Mindenki más és más formában ismerkedett meg az Ivan Reitman által életre hívott Ghostbusters, azaz Szellemirtók franchise-zal. A legszerencsésebbek az eredeti két, 1984-es és '89-es mozifilmet látták, netán a '86 és '91 között futott The Real Ghostbusters animációs sorozatot nézték, vagy épp annak folytatását, az 1997-es Extreme Ghostbusterst. Ott van aztán még persze az a 2016-os Szellemirtók reboot is, amit mára már valószínűleg nem csak a rajongók szeretnének valamilyen módon végképp kitörölni az emlékezetükből, hanem maga a stúdió is inkább csak megfeledkezne róla - tudjátok, ebben az újragondolásban lett a Sonynak az remek ötlete, hogy Melissa McCarthy, Kristen Wiig, Kate McKinnon és Leslie Jones főszereplésével szállítson nekünk egy női Szellemirtók mozit, és hiába bizonyítottak ezek a komikák más produkciókban nem is egy alkalommal, itt sajnos arcpirítóan pocsék lett a végeredmény.
Akadnak továbbá értelemszerűen olyanok is, akik már egy más korosztály mozinézőit képviselik, és akiknek a 2021-es Szellemirtók: Az örökség, az eredeti filmek tényleges folytatása jelentette számukra a kaput a Ghostbusters univerzumba. Ezt a filmet az eredeti alkotó Ivan Reitman fia, Jason Reitman írta és rendezte, és bár messze nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében, a nézők közül bőven akadtak, akiknek megpendítette a film a megfelelő húrokat, örültek a nosztalgiának, és persze amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy ebben a moziban olyan mementót állítottak a 2014-ben elhunyt Harold Ramisnak, vagyis a régi filmek Egon Spenglerének, hogy arra tényleg nagyon ritkán lehet hasonló példát találni Hollywoodban.
Visszatér az új generáció, és kötelezően a régi is
Bár a Szellemirtók: Az örökség nem töltötte csordultig a mozipénztárakat, 75 millió dolláros költségvetése mellé azért csak összehozott 2021-ben 204 millió dollárnyi bevételt, és ekkor ugyebár még épp hogy csak kezdett magához térni a moziipar a pandémia alatti lezárásokat követően. Nem volt tehát túlzottan meglepő az, hogy a Sony berendelte a folytatást, amelyet immár nem Jason Reitman rendezett, hanem az előző rész társítója, Gil Kenan, aki most is Reitmannal együtt dolgozott a Szellemirtók: A borzongás birodalma forgatókönyvén.
A sztori szerint három évvel járunk az előző film eseményei után, főszereplőink pedig immár New York városában tevékenykednek a Szellemirtók csapat aktív tagjaiként. Újra itt van tehát Gary Grooberson szerepében az örökifjú Paul Rudd, akinek bár most sem egy túlzottan érdekes figurát kellett alakítania, azt természetesen kisujjból kirázta. Visszatértek Spenglerék is, tehát Carrie Coon mint Callie, az anyuka, illetve két gyermeke, Finn Wolfhard által alakított Trevor Spengler, illetve Mckenna Grace karaktere, Phoebe Spengler. Ezúttal Phoebe történetszála lesz egyértelműen a fontosabb, ő ugyanis szellemirtó mivolta ellenére összebarátkozik egy Melody nevezetű szellemlánnyal, akit Emily Alyn Lind kelt életre. Phoebe és Melody épp csak kibontakozó barátsága mögött viszont sötét titkok húzódnak meg, mindeközben pedig egy ősi gonosz is nagyon szeretne visszajutni a mi világunkba, hogy fagyos pokollá változtassa azt.
Talán az a legnagyobb baj az új Szellemirtókkal, vagyis az előző részben bemutatkozott friss karakterekkel, hogy most még kevesebb játékidőt kapott a bemutatásuk, személyiségük boncolgatása, netán karakterfejlődésük, ezek helyett egy sokszorosan túlbonyolított történetet akar görcsösen elmesélni nekünk Kenan és Reitman. Visszatérnek persze a régi nagyok, itt van Bill Murray, Dan Aykroyd, Ernie Hudson, sőt még Annie Potts is, de ők sem tudják megmenteni a végeredményt, a fan service-en túl róluk sem igazán tudunk meg többet, mint eddig. Egészen egyszerűen nem maguk a karakterek a Szellemirtók: A borzongás birodalma főszereplői, hanem a történet kerül középpontba, ami annyira sűrű és zavaros, hogy páros lábbal botlik el benne az egész film.
Recseg-ropog a sztori
Tényleg úgy fest az egész, mintha Gil Kenan és Jason Reitman elővettek volna egy nagy papírost, és teleírták volna azt az összes felmerülő ötletükkel a folytatás kapcsán, utána pedig abból csináltak volna versenyt, hogy ezen felvetések közül, ha lehet, egyetlen egyet se kelljen kihúzni. A film főgonosza, Garraka világrengető pusztítóként van beharangozva, de komolyabb spoilerezés nélkül is elmondhatunk annyit, hogy meglepően gyorsan és könnyedén bánnak el vele a mozi végén. Az odáig vezető út azonban számtalan ponton van feleslegesen megcsavarva, túlmagyarázva, sűrű masszaként hömpölygő lore-ral nyakon öntve. Ebben az esetben tényleg könnyen érvényesülhetett volna a mondás, miszerint a kevesebb néha több.
Van persze, amiből nem ártott volna némi többlet, ilyen például a franchise védjegyének számító vicces, vagy épp viccesen félelmetes szellemek felbukkanása, akikből fájóan keveset láttunk, Ragacs újbóli felbukkanása és a mályvacukor emberkék ismételt előrángatása pedig úgyszintén nem nevezhető azért a kreativitás magasiskolájának, bár biztosan akadnak még olyan rajongók, akik örülnek nekik, akiknek szívét boldogan dobbantotta meg a nosztalgia. Most viszont Az örökséggel ellentétben az emlékekre hatás édeskevésnek bizonyult.
Nem segítenek az olyan fura karakterek sem, mint a Celeste O'Connor által alakított Lucky Domingo, aki teljesen érthetetlen módon a lehető legfurább helyzetekben nyom el szexuális töltetű poénokat.
Harmadszorra ez már édeskevés lesz
Amennyiben hozni fogja a megfelelő számokat, elég valószínű, hogy az újkori Szellemirtók sztori idővel trilógiává bővül. Erre egyébként minden esély megvan annak tükrében, hogy alig emelték meg a produkciós költséget, a forgatás csak 25 millió dollárral lett drágább, mint anno az előző film esetében. A baj csak az, hogy ami egyszer még egész kellemes nosztalgia volt, másodjára már inkább csak unalmas és kellemetlen, harmadszorra pedig borítékolhatóan meglehetősen fájdalmas lesz, így nem ártana újragondolni a koncepciót.
Dan Aykroyd még 2019-ben beszélt egy Ghostbusters High nevezetű projektről, melyben az eredeti főszereplők gimnáziumi éveit és megismerkedésük történetét ismerhettük volna meg az 1960-as években. Ez akár tévésorozatos formában is működőképes lehetne; ki tudja, talán a Sony egyszer majd úgy dönt, hogy előveszik az ötletet a fiókból. Ha viszont a stúdió azt látja majd, hogy az elvárt számok így is teljesülnek, akkor kár is változásra számítani - mondjuk az eddigi nézettségi adatok nem igazán ezt mutatják. Bár a Szellemirtók: A borzongás birodalma hozzánk csak most érkezik meg a mozikba, a világ számos más pontján, köztük az egyik legfontosabb piacnak számító Egyesült Államokban már március végén bemutatták a filmet, 19 nappal az amerikai premier után pedig világszinten még csak 138 millió dollárnál jár.
Ha mindenképpen a Spengler család történetét akarják továbbfűzni a jövőben is, akkor a következő felvonásra már tényleg össze kell rakni egy olyan ütőképes forgatókönyvet, ami nem csak az olcsó nosztalgiából és a régi karakterek előcibálásából akar megélni, hanem egy önmagában is szórakoztató, tényleg élvezetes családi mozi vázát adja meg. Ezt a feladatot most a Szellemirtók: A borzongás birodalma szkriptje nem tudta teljesíteni, a kissé túlzottan videojátékosra sikeredett főgonoszt pedig hiába harangozza be a film úgy, hogy itt bizony kő kövön nem marad, ha ő egyszer rászabadul a világunkra, olyan gyorsan fogjuk elfelejteni, mint a huzat. Maximum annak tekintetében marad meg őkelme egy kicsit az elménk valamely hátsó szegletében, hogy Garraka lett az egész franchise leginkább jellegtelen ellensége. Márpedig egy Szellemirtók film esetében az is nagyon fontos lenne, hogy a főellenség egy izgalmas új szellem legyen, ne csak egy újra felhasznált régi gonosz, mint a Szellemirtók: Az örökség esetében Gozer.
