Érdekesen alakult Pókember sorsa a mozivásznon, hiszen anno a megfilmesítési jogokat a Marvel eladta a Sonynak, így születhetett meg a 2000-es évek elején a Sam Raimi-féle trilógia, majd a 2010-es években a két A csodálatos Pókember mozi. Később jött az igazi csavar, a Sony ugyanis társult a Marvellel, így a Tom Holland főszereplésével készült trilógiát már együtt gyártották, Holland Pókembere pedig szerepet kaphatott más MCU-s mozikban, a Marvel moziverzumának szerves részévé válhatott. Igen ám, csakhogy a Sony és a Pókfilmekért felelős producerek, Avi Arad és Amy Pascal nem vetik meg a kizárólag a saját stúdiójuk zsebébe vándorló dollárokat sem, ezért alternatív utakat kerestek.
Gyakorlatilag létrehoztak egy Pókember nélküli pókverzumot, ahol a barátságos és közkedvelt hálószövő társai és ellenségei saját kalandokat kapnak. Így született meg a 2018-as Venom és annak kevésbé jól sikerült folytatása, valamint a számos vicc tárgyát képező Morbius, ide tagozódik be majd idén a Kraven, a vadász Aaron Taylor-Johnson főszerelésével, a harmadik Venom mozi, illetve az a Madame Web, amit a legtöbben már az első kedvcsinálók élesítése után temetni kezdtek.
A kendőzetlen igazság pedig bizony az, hogy végül nekik lett igazuk, S.J. Clarkson filmje annyira bántóan, pofátlanul rossz, hogy itt már a legelvetemültebb rajongók sem foghatnak bele egy "igen, de..." kezdetű mondatba. Nincs feloldozás, nincs kifogás, a Madame Web büntetés minden nézőnek, és az igazi rajongóknak fogja kiosztani a legkellemetlenebb gyomrosokat.
Póknők egymást között
A sztori szerint a Dakota Johnson által alakított Cassandra Webb mentősként dolgozik a 2003-as év New Yorkjában. Elsőre teljesen hétköznapi nőnek tűnik, de a múltja, leginkább születésének körülményei nagy titkokat rejtenek, egy halálközeli élményt követően pedig kvázi aktiválódnak is a szuperképességei: víziók formájában látni kezdi a közeli jövőt, majd gyakorlatilag vissza tudja pörgetni egy picit az idő kerekét, hogy cselekedeteivel változtasson egy kicsit a dolgok alakulásán. Nem véletlen a nyakatekert megfogalmazás, mert az írók a filmben megjelenő varázslatos képességek elmagyarázására hiába szántak időt rendesen, leginkább a semmit puffogtatják. Egyáltalán nincs kristálytisztán rendbe rakva az, hogy Cassandra képességének hol húzódnak a határai, és hogyan is tudja használni őket. Egészen döbbenetes egyébként, hogy a film forgatókönyvéért négyen felelnek, és ez a négy ember együttes megfeszített erővel sem volt képes összerakni egy épkézláb sztorit, nagyon sokszor simán lógva hagyják a történetben a karaktereket, hogy más szereplők pár snitt alatt a fél világon átutazva tolják picit előrébb a narratívát. Lusta, buta írás ez, ami valamiért azt feltételezi a nézőről, hogy vagy már be sem viszi az agyát a vetítőterembe, vagy túl mélyen belehajol a sajtos popcornba, és véletlenül a zacskóba borítja a teljes szürkeállományát, hogy utána szedálva bámulhassa a vásznat.
Van persze a sztoriban antagonista és konfliktus is, de itt csak tovább nő a bajok hosszú sora. A Tahar Rahim által alakított Ezekiel Sims a laikusoknak egy X-edik semmitmondó gonosz lesz, a képregények lelkes olvasói viszont elég nagyokat pisloghatnak, hiszen ő az eredeti Pókember füzetekben egy összetett, de azért alapvetően pozitív kicsengésű karakter, egy mentorfigura, és semmiképp sem az az agyatlan barom, akinek ez a film leírja őt. Itt Ezekiel azért gonosz, mert jaj, szomorú és szegény gyerekkora volt, most pedig szuperképességekre akart szert tenni, hiszen az egyenlet egyszerű: képességek, valami, valami, profit. Ezekielt azonban meggazdagodása után szörnyű rémálmok gyötrik, látja a közeli jövőt, melyben három pókképességű szuperhőslány bizony pontot fog tenni az élete végére. Épp ezért már most, fiatalon ki akarja nyírni a triót. A lányok nyilván összefutnak Cassandra Webb-bel, aki megpróbálja megmenteni őket Ezekieltől, közben pedig szépen lassan saját képességeit is felfedezi. Nem egy bonyolult történet, nem lenne nehéz értelmesen elmesélni, de nem jött össze az alkotóknak ez a truváj.
Fájóan kevés
Azon még felül lehetne emelkedni, hogy a látvány gyatra és az akciójelenetek silányak, elvégre egy klasszikus szupererők nélküli hősnő van a középpontban, hatalmas összecsapásokra így kár is lenne számítani. A mellett viszont nem lehet és nem is kell szó nélkül elmenni, hogy a Madame Web nemcsak a cselekménye szempontjából jelennek tekinthető 2003-ban, de még 1993-ban is kellemetlen lett volna, annyira alacsony szintet képvisel, nem több egy fan fictionnél. Az említett három tinilány, Sydney Sweeney, Celeste O'Connor és Isabela Merced nulla személyiséget kaptak azon túl, hogy egyikük szégyellős, a másikuk menő, a harmadik pedig eszes. Ez már csak azért is hatalmas luft, mert eredeti képregényes megfelelőik, Julia Carpenter, Mattie Franklin és Anya Corazon nagyon izgalmas karakterek, kompetens Póknők és Póklányok, akiknek élvezet volt saját vagy épp más szuperhősökkel közös kalandjait olvasni. Itt viszont sikerült őket ledegradálni egy vérszegény Pindur Pandúr csapattá, akik nem képesek tíz percig sem a fenekükön maradni, ha épp baj van, de lássatok csodát, bármennyire is utálták egymást az első találkozásukkor, a film végére szuperjó barinők lesznek - természetesen bármiféle karakterfejlődés nélkül, mert ahhoz minimálisan talán meg kellett volna erőltetnie magát az írócsapatnak.
Dakota Johnson kétségtelenül tehetséges színésznő, és az egész gárdából az ő játéka emelkedik ki toronymagasan, de erre számítani is lehetett. Érdekesség egyébként, hogy Johnson korábban elmondta, a Madame Web forgatókönyvét nagyon durván átírták ahhoz az első verzióhoz képest, amit olvasva ő anno még aláírt a szerepre. Nyilván nem lehet tudni, hogy mennyivel lett volna jobb a korai tervek mentén a film, de az azért valószínűsíthető, hogy a mostani végeredménynél rosszabbat nehezen lehetett volna alkotni. Hosszabbat talán, de a közel 2 órás játékidő így is nehezen indokolható.
Világosan látszik az is, hogy a Sony megint megpróbált több lépéssel előre gondolkodni és a Madame Webbel szeretett volna valami még nagyobbat felvezetni, de ez a film teljesen alkalmatlan arra, hogy megalapozza a Póknők jövőjét akár a Sony-féle pókverzumban, akár még nagyobbat álmodva egy multiverzumos kalandban, ahol esetleg az MCU hőseivel is összetalálkozhatnak. Kifejezetten sértő lenne, ha előkaparnák őket a mostani nagy MCU-s saga lezárásának tekinthető Bosszúállók: Titkos háború gigafilmben, mert ezzel valamiféle validációt kaphatna Matt Sazama, Burk Sharpless, Claire Parker és az író/rendező S. J. Clarkson forgatókönyve. Ők pedig ezt semmilyen formában sem érdemlik meg.
Merre tovább?
Az idén novemberre tervezett Venom 3 elvileg még messze nem a Sony pókverzumának végét jelenti, az elmúlt években vagy féltucat egyéb projektről is lehetett hallani, köztük olyan filmekről, mint a El Muerto, a Nightwatch vagy épp a Jackpot. Szeretitek a képregényeket és még sosem hallottatok róluk? Ne aggódjatok, a legkeményebb rajongók közül is sokaknak valószínűleg kellene egy gyors Google-keresés, hogy be tudják azonosítani ezeket a karaktereket, már csak ezért is teljesen érthetetlen, miért szeretné velük tovább égetni a pénzét a Sony. Be kéne végre látni, hogy egy jó húzás, konkrétan az első Venom film még nem indokolja semmilyen szinten sem a Sony's Spider-Man Universe, vagyis a Sony-féle pókverzum létezését. Ha viszont ennek elismeréséhez kell még pár bukás, akkor nincs mit tenni, jönni fognak a Madame Webhez hasonló összecsapott, fantáziátlan mozik. Kérdés persze, hogy ezekre még ki lesz hajlandó beülni ennyi csalódás után.
Az egésznek pedig az ad egy érthetetlen csavart, hogy a gyatra élőszereplős Sony pókfilmek mellett ott van a zseniális Pókember: Irány a Pókverzum! és a hasonlóan fantasztikus Pókember: A pókverzumon át, két olyan animációs film, amit nem csak a képregényrajongók imádhatnak. Ha valaki tudja, miért képtelenek a Sony illetékesei normális mozifilmeket gyártani úgy, hogy animációs fronton közben ennyire fején találják a közmondásos szeget, akkor legyen már olyan kedves tudatni velük. Rájuk férne ez az információ.
