Nem minden szuperhőscsapat állt össze feddhetetlen héroszokból a Marvel Comics elmúlt évtizedeiben. Akadtak ennél jóval árnyaltabb formációk is, ezek közül pedig mindenképpen a Thunderbolts, avagy magyar fordításban Mennydörgők volt az egyik legizgalmasabb kompánia. A Thunderbolts a Marvel képregényes univerzumában anti-hősökből, volt szupergonoszokból és időnként hősökből áll össze. A karakterek gyakran próbálják jóvátenni korábbi bűneiket, és ez adja a sorozat erkölcsi súlyát és drámáját. A csapatot Kurt Busiek és Mark Bagley alkotta meg, és először 1997 januárjában tűnt fel a The Incredible Hulk 449. számában. A történet kezdetén a Thunderbolts új szuperhősökként mutatkoztak be, akik a feltételezett haláluk után eltűnt Bosszúállók helyét vették át. Azonban már az első saját képregényszámuk, a Thunderbolts #1 végén kiderül a meglepő csavar: valójában a Masters of Evil nevű szupergonosz csapat tagjai voltak, akik álruhában próbálnak bizalmat nyerni a világban. Ezt a fordulatot a Marvel gondosan titokban tartotta a megjelenésig. A kezdeti terv szerint a csapatot Zemo báró hozta létre azzal a céllal, hogy a nemzetközi bűnszervezetek felett nagyobb hatalmat szerezzen, ám a Thunderbolts tagjai hamarosan felismerték, hogy hősként élni sokkal értékesebb, mint a bűnözői múlt. Ez a reveláció pedig arra késztette őket, hogy szembeforduljanak Zemóval, és a volt Bosszúálló Sólyomszemet kérték fel vezetőnek. A sorozat aztán több átalakuláson is átesett az évek során, a legújabb, aktuális felállásuk pedig nagyjából harmonizál is a most mozikba kerülő Mennydörgők* film szereplőgárdájával.
A Marvel Studios ugyanis úgy érezte, talán a DC-féle Öngyilkos Osztag második adaptációjának pozitív visszhangjainak is köszönhetően, hogy akad már az MCU-ban annyi antihős, meg nem értett figura, potenciálisan az igaz ügy oldalára csábítható rosszfiú és rosszkislány, hogy a filmes univerzumban is épp itt az ideje összehívni a Mennydörgőket. És összességében azt kell mondanunk, jól tették, hogy így döntöttek.
Mennydörgők, gyülekező!
A sztori szerint a korábbi Marvel-sorozatokban erősen felvezetett Valentina Allegra de Fontaine, Julia Louis-Dreyfus karaktere körül lassan elfogyni látszik a levegő. A CIA simlis igazgatónője ellen kongresszusi vizsgálat indul, ő viszont értelemszerűen nem szeretné megütni a bokáját, a szövetségi börtön sem egy túlságosan csábító opció, ezért heves takarításba kezd, és ennek keretein belül el akarja tüntetni azokat a korábban az ő megbízásából titokban ténykedő kvázi zsoldosokat, akikről nem lenne túlzottan remek, ha kiderülne, ki volt a megbízójuk. Nagyjából ez a felütés, így találkozik össze a Florence Pugh által alakított Yelena Belova, aki ugyebár egy Fekete Özvegy, hasonlóan testvéréhez, Natasha Romanoff, a Marvel nagybetűs Özvegyéhez, továbbá a szegény ember temus Amerika Kapitánya, USA Ügynök, vagyis John Walker, illetve a második Hangya filmből ismerős Szellem, és a 2021-es Fekete Özvegy mozifilmben debütált, Antonia Drejkov a Kiképző. A bandához hamar csatlakozik Bucky Barnes, akit sokadik alkalommal játszik el Sebastian Stan, a Vörös Őr, azaz David Harbour szovjet szuperkatonája, és az a Bob, akiről a történet elején a világon senki sem tudja, hogy pontosan kicsoda. Kivéve a mozinézőket, hiszen a Marvel egy percig sem tartotta titokban, hogy Lewis Pullman karaktere nem más, mint az Őrszem, a Föld egyik legnagyobb hatalommal bíró szuperhőse. Az előzetesek ugyancsak ellőtték, hogy a filmben az igazi fenyegetést Őrszem sötét énje, a Void jelenti majd, vele kell szembe nézniük azoknak az antihősöknek, akik maguk is kimondják, ők igazából csak lövöldözni tudnak, másra nem igazán jók. Aztán persze kiderül, hogy mégis jóval többre hivatottak, de ennyire ne rohanjunk előre.
Csapatfilmnek tűnik, csapatfilmes a címe (nyugi, a stáblista kezdete előtt kiderül majd az is, mit jelent a sejtelmes csillag a filmcím végén), ugyanakkor hamar kiderül, hogy ez bizony igazából Florence Pugh mozija. Yelena Belovát alaposan megcincált az elmúlt években a balsors: hiába élhette meg a nagy családegyesítést, és találkozott újra apjával, valamint nővérével, az eredeti Fekete Özveggyel, a nagytesó Natasha ugyebár feláldozta magát a Bosszúállók: Végjátékban. Nővére nélkül Yelena csak bolyong, egyik napról a másikra él, és miközben folyamatosan a szürkezónás feladatokat teljesít Valentina igazgatóasszonynak, a múlt szellemei is kísértik őt. A többi antihős is hasonló cipőben jár, de az ő múltjuk démonainak kibontására se hely, se idő nincsen, a 126 perces játékidőbe az fért csak bele, hogy Yelenát árnyalják tovább az írók. Ez nem feltétlenül rossz döntés, Florence Pugh kifejezetten jól játszik, viszont, ha már ezen a csapásvonalon haladtak az alkotók, nem ártott volna alaposabb munkát végezni.
A Mennydörgők* arányai ugyanis picikét szétcsúsztak. Elég hosszú időt vesz el a felvezetés, az az eseménysor, amelynek következtében összeáll a csapat, ami még saját magát sem hajlandó csapatnak nevezni - bármennyire is szeretné ezt a film elsődleges viccforrása, a Vörös Őr.
Amikor szorítanak a percek
Az időhiány pedig a játékidő előrehaladtával egyre szorongatóbbá válik. És ennek lesz végül az az eredménye, hogy bár ügyesen felépítették az alapokat, eleget derülünk ezeken a csapatjátékosnak semmiképp sem mondható karaktereken, és az egymást froclizó beszólásaikon (melyek között Marvel-filmhez képes talán meglepően sok a káromkodás), a nagy finálé végtelenül összecsapottnak hat. A képzeletbeli legóelemek egészen egyszerűen azért kerülnek a helyükre, mert oda kell kerülniük, az utolsó nagy összecsapás pedig bár kreatív próbál lenni, és valljuk be, nem egyszerű feladat összerakni egy működő nagy harcot úgy, hogy az egyik oldalon egy isteni erőkkel bíró személy, a másikon meg pár jól bunyózó, maximum pajzsokat dobáló figura áll, ennél azért itt több kellett volna.
Még egyszer: a feladat hatványozottan nehéz volt, de a Marvel saját magát állította ilyen helyzetbe, amikor kitalálták, hogy az Őrszemmel eresztik össze a Mennydörgőket. Ha pedig történet egy ilyen vállalás, akkor talán illett volna ebből többet is kihozni. És félreértés ne essék, az íróknak volt egy ötlete, végig is vitték, csak szerintünk ez nem minden néző számára lesz elég. Akinek viszont igen, az elégedetten jöhet majd ki a vetítőteremből, mert a film második felétől érezhető, majd egyre inkább markánssá váló kapkodás ellenére a Mennydörgők* működik.
A bunyók között akadnak egészen látványosak, a Void, mint ellenfél kellően félelmetes és fenyegető, a csapattagok pedig mind-mind az ember szívéhez tudnak nőni úgy is, hogy egyenként kevés idő jut rájuk. Ilyen szempontból fontos, hogy mindannyian visszatérő karakterek, így tényleg nem árt, ha láttuk azokat a filmeket és sorozatokat, ahol anno debütáltak az MCU-n belül. Szegény Buckyn érezhető a leginkább, hogy ő azért ennél többre hivatott, több szempontból is. Egyrészt az ő feladata, vagy inkább az ő feladata lett volna, hogy a csapatot átsegítse a múlttal való kényszeres viaskodáson, bérgyilkosokból, anithősökből igazi pozitív karaktereket faragjon belőlük, és elvileg pontosan ezt is tette, csak nem sikerült hitelesen előadni ezt az egészet. Ezen a fronton tehát megint csak nem ártott volna kicsivel több idő, hogy kiforrjon a személyiségfejlődés.
Mindezeken felül pedig Bucky egy nagyon hosszú ideje, jó pár mozifilm óta épített karakter, akinek valamilyen okból még mindig csak a felszínét kapargatják. Ha valakit, akkor őt simán Yelena mellé lehetett volna emelni, mint kiemelten központi karakter, de ez írás szintjén nem történt meg, nem érződött így holott lehet, a szándék azért megvolt rá.
A gárdára egyébként összességében nem lehet komolyabb panasz, mindenki hozta az elvárt szintet, David Harbour még mindig lubickol a Vörös Őr szerepében, Julia Louis-Dreyfus pedig egy pofátlanul remek Valentina Allegra de Fontaine, akinek egyetlen számító mosolyától ki tud nyílni az ember zsebében a bicska.
A Mennydörgők* az utóbbi évek abszolút jobb Marvel-filmjei közé tartozik, de ez azért nem csak az ő saját érdeme, hanem a többi produkció szegénységi bizonyítványai is. Ettől függetlenül meg tudta találni az egyedi hangját, jól áll neki az, ahogy kezeli az antihős karaktereket, más tudott lenni, mint az MCU-s átlag, és ez 17 évvel a moziverzum indulása után azért mindenképp nagy teljesítmény. Nem ez lesz az új képregényfilmes etalon, de aki még nem ábrándult ki ebből a műfajból, az biztos, hogy nem is a Mennydörgők* miatt fog, és kicsivel több mint 2 órán át a szórakozása is garantált. Még akkor is, ha ez a csapat, ez a film, egy erősebb befejezést érdemelt volna.
Képregényfilm lévén természetesen stáblistás jeleneteket is kapunk, ezekből összesen kettő lesz, az első csak egy szokásos mókázás, viszont a második komolyan előrevetíti az egész MCU jövőjét, így arra is érdemes bent maradni.
