Valamiért a Netflix csőrét nagyon böki az, hogy anime sorozatok animálva vannak, ezért sorra készít belőlük élőszereplős adaptációkat. Alapvetően nincs semmi probléma azzal, ha valaki újra el akar mesélni egy sztorit, de a mesélőnek érdemes megválogatnia, hogy minek hogyan ül neki. Amikor egy relatíve földhözragadt űrwesternnel is csődöt mond, akkor mit várhatunk egy 1000+ részes, Dragon Ballt megszégyenítő shonen újratálalásától?
A One Piece egy hatalmas történetet mesél el, aminek még közel sincs vége, tele van realitást nem tűrő fantasy elemekkel, egy elképesztő méretű világot mutat be, és mindezt Eiichiro Oda lenyűgöző művészeti stílusában teszi. Ezen elemek egyikét átültetni egy új médiumba már önmagában nagy kihívás lenne, de az egészet átadni lehetetlen küldetés. A Netflix mégis úgy érezte, hogy van értelme próbálkozni, és a próbálkozás nem fulladt teljesen kudarcba - de azért nem is sikerült tökéletesen.
A kalózkirály
A One Piece egy 1997-ben indult mangaszéria Eiichiro Oda tollából, ami azóta is folyamatosan bővül, és a cikk írásakor az 1091. fejezeténél tart. Az anime 1999-ben követte a képregényt, és szintén átlépte már az 1000. epizódot. Ha nem vesszük sorra a filmeket, az extra epizódokat, a különleges kiadásokat és átlag 20 perccel számolunk, akkor a mintegy 1073 résznyi sztori jelenleg 358 órán keresztül képes szórakoztatni egy érdeklődőt. Ez bizony nagyon sok történetmesélés.
A Netflixnek nyilván esélye sem volt arra, hogy mindezt belesűrítse egy évadba, de ezt meg se próbálta. Az első évad a sztori elejére koncentrált, és megpróbálta feldolgozni az East Blue Saga első 44 epizódját, némi adalékanyaggal. Ennek a szakasznak egy célja van: bemutatni a Szalmakalapos kalózok csapatának főbb tagjait, összehozni, majd egymáshoz láncolni őket. Ebben a világban nem éled túl a kalandjaidat egy legénység nélkül, pláne akkor nem, ha a One Piece-t keresed.
Gol D. Roger, a kalózkirály megtalált mindent karrierje során, amire egy kalóz csak vágyhat, és elrejtette a kincsét valahol a világban. A kivégzésekor szétkürtölte ezt, és ezzel beindította a kalózok korát, amikor minden jöttment egy iránytűvel tengerre száll a gazdagság reményében. A főhős, Monkey D. Luffy is szerencsét próbálna, csak hát egyelőre se hajója, se legénysége, és még úszni sem tud. Ebből a három problémából kettőt sürgősen orvosolnia kell, mert ő akar lenni a következő kalózkirály, és az nehéz lesz egyedül, egy hordóban sodródva.
A sorozat első része remek munkát végez a központi trió bemutatásával. Lassanként megismerjük Namit és Zorót, ahogy szépen, egyesével hozzácsapódnak Luffy csapatához. Az első epizód még át is vert, és sikerrel elhitette velem, hogy a készítők értették a lényeget. Ez a tévképzetem úgy a második rész 5. percére elmúlt.
Hányszor kell még ezt elismételnünk?
A kevesebb néha több. Igaz volt ez Vicious szerepére a Cowboy Bebopban, és igaz most gyakorlatilag minden felesleges extrára a One Piece-ben. Az East Blue Saga lényege, hogy mi, nézők (vagy olvasók) legalább olyan közeli kapcsolatot építhessünk ki a Szalmakalapos csapattal, mint ők egymással. Megismerhetjük a legénység múltját, álmait, és hogy miért is tartanak Luffyval. A legénység a szíve a One Piece-nek, és minél messzebbre megy a csapat a tengereken, annál kevesebb ideje van a sztorinak velük foglalkoznia. Ezért is kulcsfontosságú, hogy az East Blue Saga rájuk koncentráljon, de úgy tűnik, hogy az íróknak ez nem volt egyértelmű.
Kapunk egy rakat felesleges jelenetet olyan karakterekkel, akiknek semmi közük a történet ezen részéhez, és cserébe kulcsfontosságú mellékszereplők kaptak jóval kevesebb időt vagy maradtak ki teljesen a sztoriból. Ez azért nagyon jelentős probléma, mert a One Piece első korszakának ezen részében rengeteg olyan jelenet van, ami a mai napig könnyeket csal ki a rajongókból. Az élőszereplős változatban elmaradnak a könnyek, mert az olyan pillanatok, mint Usopp búcsúja vagy Nami érzelmi leomlása el vannak ásva Garp teljesen felesleges mellékszála alatt. Az sem segít, hogy a nagyobb pillanatokban az írók egy az egyben ragaszkodni akartak a manga soraihoz, és nincs az a díjnyertes színész, aki azokat vállalhatóan tudná átültetni egy élőszereplős környezetbe. Ha van is, a Luffyt alakító Iñaki Godoy nem tartozik közéjük.
Nem akarom Godoyt bántani, mert brutális feladatot kapott: a shonen-történelem egyik legszerethetőbb vagy legidegesítőbb (ki hogy érez épp Luffyval kapcsolatban) karakterét kellett megformálnia. Ebbe nála tapasztaltabb színészek is belebuktak volna, és valószínűleg nagyobbat is estek volna, mint ő. Amikor épp nem próbálja elhitetni velünk, hogy ő bizony most nagyon mérges és úgy megvédi a barátait mint még senki, akkor egész kellemes a jelenléte, de a stáb többi tagjához mérten messze elmarad.
Ha az eddig elmondottak alapján azt gondolod, teljesen borzalmas a One Piece, nyugodtan olvass tovább. Szerettem volna az elején kiadni a fájdalmaimat, és a maradékot ömlengéssel folytatni, mert szerencsére van minek örülni.
Meglett a kincs?
Ha sikerül túllépnünk a rendezés és az írás problémájából fakadó ritmizálási problémákon, akkor azért van mit szeretni a One Piece élőszereplős verziójában. A többi főszereplő például majd' tökéletesen hozza a rá szabott szerepet. Megvannak a problémáim azzal, hogy Roronoa Zoróból egy humortalan keményfiút csináltak, de ez nem Mackenyu Arata hibája, aki olyan hihetően pörgette azokat a kardokat, hogy egy pillanatra az operatőröket is féltettem. Jacob Romero tökéletesen alakítja a nagyszájú Usoppot és Taz Skylar hibátlanul hozza mindenki kedvenc pörgőrúgó mesterszakácsát. A show-t azonban egyértelműen Emily Rudd vitte a hátán, aki Nami szerepét vállalta el.
Nami karaktere talán az egyetlen, akit jobban kedveltem, mint az eredeti történetben, és ez nagyrészt Rudd alakításának köszönhető. A színésznő már az első perctől megmutatta, hogy egy sokrétű, összetett és komoly nehézségekkel küzdő szereplőről van szó, akinek minden kemény szava mögött leírhatatlan fájdalom rejlik. Nami eleve az egyik legérdekesebb karakter a Szalmakalapos társaságban, de Ruddnak sikerült ezt hatványozottan átadnia. Ha másra nem is, az ő alakítására évek múlva is emlékezni fogunk, pláne az utolsó két részből.
A díszletek és a sminkmunka is kimagasló. Látszik, hogy minden képkockát nagy gonddal állították össze, de ebben Odának is szerepe lehetett, aki valamilyen szinten részt vett az adaptáció felépítésében. A jelmezeket, a hajókat és a One Piece világának ezen részét gyönyörűen sikerült felépíteni, és bár a fényképezés nem jobb az átlagos iparosmunkánál, de minden képkocka tele van színnel, élettel és az eredeti mű iránti szeretettel. Ez utóbbi az egész atmoszférán is érződik, amihez a zenei háttér is sokat hozzátesz.
Talán ez is itt a legfontosabb. Az írók nevetséges mellényúlásait leszámítva látszik, hogy a 8 részes első évadot lelkesedéssel, tisztelettel hozták össze. A színészektől a díszletépítőkön át a tervezőkig mindenki látta, olvasta, és imádta a One Piece-t, és mindent beletettek a produkcióba, amit csak az eredetitől kaptak. A Netflixnek nagy hiányossága jelenleg egy hosszútávon futtatható fantasy-kaland széria, és a One Piece lehetne az. Minden anime adaptációs betegségét leszámítva, ebben az egy évadban volt valami, amit tovább lehetne vinni még hosszú hosszú évekig. Mi csak attól tartunk, hogy elnézve a Netflix eddigi működését, a szalmakalapos társaságnak nem lesz több köre.
Talán a legnagyobb dicséret, amit egy anime adaptáció kaphat, az az, ha az eredeti egyik szerelmese azt mondja a feldolgozásra, hogy ebből szeretne többet látni. Márpedig én szerelmes is vagyok, és szeretnék ebből még többet látni.
