerencsére ebből máig nem lett semmi kézzelfogható, és reméljük, nem is lesz.
A Taron Egerton főszereplésével készült, az Apple TV+ kínálatában látható Tetris nem arról szól, hogy különböző formák kerülnek egymáshoz kényelmetlenül közel, indulnak el a világűr sötétje felé, vagy irtják ki az emberiséget, ha nem sikerül megfékezni a lassan, de fenyegetően érkező függőleges egyenest, ami elpusztítja a Föld felszínét, hanem arról a küzdelemről, amit a játék jogainak megszerzéséért vívott a hidegháború idején a Tetris Companyt alapító Henk Rogers, a Mirrorsoft, Stein Róbert, és mindenki, aki hasznot remélt az elképesztően addiktív játék sikeréből. A készítők a 2010-es Social Network - A közösségi hálóból merítettek ihletet, ami a Facebook keletkezésének körülményeiről mesélt hasonló módon, és ez a későbbi próbálkozók számára is egy jó irány lehet.
Úgy, oda
A történet az 1988-as CES-en kezdődik, ahol - figyeljetek - a holland születésű, az Egyesült Államokban cseperedő, de Japánban élő Rogers a japán Go társasjáték alapján készült videojátékát próbálja eladni, ám az sajnálatos módon nem vonz érdeklődőket. Még az általa a termék népszerűsítésére felkért hölgy is inkább mással játszik: és mi mással is játszhatna, mint a Tetrisszel. Rogers is kipróbálja, iszonyatosan ráfügg, és ott helyben megszerzi a jogokat ahhoz, hogy Japánban kiadja a Szovjetunióból, a fiatal programozó Alekszej Pazsitnovtól származó játékot.
A film első tíz perce összefoglal néhány évnyi eseményt, bemutatja a történet fontos szereplőit, köztük Stein Róberttel (akit a filmben erősen tört magyarsággal, de főleg németes akcentussal megszólaló Toby Jones alakít), a magyar játékipar fellendülésének beindítójával, aki a világot járva keresgélt nyugati terjesztésre érdemes szoftverek után, és a Számítástechnikai Koordinációs Intézet laborjában bukkant rá a Tetrisre, aztán a Moszkvai Tudományos Akadémiát felkeresve engedélyt kapott arra, hogy a játékot elterjessze az egész világon - csakhogy a Szovjetunióban a magántulajdon fogalmát a szerzői jog esetében sem ismerték, az orosz technológia felvirágoztatásáért felelős szervezet, az Elorg így azzal vádolta meg Steint, hogy illegálisan adta tovább a jogokat a Mirrorsoftnak, akik meg aztán az Atarival és a Segával paktáltak le a különböző, PC-s, otthoni konzolos vagy árkád játékgépes kiadások kapcsán - teljes volt a káosz és csak tovább bonyolódott a kézikonzolos változat képbe kerülésével, miközben Pazsitnov az egészből semmit nem nyert. Az orosz programozót sikerült a kelleténél nagyobb önfeláldozónak beállítani a filmben, az indokoltnál egy fokkal erősebben próbálták hangsúlyozni, hogy ő egy szerény, jó ember, akit a szovjetek rútul kihasználtak - ez ugyan igaz, de szükségtelen volt ezt olyannyira a szánkba rágni, amennyire tették ezt a film készítői.
Összességében rendben van az, ahogy a Tetris forgatókönyvírója, Noah Pink elmeséli a sztorit, még ha a tempó néha túl gyorsnak is érződik, máskor meg túl lassúnak - végül két órába sikerült belesűríteni mindent. Legalább nem laposodik el, és nem próbálták meg egy sorozat játékidejére széthúzni - annyi kraft azért nem lett volna benne.
Kevin Maxwellt talán egy fokkal aljasabbnak vázolják, mint amilyen valójában volt, bár tény, hogy üzletemberként nem konkrétan a játékok, sokkal inkább a pénz érdekelte, nem volt a videojátékipar elkötelezett támogatója vagy legalább valamennyire tájékozott a területen, továbbá a család zűrös ügyeinek listája egészen hosszú - apja, Robert Maxwell sikkasztott cégeiből, testvére, Ghislaine pedig épp húszéves börtönbüntetését tölti az Epstein-ügyekben való aktív részvétele miatt, miután a milliárdossal gyermekeket kényszerített prostitúcióra. De ettől függetlenül is kellett valaki, akit igazán, tiszta szívből utálni lehet; az író döntése értelmében az apja elismerésére vágyó Kevin lett az. A castingot már csak abban az értelemben is remekül eltalálták, hogy sikerült minden szerepre olyan színészt választani, aki valóban hasonlít az általa megformált személyre, de a színészi játékkal sincs probléma. Sajnos az idősebb Maxwell szörnyű hajfestése sem az alkotók szüleménye...
Fura formák
Természetesen némileg kiszínezték az eseményeket, ha esetleg valaki nem találta volna azokat eléggé abszurdnak: az oroszok például feltehetően nem figyelték és fenyegették meg Rogers feleségét Japánban, Pazsitnovval bár jóban voltak, nem énekelték részegen a Final Countdownt egy illegál partiban, és autós üldözésre sem került sor; az alkotók így próbálták meg izgalmasabbá, feszültebbé, és nem utolsósorban hollywoodiasabbá tenni az egyébként főleg tárgyalóasztaloknál zajló sztorit.
Bőséggel alkalmazták a szovjetek gonoszságát hangsúlyozó elemeket, a már-már karikatúraszerű KGB-s illetékeseket, akik beültetik Rogerst a fekete Volgába, hogy elmondják neki, nem nagyon jó az, amit csinál. Azt, hogy Rogers nem tudott részt venni lánya fellépésén, szintén csak a nagy klisékupacból előhúzott, a drámát erősítő filmes eszközként használták, és az már csak mellékes, hogy Rogers egy interjúban külön elmondta, ellentétben a közhiedelemmel, csak addig hordott cowboycsizmát, amíg volt lova. Ő és Pazsitnov egyébként szorosan együttműködött a készítőkkel, átolvasták a forgatókönyvet és javaslataikkal segítették a munkálatokat; sajnos Stein 2018-ban elhunyt, ő már nem tudott részt venni a projektben. Érdekesség egyébként, hogy a moszkvai jeleneteket valójában Skóciában, Aberdeen és Glasgow városában vették fel - legalább nem próbálták meg eladni Budapestet Moszkvának, mint a Homelandben tették azt.
A nagy politikai és üzleti viaskodásokat megtörik a videojátékos animációk, amiket nem vittek túlzásba, de a retró játékok iránt rajongókat megmosolyogtathatják - és elvégre nem kis részben nekik szól ez a film, még ha a hangsúly konkrétan nem is a Tetrisen, sokkal inkább a szereplők viaskodásán, a végét járó Szovjetunió zártságának és elmaradottságának bemutatásán, a kommunizmus és kapitalizmus működésének ellentétén, a szerzői jogi szabályozások hiányában fellépő kaotikus állapotokon van. Egy eleve érdekes és filmbe illő sztorit, nos, filmbe illesztettek, ami még talán úgy is működhetett volna, hogy nem habosítják fel kötelezőnek gondolt elemekkel. Azt azért el kell ismerni, hogy az egyébként némileg száraz témát ügyesen próbálták játékosabbá, izgalmasabbá, azok számára is befogadhatóbbá tenni, akiket a videojátékok történelme egyáltalán nem érdekel, úgyhogy azoknak is érdemes megnézniük, akik csak egy izgalmas, végig feszült filmre vágynak. Egy olyan igaz történet elmesélése ez, amit viszonylag ritkán foglaltak össze a múltban (volt már dokumentumfilm róla 2004-ben, illetve játéktörténészek is szeretik elmesélni), kiegészülve pár szükséges és szükségtelen adalékkal.
A Tetrist mindenki ismeri, de hogy igazán értsük jelentőségét, legalább annyira mélyre kell ásni, amennyire azt Jon S. Baird filmje teszi. Tudjuk, hogy mindenki tetrisezett, de amikor azt halljuk egy játékról, hogy az oroszoknak külön programmal kellett letiltaniuk a gépekről, mert a dolgozók annyira rákattantak, hogy az a hatékonyságukat csökkentette, akkor értjük meg igazán, mekkora hatása volt a világra, az emberek mindennapjaira.
