A Disney eltökélt szándéka, hogy minden kultikus meséjét megismerteti a legújabb generációkkal is az ő modern nyelvükön, így élőszereplős módon, de CGI-jal alaposan megtámogatva mutattak be újra olyan klasszikusokat, mint az Aladdin, A szépség és a szörnyeteg, A dzsungel könyve, a Hamupipőke, Az oroszlánkirály vagy éppen a Dumbó.
A Disney fáradozásait azonban felemás siker övezi: akadnak olyan adaptációk, amik meg tudták találni a saját hangjukat, de sok olyan is, amelyek inkább érződnek lelketlen másolatnak, mintsem szívvel teli feldolgozásnak. A legújabb, Disney+-ra készült projekt, az "élőszereplős" Pinokkió azonban már eleve hátrányos helyzetből indult, hiszen amikor megérkezett az első hivatalos trailer, a fekete színésznő által játszott tündér kiverte a biztosítékot a nézők egy részénél. A tündér bőrszíne nem probléma, de van, más, ami miatt nem lehet felhőtlen az örömünk.
Nézd, Geppetto, CGI kisfiú vagyok!
Pedig minden adott volt. A rendezői székben az a Robert Zemeckis foglalt helyet, aki a Vissza a jövőbe trilógiával örökre beírta a saját, a szereplők és a DeLorean nevét a történelemkönyvekbe, a Polar Express és a Karácsonyi ének megkerülhetetlen kiegészítőjévé vált az ünnepeknek, és többek között a Forrest Gumppal is bebiztosította a helyét Hollywoodban. Vele minden esély megvolt arra, hogy újabb családi kedvenc szülessen, főleg annak fényében, hogy hozta magával a kétszeres Oscar-díjas Tom Hankset is, hogy újfent dolgozzon vele, és Gepettóként legyen a húzónév a szereplőgárdában.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy arról a rendezőről van szó, aki 1988-ban (!) zseniálisan összehozta a valós és a rajzolt világot a Roger nyúl a pácban című örökzöldben, szóval több mint harminc évvel később nem jelenthetett volna számára gondot egy fabábú minőségi életre keltése.
Reccs
Az 1940-es rajzfilm alapjául szolgáló Carlo Collodi-mű még egy sokkal rebellisebb Pinokkiót vonultatott fel és nem riadt vissza a durvább dolgoktól sem, így ez sehogy sem passzolt volna a családkompatibilis légkörbe, a Disney gyermekbarát verziója viszont egy olyan szilárd alapot adott Zemeckiséknek, amit csak tovább kellett csiszolniuk. Az új film többnyire meg is marad a már jól ismert történet újramesélésénél, nem merészkedik odáig, hogy bármi az adaptált anyagtól merőben eltérőbe kapjon bele, ugyanakkor történtek kisebb változtatások a koncepcióban.
Az esetleges spoilerek miatt nem mennénk bele mélyebben a részletekbe, de a mondanivaló némileg átalakult a végére az elfogadás hangsúlyozása miatt, nem mindig feltétlenül a megfelelő tanulságot sikerül átadni Pinokkió tetteivel (emiatt a fejlődési görbe sem jön úgy át, ahogy régen, de talán a nosztalgia mondatja ezt velünk), és a diverzitás jegyében akadnak jobban és kevésbé jobban sikerült módosítások is. Egy balerina esete az előbbiek közé, a korábban említett tündér pedig - aki nem sokkal többet szerepel, mint az előzetesekben - az utóbbiakhoz tartozik: a karakterrel azonban egyáltalán nem az őt játszó színésznő bőrszíne miatt van baj, hanem egyszerűen azért, mert hiába varázslény, nem érződik se varázslatosnak, se tündérinek: leginkább a jellegtelen szó illik rá.
Fától az erdőt
A film látványvilágát is az imént említett kifejezéssel illethetnénk. Bár előfordulnak szemet simogató helyszínek is (mint Gepetto easter eggekkel megpakolt háza, a vándormutatványos karaván vagy a vidámpark), a realisztikusabbra animált figurák és a másképpen megjelenített fabábú egyvelege műanyag-érzetet kelt és emiatt folyamatosan kidobja nézőjét az élményből. Érdemes továbbá odafigyelni rá, hogy hány éves gyermeket ültetünk le elé, mert egyes jelenetek megjelenítése néhányuknak túlságosan is rémisztő, megrázó lehet (a rajzfilmet már 6 éves kortól ajánlja a Disney+, ezt csak 9-től).
De az is lehet, hogy szimplán csak nem köti le őket, ahogyan a mellettük ülő felnőtteket sem, mert a színészek ugyan hozzák a kötelezőt, a klasszikus dallamok megpendítenek bizonyos húrokat a szívünkben, Tom Hankset ismét szeretni fogjuk és Pinokkió naivságát/esendőségét is bájosnak találjuk, de a 2022-es Pinokkió semmi értékeset nem ad hozzá a klasszikus rajzfilmhez, sőt. Az élőszereplős feldolgozás megmarad a középszerűségnél, nem több egy igényeket kiszolgáló modern másolatnál, ez pedig talán szomorúbb, mintha szimplán csak rossz lenne. Inkább nézzétek meg az 1940-es rajzfilmet, az is fent van Disney+-on és húsz perccel rövidebb is.
