Az új Star Wars-filmek és sorozatok kapcsán két alapvető irányvonal, vagy jobban mondva vágy fogalmazódik meg általában a messzi-messzi galaxis rajongóiban: egyfelől jó lenne már végre-valahára elszakadni a Skywalker sagától és annak szereplőitől, másfelől nagyon erős a nosztalgia hajszolása is, és sokan épp akkor tartanak egy produkciót "igazi" Star Wars tartalomnak, ha gyerekkoruk helyszínei és szereplői köszönnek vissza benne. Az Obi-Wan Kenobi sorozat értelemszerűen az utóbbi vonalat erősíti, viszont tényleg egy oly népszerű szereplőről van szó, hogy nehéz lenne találni olyan rajongót, akit hidegen hagyott a széria, melyben nem csak Ewan McGregor tért vissza, hanem Hayden Christensen is, immár Darth Vaderként.
Mindösszesen hat epizód állt Deborah Chow rendelkezésére, hogy elmesélje nekünk, A Sith-ek bosszúja és az Egy új remény között félúton igazából volt már egy alkalom, mikor Vader nagyúr és Ben Kenobi összeakasztották bajszukat, no meg a fénykardjaikat. Ez egyesekben rögvest ellenérzést keltett, de az ikonikus "Tanítványodként hagytalak ott, s most én vagyok a mester" mondat szemantikai boncolgatása helyett tényleg meg lehet elégedni annyival is, hogy 1977-ben még nem állt össze az egész Csillagok háborúja történetvonal múltja és jövője, és valószínűsíthető volt, hogy a kánon nem sérül a Kenobi sorozat miatt - nos, így is lett, legalábbis nem nyúltak bele oly módon, hogy azért háborogni kellene.
Hajtsák végre!
10 évvel járunk a 66-os parancs kiadása, a Köztársaság bukása és a Galaktikus Birodalom megalakulása, szóval úgy általában a harmadik számozott Star Wars epizód eseményei után. Obi-Wan immár Ben Kenobi néven bujkál a Tatuinon, miközben a rejtőzködő jediket galaxisszerte vadásszák az inkvizítorok. Közéjük tartozik Reva, avagy a Harmadik Nővér, aki sokkal inkább központi karakterré válik, mint az élőszereplős formában először bemutatkozó Főinkvizítor. Utóbbi esetében nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett a vizuális megvalósítással, eléggé másként fest, sokkal emberibb vonásokat kapott az inkvizítorok vezetője, mint a Star Wars képregényekben vagy a Lázadók animációs sorozatban.
Reva nagyon más, mint a korábban megismert inkvizítorok, az első pár részben ez egyszerre hat furán és üdítően. Az írók azonban szépen lassan az ő történetét is kibontják, nem túl bonyolult, de teljesen érthető motivációkat és hátteret kap. Mindez nem lesz hatalmas meglepetés, elég korán sejteni lehet már a dolgot, de azért így sem szeretnénk elspoilerezni a csattanót. Moses Ingram játéka a sorozat elején nem tűnik különösebben kiemelkedőnek, az utolsó részekre azonban olyan érzése támadhat az embernek, hogy a színésznő is kezd belerázódni a karakterbe, miközben hozzánk, nézőkhöz is egyre közelebb kerül. A fókuszban azonban természetesen nem ő van, hanem maga a címszereplő.
Nincs már Obi-Wan
Ewan McGregor egy teljesen megtört, saját korábbi értékrendjével meghasonlott renegát jedit alakít, és ez elképesztően jól áll neki. Kenobit már csak az élteti, hogy tisztes távolból figyelje a kis Luke-ot felcseperedni, közben pedig egyre távolabb és távolabb kerül az Erőtől. Az egykori jedi mester az Erővel való kapcsolata, illetve annak hiányosságai Vaderrel történő első összecsapásakor mutatkoznak meg igazán, és az az egyik olyan pont a sorozatban, amit talán sokan félreértettek. Deborah Chow viszont a jelek szerint mélyen ismeri, és érti is a Star Wars világát és a Lucas által egykoron lefektetett szabályrendszert. Ahogy a sötét oldal követői a haragból és a gyűlöletből merítik hatalmuk forrását, úgy a jedik a pozitív érzelmek segítségével kapcsolódnak az Erőhöz. Ennek tükrében teljesen logikus, hogy Kenobi a sorozat elején idézőjelesen "gyenge", hiszen eltávolodott a jedik régi útjától, megtörten és meggyötörten tengeti immár hátralévő napjait úgy, hogy emlékében ott él a klónháborúk vége és a Jedi Rend teljes bukása, melynél nagyobb kudarcot nehezen lehetne elképzelni.
Különösen McGregor szemét érdemes egyébként figyelni. Látszik, hogy a színész boldogan tért vissza ehhez a szerephez, és elképesztően élvezte a forgatást, de munkája nem csak egy önfeledt örömjáték, hanem helyenként ténylegesen kimagasló teljesítménynek tekinthető. Kiemelendők azok a pillanatok, melyekben Vader kegyetlenségével szembesül. A korábbi interjúk során McGregor nem túlzott, mikor azt mondta, valóban félt az előtte álló Darth Vadertől, ez látszik is a sorozatban. Megmaradtak persze a Kenobira jellemző mókás kiszólások is, szóval nem fogunk hat epizódon keresztül végig búslakodni, de szerencsére egyszer sem tolták túl a humorbiciklit, kellően komoly tudott maradni a széria.
Erre a komoly tónusra pedig Darth Vader erősített rá a leginkább. Korábban azt lehetett mondani, hogy Vader a Zsivány Egyes zárójeleneteiben volt a legfélelmetesebb, ez a széria azonban zárójelbe teszi azokat a képsorokat. Vader nagyúr maga a megtestesült sötétség, aki hihetetlen hatalommal bír, ereje teljében van. Az egyik harc során például fénykardot forgató ellenfelével szemben nagyrészt csak az Erőt, és nem saját pengéjét használja, ezzel is demonstrálva felsőbbrendűségét. Nem véletlenül ő az egész filmvilág egyik legdominánsabb főgonosza, kinek renoméján csak még inkább emelni tudott ez a sorozat is. Lehetne vitatkozni azon, hogy mindez mennyire Hayden Christensen érdeme, de maradjunk annyiban, megérte visszahozni őt is, ahogy hálát adhatunk a sorsnak azért is, hogy az immár 91 éves James Earl Jones vállalni tudta Vader ikonikus szinkronját.
Hercegnő vagyok!
Reva, Kenobi és Vader után mindenképp ki kell térni még egy szereplőre, kinek felbukkanása talán nem számít már spoilernek, hiszen az egész narratíva legfőbb szála hozzá kapcsolódik: az ifjú, mindösszesen csak 10 esztendős Leia Organa szerepére Vivien Lyra Blair tökéletes választás volt, remekül tudja hozni azt a végtelenül szarkasztikus, éleseszű, talpraesett hercegnőt, ahogyan anno a felnőtt Leiát is megismerhettük. Kissé furán hat egy kisgyermek szájából néhány mondata, és érthető, ha valakit ez inkább kidob az élményből, mintsem berántsa őt, de mi nagyon élveztük Blair kisasszony minden jelenetét, és fényes jövőt jósolunk neki a szakmában. Ha legközelebbi munkái során az írók picivel jobban figyelnek arra, hogy legalább egy árnyalattal jobban az ő korához passzoló mondatokat adjanak a szájába, még ennél is többet mutathat tehetségéből.
És akkor ott vannak még a remek mellékszereplők, mint az Indira Varma által alakított Tala, avagy Haja Estree, akit Kumail Nanjiani keltett életre. Nanjiani karaktere az egyik legszórakoztatóbb Star Wars figura '77 óta, ami tudjuk, hogy nagyon nagy szó, de tényleg ennyire jól eltalálták ezt a szerethető szélhámost.
Szándékosan nem mentünk most bele a cselekmény részleteibe, mivel mindenképpen arra szeretnénk biztatni benneteket, hogy nézzétek meg az immár hazánkban is elstartolt Disney+-on az Obi-Wan Kenobi sorozatot. Deborah Chow munkája nem hibátlan, de összességében az egyik legjobb Star Wars produktum az utóbbi nagyjából másfél évtizedből. A CGI nem éri el egy Star Wars mozifilm szintjét, de azért az érezhető, hogy a Disney több erőforrást szánt itt a vizualitásra, mint a Marvel sorozatok esetében megszokhattuk. A helyszínek változatosak, hiába tartottak egyesek a Tatuintól, többet leszünk másutt, mint a homokkal borított planétán. Érdekes, izgalmas és érzelmes fejezettel bővült Kenobi és Vader története, melyből a többi szereplő is prosperálni tudott.
Hatalmas szükség lenne már a Csillagok háborúja világának új hőseire és történeteire, de ha nem akarjuk teljesen elengedni a nosztalgiát, akkor a régi vonalhoz így kell és csak így szabad hozzányúlni, mint ahogy azt Deborah Chow tette. Bizonyos logikai bukfenceken lehetne vitatkozni egy darabig, de ez nagyjából minden Star Wars sztorira igaz. Cserébe legalább most szinte minden más a helyén volt, és tényleg legyünk őszinték: ki ne akarná látni Obi-Wan Kenobi és Darth Vader fénykardpárbajait? Csodás lenne, ha a jövőben a Star Wars univerzum ki tudna majd nevelni hasonló párosokat, de egyelőre miattuk dobban meg a rajongói szív, a Kenobi széria hat epizódja alatt pedig elég gyakran vert hevesen.
