Bár kétségtelen, hogy fényévekkel jobb lett a Loki második évada, mint a héten bemutatkozó Marvelek mozifilm, de azért sajnos még mindig nincs szó arról, hogy a Marvel végre-valahára fellélegezhetne. Előre lelőjük a poént, nekünk nagyon tetszett a csínytevések istenének második nagy, idősíkokon és multiverzumon átívelő kalandja, de borítékolható, hogy ez az etap sokkal, de sokkal megosztóbb lesz, mint az első évad, és egyáltalán nem mindenki fogja megkedvelni.
Abszolút megváltozott ugyanis a folytatással a sorozat tónusa, jóval nehezebben követhető immár a cselekmény, szerintünk viszont mindez annyira jó párbeszédekkel, olyan remek írással, és főleg egy annyira szép, minden tekintetben érett és okos lezárással párosult, hogy nem igazán lehet rossz szavunk arra, amit Eric Martin vezető író és a rendezőcsapat összehoztak.
Az idő a kulcsa mindennek
Ahogy azt már az első évad záró képsorai is világossá tették, a Megmaradó, vagyis Kang azon verziójának kiiktatása, aki az idők végezetén őrzi az egyetlen, szent idővonalat, cseppet sem volt jó ötlet Loki női variánsa, azaz a Sophia Di Martino által alakított Sylvie részéről. Gyakorlatilag a létező összes realitás összeomlani látszik, folyamatosan keletkeznek az új idősíkok, vagyis megállíthatatlanul bővül a multiverzum, a Téridő Variancia Alapítvány pedig képtelen mindezzel megbirkózni. Nyilván Lokira hárul a felirat, hogy valahogy helyrehozzon mindent, ehhez pedig nem elég Owen Wilson karaktere, azaz Mobius M. Mobius, valamint a B-15-ös vadász és a többi régi arc segítsége.
Egyrészt fontos szerephez jut, Oroborosz, avagy röviden csak OB, aki kapcsán csak dicsérni lehet a castingot, tökéletes választás volt Ke Huy Quan szerződtetése. OB egy pillanatok alatt megkedvelhető csodabogár, minden perc öröm, amit a vásznon tölt. Hasonló a helyzet a legújabb Kang-variánssal, az 1900-as évek elején élő Victor Timelyval, akit természetesen most is Jonathan Majors alakít. Timely legalább annyira különbözik a korábban ismert Megmaradótól, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumániában látott Kangtól, a hódítótól, Majors pedig ismételten bizonyította, hogy ezt a karaktert, jobban mondva ezeket a karaktereket abszolút neki találták ki, gond nélkül hozza a teljesen különböző Kang-verziók mindegyikét. Éppen ezért lenne egyébként végtelenül szomorú, ha magánéleti botrányai miatt a Marvelnél esetleg az a döntés születne, hogy megválnak a színésztől, és hiába tették fel korábban az egész multiverzum sagát magára Kangra, valamilyen más új irányt szabnának esetleg az MCU-nak. Pletykákat már lehetett hallani arról, hogy épp ez fog megtörténni, de azért egyelőre még mérget semmiképpen se vegyetek rá.
Már csak azért sem, mert Majors egyelőre itt van, és játékának minden perce felüdülés az olyan tévésorozatok után, mint mondjuk a Titkos invázió, vagy olyan filmeket követően, mint a Marvelek. Jól írt párbeszédekből dolgozni nyilván egyszerűbb feladat a színészeknek is, ezt sem szabad elfelejteni. Különösen úgy érdemel nagy dicséretet Ke Huy Quan és a teljesen új szerepben bizonyító Jonathan Majors a remek alakítást nyújtó újrázókon (Sophia Di Martino, Wunmi Mosaku, Owen Wilson, Gugu Mbatha-Raw, valamint Percike hangját kölcsönző Tara Strong) túl, hogy ez korántsem az ő történetük.
A Loki második évada hatványozottan a főszereplőről szól, és a mellékkarakterek jóval hátrébb kerülnek a nagy egészben, mint anno az első évadban. Annak tükrében ez abszolút jó döntésnek bizonyult, hogy most úgy látszik, pont kerül a történet végére, innen igazából már hiba lenne folyatni a sztorit, annyira szép volt a lezárás, és olyan remekül passzolt mindez az MCU nagy egészéhez, és különösen az épp futó nagy multiverzumos történetívhez.
Loki, a nézők istene
Tom Hiddleston a 2011-es Thor óta alakítja a csínytevések huncut asgardi istenségét mozifilmekben, és immár tévésorozatokban is. Hiddleston zseniális játéka mellett vált a karakter igazi közönségkedvenccé, a néző szépen lassan végigizgulhatta Loki karakterfejlődésének minden stációját. Aztán jött a Végtelen háború, és látszólag búcsút kellett vennünk tőle, de mint ismeretes, a Végjáték időutazásának köszönhetően létrejött egy alternatív Loki. Ő nem élte át az első Bosszúállók film után történt dolgokat, szóval Hiddlestonnek tulajdonképpen nulláznia kellett a korábban eljátszott teljes karakterívet, majd elölről kezdenie az egészet, és egy sorozat két szezonján át összeraknia, milyen úton juthat el ez az új Loki saját karakterfejlődésének csúcsára.
És bizony a helyzet az, hogy Hiddleston hibátlanul megugrotta ezt a nem kis feladatot. Erre a Lokira teljesen más dolgok lesznek nagy hatással, más személyek formálják őt, más kapcsolatoknak hála alakul a jelleme, de a végeredmény láttán okkal dobban majd meg minden Marvel-rajongó szíve. Illetve jobban mondva azoké, akik kitartanak az évadzáróig.
Ahogy ugyanis már említettük, a Loki második szezonja nagyon más lett, mint az első évad, és ezért elég sokan haragudni is fognak rá. A sorozat eszeveszett tempót diktál, az első pár rész értelmezéséhez vagy tökéletes angoltudás, vagy a magyar szinkron tényleg nélkülözhetetlen lesz, ellenkező esetben az ember nagyon könnyen elveszhet a párbeszédekben, a narratívában. Loki egyáltalán nem egy egyenes utat jár be, nem simán csak el kell jutnia A-ból B-be. Folyamatosan változik a cél és a hozzá kapcsolódó feladat, sosem lehet tudni, merre indul tovább a sztori, mely mellékszál varródik el gyorsan és mi terebélyesedik ki végül. Ha az ember jól figyel, akkor kitűnik, hogy ez a kaotikusnak látszó írás egyáltalán nem céltalan, de még így is, ízlés dolga, hogy valaki mindezt mennyire hajlandó befogadni.
Semmi sem örök
Mindezekkel együtt pedig van, ami kétségtelenül hiányzik a második évadból. Hat rész nem elég arra, hogy Loki és Mobius M. Mobius megint egy olyan kiváló dinamikus duóvá válhasson, mint az első szezonban. Bár vannak most is jó pillanataik, csak a játékidő kis részében, főleg az évad elején engedik őket kettesben nyomozni, kalandozni. Még kevesebb terep jut azonban Sylvie-nek, és a romantikának. Mondhatni csak morzsákkal kell beérnünk, hiába a Sylvie iránti érzelmek jelentik Loki számára a legfőbb katalizátort. Igen, ezer és egy dolog történik majd Sylvie miatt és Sylvie-ért, de akik nagy közös Loki-Sylvie pillanatokra vártak, azoknak be kell érniük elég kevéssel közülük.
Mindenképpen örömtelinek tekinthető, hogy elkészült a Loki második évada, ennek köszönhetően ugyanis egy valóban egyedi, kivételes történettel bővült az MCU, és sikerült egy remek keretet, hátteret adni az egész multiverzum sagának. Nem lehet azt mondani, hogy mindenkinek simán ajánlani tudjuk az új szezont, még azok között is lesznek fanyalgók, aki imádták az első évadot. Egy próbát viszont mondhatni kötelező tenni a folytatással, aztán majd elválik, hogy ez a gyönyörű káosz, ami a Loki története, mennyire nyeri el a néző kegyeit. Magyarázata lehet egyébként a nagy változásoknak az is, hogy míg az első évad összes részét Kate Herron rendezte, a második szezonban egyáltalán nem működött közre, helyette elsősorban Justin Benson és Aaron Moorhead párosa dolgozott, írói fronton pedig a már említett Eric Martin vette át a gyeplőt, holott az előző szezonban neki csak két részt köszönhettünk.
Bár mi személy szerint alapvetően nagyon elégedettek vagyunk, egyetlen dolgot azért kérni szeretnénk a Marveltől, ha lehet: lehetőleg harmadszorra már ne hozzák vissza Loki karakterét. Kaptunk egy második búcsút, ami talán az elsőnél is sokkal szebbre sikeredett, és világos, hogy a moziverzum nem most éli a legjobb éveit, recsegnek-ropognak a filmek és sorozatok, elmarad a valódi kasszasiker és az osztatlan öröm a rajongók részéről, de nagyon csúnya dolog lenne mindezt esetleg úgy orvosolni, hogy újra előrángatják Tom Hiddleston karakterét. Loki köszöni szépen, végre a helyén van, a multiverzum pedig végtelen hálával tartozik neki ezért. Mi pedig hasonló érzéseket táplálunk a sorozat alkotói iránt.
