Idén egyértelműen a Sárkányok háza 2. évada lett a Max, leánykori nevén HBO Max legcombosabb húzócíme, amit egy hatalmassá duzzadt rajongói bázis várt már. Elképesztően jó döntés volt anno a Warner és az HBO fejesei részéről, hogy tévésorozatos formában adaptálni kezdték George R. R. Martin A tűz és jég dala című könyvsorozatát, azt pedig pontosan tudjuk, végül mi sült ki ebből: remek évadok egészen addig, amíg volt mihez nyúlni, aztán mikor elfogyott az alapanyag, egymást követték a hajmeresztő, semmiből előrángatott fordulatok, míg végül egy minden tekintetben csalódást keltő lezárással kellett keserű búcsút vennünk Westerostól. Ekkor persze nem mondtunk véglegesen istenhozzádot, hiszen a Warner továbbra meglehetősen baráti viszonyt ápol a pénzzel, pont mint a világ összes stúdiója, így biztosra lehetett venni, hogy idővel érkezni fognak a különböző spin-offok.
Ez természetesen így is lett, közülük az első, a Targaryenek nagy polgárháborúját elmesélő Sárkányok háza pedig ugyan nem volt hibátlan, de mindenképp ezerszer jobban sikerült, mint a Trónok harca említett befejezése. Az időugrásokat viszont nem mindenki gyomra vette be émelygés nélkül, és érezni lehetett, hogy nagyon sietnek az alkotók, mivel ez még csak a felvezetés volt az igazi, nagy konfliktushoz, magához a háborúhoz. Nos, nagyon úgy tűnt a második évad első négy része alapján, hogy búcsút lehet inteni a kapkodásnak, ugyanakkor végre elérünk a tényleges katarzisig, de sajnos a későbbi epizódok tükrében, a teljes szezon végét tekintve ez csak részben alakult így. Igaz, hogy kezdetben feszesebbnek tűnt a tempó, kaptunk tényleg brutális sárkányharcokat is, de összességében elmondható, hogy a fő fogás továbbra is csak várat magára, és bizony kissé kezd zavaróvá válni az, hogy milyen hosszú út vezet el hozzá.
Erős kezdés után komótos tempó
A második évad első négy részéről már a premier előtt külön kritikát közöltünk, ebben pedig a fiatalabb generációt emeltük ki. Az évad elején ugyanis észrevehetően rájuk helyeződött át a fókusz, ez már sokkal inkább II. Aegon Targaryen és Aemond herceg, valamint a másik oldalon Jacaerys Velaryon története volt. És itt is csak félig lett igazunk, mert a Targaryen-ház két szemben álló ágából a zöldeknél valóban látványosan a háttérbe szorult Alicent Hightower, azért az Emma D'Arcy által alakított Rhaenyra Targaryen királynő még mindig az egész széria egyik legfontosabb karaktere maradt, és fiának, Jacaerysnek csak kisebb pillanatok jutottak. Aegon és Aemond tekintetében egyetlen szavunk sem lehet a panaszra, mindketten remek figurákká nőtték ki magukat. Egyikük sem bérel külön helyet a szívünkben, erről szó sincs, de változatos okok miatt fogjuk végtelenül utálni őket, és ez pontosan így van rendjén. Fontos szereplőnk még mindig Ser Criston Cole is, őt lehet leginkább sajnálni az egész nagy kalamajkában, hiszen a lehető legtisztább érzések vezérlik.
A Velaryon-ház vonala sem lesz olyan erős az évadban, mint azt sejtetni lehetett, talán Corlys Velaryon karakterét még mindig az esetleges saját tévésorozatára tartogatják, felesége, Rhaenys Targaryen, a Sosemvolt-királynő azonban messze az egész tévésorozat legszerethetőbb karakterévé növi ki magát. Ha valamiért, akkor az ő személyes történetéért megéri leülni és végignézni az egész szezont.
Daemon LSD-tripje
És akkor itt van még nekünk az egész sorozat egyik legjobb színésze, Matt Smith, aki most is remekel Daemon Targaryen szerepében, csak épp a forgatókönyv olyan csúnyán elbánt vele, hogy arra kevesen számíthattak. A szezon jelentős részét ugyanis Daemon Harrenhalban tölti, és ennél rosszabb talán nem is történhetne velünk, nézőkkel. Érthető, hogy mi volt az alkotók célja Daemon szerencsétlenkedésével, fenn kellett tartani a feszültséget, a konfliktust, az izgalmat, hogy végül vajon elárulja-e Rhaenyrát, vagy kitart saját királynője mellett, de bődületesen sok idő telt el azzal, hogy Matt Smith karaktere Harrenhal várfalai között bóklászik és változatos hallucinációkat él át. A néző egészen egyszerűen nem egy begombázott Targaryen hercegre kíváncsi, hanem azt várja már, hogy mikor ül Daemon megint sárkányhátra, és csap szét úgy istenigazából a zöldek között. Tényleg sikerült azt összehozni, a sorozat legmenőbb, legvagányabb karaktere egy gyenge mém szintjére zuhan vissza, ezt pedig elég nehéz megbocsátani.
Akadnak további történetszálak is, amik csak úgy lógnak a levegőben, miközben más fordulatokat, mondjuk az új sárkánylovasok bevezetését sikerült megoldani parányi felvezetéssel is. Ha az egész évad során így diktálták volna a tempót, akkor nem kellett volna beérnünk egyetlen olyan résszel, amelyben tényleges akció is történik - mondjuk ott történt is rendesen. Annál az epizódnál bizony minden a helyén volt, és még sok ilyen részt vártunk volna el. Nyilván nem az eredeti sztorit megerőszakolva, nem annak történetét átírva, hanem csak a dinamikán, a tempón, a narratíva ívén javítva, ezeket a paramétereket gondosabban belőve.
Meddig toporgunk még?
Kicsit az az érzése az embernek a második évad lezárása után, hogy a Sárkányok háza abban a betegségben szenved, mint amitől a Peter Jackson-féle A hobbit-trilógia is köhögött: az elmesélésre váró sztori egészen egyszerűen terjedelmében nem akkora, hogy addig lehessen rétestésztaként nyújtani, mint ameddig a stúdió vágyna erre. Igen, Jackson csinált egy háromrészes filmet egy vékonyka gyerekkönyvből, abszolút szerethető lett a végeredmény, de azért világosan látszik, hogy az alapmű nem indokolta ezt a terjedelmet. És most pontosan ugyanez az érzés tör utat a tudatunkba, mikor ott állunk fancsali képpel a Sárkányok háza második évadának nyolcadik része után.
Hatalmas csalódás a lezárás, hiszen egy évadzárónak nem csak a várakozást kellene fokoznia, adnia is kell valamit, legalább az ajándék egy részét át kell nyújtania, különben a néző jogosan érzi azt, hogy az alkotók a bolondját járatják vele, és szezonokon át olyasmi miatt várakoztatják, ami talán sosem jön el. A háttéranyag ismeretében persze pontosan tudjuk, hogy bőven lesznek még történések, hiszen csak most kezd majd el teljes fordulatszámon dübörögni a háború, de amikor majd lezárul a teljes sorozat, akkor sajnos a második évadra úgy fogunk visszatekinteni, mint egy olyan fejezetre, amelyben nem sok minden történt valójában.
Mindeközben technikai oldalról abszolút minden a helyén van, a sárkányok lélegzetállítóan festenek, változatos küllemüket gondosan kidolgozták, azok a pillanatok pedig feledhetetlenné válnak, amikor láthatjuk ember és bestia, vagyis a sárkányok és az emberi seregek találkozását. Ezek ellen az isteni lények ellen tényleg nincs még csak fikarcnyi esélye sem az ember fiának. Vicces, hogy ezt külön ki kell emelni, de köszönetet mondunk a készítőknek azért is, mert most nincsenek olyan fontosabb szegmensek, főleg csatajelenetek, amikor semmit sem látunk az egészből a koromsötétbe boruló képernyőn. Egyetlen pixelnyi kegyetlenségről sem maradunk le, minden brutális pillanatot megmutat a kamera.
Azért nagyon nehéz megítélni a Sárkányok háza második évadát, mert bizonyos szempontból jobb, mint az első szezon, egyes hibákon tudtak javítani alkotói, de még mindig nem azt a sorozatot nézzük, amit egy tökéletes világban nézhetnénk. És akkor most megint el lehetne mondani azt, amit az első évadzáró után éreztünk, hogy ebben mindenképp benne van egy jobb folytatás reménye, és csak ki kell várni azt, amikor jön a tényleges háború, de az ember ideje nem végtelen, és a türelme sem kikezdhetetlen. Még egy ilyen évad nem biztos, hogy belefér, ha ugyanis az alkotógárda harmadik nekifutásra sem adja meg a rajongóknak, amire hosszú évek óta vágynak, akkor félő, hogy az utána következőre már senki sem marad. Kár lenne érte, mivel nehéz elengedni ezt a világot, ezeket a szereplőket és úgy általában a történetet még akkor is, ha pár tőmondatban gond nélkül össze lehetne foglalni egy teljes évad cselekményét.
