Christopher Nolan nem véletlenül napjaink egyik leginkább elismert rendezője. Sokféle műfajban alkotott, és bár leghíresebb filmjei között megfigyelhetőek számottevő hasonlóságok, stílusa tisztán kivehető minden munkájában, a megújulás, a változatosság szerves velejárója minden projektjének. Korokon és stílusokon át képes utazni úgy, hogy a végeredmény tekintetében meglehessen a néző minden bizodalma, és nem is csigázzuk tovább a kíváncsiságotokat: természetesen nem legújabb filmje, a Julius Robert Oppenheimer életét feldolgozó Oppenheimer lesz az a mű, ami megtöri ezt a patinás sormintát.
Mint Nolan oly sok korábbi munkája esetében, ezúttal is minden adott volt egy tökéletes mixhez: tehetséges, nagy nevekből álló színészgárdát verbuvált össze, a csapatból nyilván nem hiányozhatott pár régi kedvence sem, és egy olyan témát választott, ami bár nem napjaink történéseit dolgozza fel, de valójában nem is lehetne aktuálisabb, bármennyire is húsbavágóan fájdalmas ez a megállapítás.
A világ legfontosabb embere
Az Oppenheimer egyáltalán nem könnyű film. Három szálon indul el egyszerre a cselekmény: egyrészt láthatjuk azt, ahogy a Truman-kormányzat alatt megbecsült és elismert Oppenheimerből az Eisenhower-korszak során egy meglehetősen kemény bizottsági meghallgatással kegyvesztett személyt csináltak. Ahogy halad előre a meghallgatás, szépen lassan megismerhetjük a címszereplő szinte teljes életútját, ez lesz a sztori második fontosabb csapásvonala. Tanulmányaitól indulunk, nyilván végigmegyünk az egész Manhattan terven, annak sikerén, később pedig a hidrogénbomba kapcsán felmerülő kételyeken is. Mindezeken túl azonban kapunk egy harmadik réteget is, a Robert Downey Jr. által alakított Lewis Strauss saját bizottsági meghallgatását, ami a film legnagyobb fordulatait tartogatja.
Egy valós történelmi eseményeken alapuló, sőt a múltat gondosan és értőn kezelő, a hitelességre és a pontos részletekre is nagy hangsúlyt fektető filmmel nehéz úgy bánni, hogy az ember végig magán hagyja a fehér pamutkesztyűt, nem vadul be, nem csap spoileres vizekre, hiszen itt konkrétan az emberiség történelmének egyik legfontosabb szeletéről van szó, ha mást nem, akár a Wikipediát felütve is ott van a szemünk előtt elejétől végéig a teljes sztori. Ettől függetlenül azért minél kevésbé szeretnénk belemenni a konkrét cselekménybe, mivel aki nem ismeri a részleteket, annak tartogathat meglepetéseket az Oppenheimer. Nyilván nem akkorákat, mint Nolan legtöbb filmje, itt nincsenek óriási csavarok és előre sehol és sehogyan sem látható nagy fordulatok, elmarad a reveláció, hacsak az nem tekinthető annak, mennyire szomorúan döbben rá az ember a keserű tényre, hogy az atom korszaka a mindennapjainkat jelentősen átformálta.
Christopher Nolan remek rendező, de a mozinézők hatalmas szerencséjére ezzel párhuzamosan kiváló író is, ebből nagyot prosperál az Oppenheimer forgatókönyve. A film párbeszédei okosan és jól írtak, de egyáltalán nem tekinthető egy könnyű műnek tempója és sűrűsége miatt sem - témája okán nyilván szintén nem egy matiné, de ehhez igazodnak a felhasznált filmes eszközök is. A Nolanre jellemző képi világ erősen visszaköszön, a kvantumvilág és a fizika hétköznapi halandók számára nehezen befogadható szemléltetése elegáns, némileg a Csillagok közöttre hajaz. A hangvágás kapcsán óriási meglepetés lenne, ha nem ez a film vinné el az Oscart jövőre. Nolannek ez is kifejezetten erős skillje, de most talán még saját magát is sikerült felülmúlnia.
Adott tehát egy érdekes téma, egy izgalmas életút. Egy nagyon jól írt forgatókönyv. Ahhoz azonban, hogy ekkora gyomrosokat be tudjon vinni a nézőnek az Oppenheimer, szükség volt magára a színészgárdára is. Elsősorban arra a Cillian Murphyre, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Karaktere nagyon távol áll egy tökéletes embertől. Rossz férj, konkrétan borzalmas szülő, de felesége, az Emily Blunt által alakított Katherine sem az anyák és a feleségek gyöngye. Kettejük kapcsolata mégis érthető alapokon nyugszik, Nolan sok mindent el tudott mesélni ezen a házasságon keresztül is. J. Robert Oppenheimer bemutatásához azonban még sok más fontos szereplőre szükség volt.
Ilyen például a szeretőjét, Jean Tatlockot alakító Florence Pugh, aki korunk egyik legígéretesebb fiatal tehetsége, és ilyen gárdában ő is gond nélkül saját erején felül teljesített. Hasonlóan szépeket lehet mondani Matt Damonról is. A kisebb szerepekben Rami Malek, Kenneth Branagh, de még a Teller Edét alakító Benny Safdie, illetve Szilárd Leóként Haumann Máté is keményen odatette magát, és az a helyzet, hogy Robert Downey Jr. nem véletlenül mondta azt nemrég, hogy az Oppenheimer lett a legjobb film, amiben valaha is játszott. Egyáltalán nem biztos, hogy ez egyébként Nolan legjobb filmje, de azt gond nélkül elhiszi az ember Downey Jr.-nak, hogy saját munkái közül abszolút ez lett a top, játékán ez meg is látszik.
Az atom kora
Az Oppenheimer nem csak egy korlenyomat, nem csak azt mutatja be, hogyan válhat valaki a világ legfontosabb emberévé, majd utána az aktuálpolitikai változások tükrében - és persze saját morális iránytűje miatt - kegyvesztetté, sőt mi több, akár kirekesztetté is. Messze nem csak a címszereplő tudós életéről szól, hanem ismételten emlékeztet bennünket arra a keserű valóságra, hogy az ember immár nem csak tudja a módját annak, hogyan pusztítsa el saját magát, és vele együtt az egész ismert világot, hanem életünk minden pillanatában egyetlen gombnyomás választ el bennünket a konkrét apokalipszistől. A film nem szeretne óvatoskodni, nem akarja félvállról venni a témát, beleáll abba, hogy mit teremtettek Oppenheimerék, és hogyan változtatták meg ezzel az egész világot.
Nem szeretne ugyanakkor ítélőbírát játszani. Világosan elmagyarázza, mik voltak a főszereplő érvei és álláspontjai, majd ezek hogyan változtak az atombomba után és a hidrogénbomba előtt, de ezzel együtt megismerjük azt is, mit gondolt minderről Albert Einstein, Szilárd Leó vagy Teller Ede.
Julius Robert Oppenheimert ugyan a '60-as években részlegesen rehabilitálták, és Lyndon B. Johnson elnök átadta neki 1963-ban az Enrico Fermi-díjat, de ettől függetlenül politikai kirekesztettsége nem csökken érdemben, és messze nem úgy hagyta itt ezt a világot, ahogy érdemei alapján azt az ember elképzelte volna. Azt, hogy ezek az érdemek mennyire legitimizálhatóak morális tekintetben, azt, hogy egy elméleti fizikus, vagy a döntéseket meghozó amerikai elnök kezéhez tapad-e igazából Hirosima és Nagaszaki pusztulása, már a néző dönti el.
Paul Schrader forgatókönyvíró, akinek olyan filmeket köszönhettünk, mint a Taxisofőr, a Dühöngő bika, vagy az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése nemrég azt mondta, hogy az Oppenheimer ennek a századnak a legjobb és legfontosabb filmje. Az állítás első fele nyilván véleményes, egyéni ízlésen alapszik, objektíven nem cáfolható vagy támasztható alá. Természetesen az utóbbi sem hirdethető ki tényszerűen, de az bizonyos, hogy az Oppenheimer egy elképesztően fontos film, és jelenleg fontosabb, mint valaha. Egy nem mindennapi emberi életúton keresztül mesél el egy sokrétű történetet, és boncolgat fontos kérdéseket, hogy aztán a legfontosabb talányt a jövőre bízza. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy a fegyverkezési verseny mikor ér egyszer a csúcspontjára, és az emberiség nagy históriájának a következő fejezete milyen világról regélhet.
Ti magatok viszont semmiképp se felejtsetek el mesélni! Ha már láttok az Oppenheimert, akkor lent, a kommentek között bátran számoljatok be arról, hogy nektek mennyire jött be Christopher Nolan legújabb filmje. Nem könnyű a téma, nem egyszerű annak feldolgozása sem, de ha hagytátok picit ülepedni, kíváncsian várjuk, hogy mit gondoltok róla.
