Todd Phillips elképesztően merészet húzott a 2019-es Joker mozival: fogta a képregényes világ egyik, ha nem a legismertebb gonosztevőjét, Batman örök ellenlábasát, és teljesen lecsupaszította az eredetileg 1940. áprilisában, a Batman képregénysorozat legelső lapszámában felbukkant karaktert, a bűn gothami bohóchercegét. A Joaquin Phoenix által megformált új Jokernek az égvilágon semmi köze nem volt a képregényes rosszfiúhoz, sem a mozifilmes adaptációkhoz. Ez nem az 1989-es Batmanben bemutatott, Jack Nicholson-féle Jack Napier, nem is Heath Ledger legendássá vált alakítása a káoszt megtestesítő örültről, és természetesen nem is a DC-moziuniverzumban debütált, Jared Leto által eljátszott verzió, akiről talán jobb nem is beszélni. Phillips filmjében Joker nem más, mint egy bukott komikus, egy humor nélküli bohóc, a gyerekkori traumáktól és abúzustól eltorzult elméjű, tévképzetekkel küszködő Arthur Fleck, aki egy szép napon utat enged a benne rejlő sötétségnek, és gyilkolásba fog.
Innen folytatja a történetet a második rész, a magyar keresztségben Joker: Kétszemélyes téboly címen futó folytatás. Ez nem is rossz fordítása az eredeti címnek, a Folie À Deux-nek, ami gyakorlatilag egyfajta osztott pszichózis. Ez egy ritka pszichiátriai kórkép, melynek során két egymással szoros kapcsolatban lévő, de a külvilágtól valamelyest elszigetelt ember tudatában közel azonos szinten és nagyon hasonló motívumokkal jelentkezik egyazon patológiás elváltozás. Valljuk be, ez mesteri címadás, hiszen az új moziban Joker mellett felbukkan a Lady Gaga által megformált Lee, azaz Harley Quinn. És az első film után talán már senkit sem ér meglepetésként az, hogy ez a Harley Quinn korántsem az a mókás, bolondos csajszi, akit a Batman animációs sorozatban, vagy az Öngyilkos Osztag mozikban láthattunk. Egy dolog viszont megmaradt: a Joker iránti imádata. És itt a hangsúly masszívan Jokeren van, pedig történetünk igazi főszereplője valójában maga Arthur Fleck.
Bolondos dallamok
Kezdjük gyorsan az egyértelművel, amit az alkotók már jó előre kommunikáltak, de akik nem filmes hírekkel kelnek és fekszenek, könnyen lehet, hogy nincsenek tisztában a dologgal, és őket bizony hatalmas meglepetés fogja érni, amikor behuppannak a pihe-puha moziszékekbe: a Joker: Kétszemélyes téboly nem csak dráma és thriller, hanem egy musical is, és mint ilyen, a játékidő közel felében énekelni fognak a szereplők. És teszik ezt jó okkal, ugyanis a cselekmény a gyakorlatban két párhuzamos színtéren folyik: az egyik a valóság, amelyben Arthur Fleck az Arkham falain belül tengeti mindennapjait, és folyamatosan bírósági tárgyalásokra kell járnia, mivel az ügyészség halálbüntetés kiszabását kérte az általa elkövetett brutális gyilkosságok miatt. A másik vonal viszont az őrület maga, Fleck tévképzeteinek manifesztációja, ahol a világ egy olyan show-műsor, amelynek természetesen ő a főszereplője, mellette pedig nyilván ott áll új szerelme, Harley Quinn is. Felesleges szépíteni, ez a tálalás hiába működik, hiába világos a mögötte meghúzódó alkotói szándék, egyáltalán nem fog mindenkinek tetszeni. Az első, 2019-es Joker sem volt épp egy egyszerű film, de a második rész halmozottan nehezebben befogadható, és nagyobb összegbe mernénk rá fogadni, hogy éppen ezért meglesznek azok a nézők, akik szerint ez a fajta keretrendszer nem szerethető, vagy inkább nem kezelhető.
Mindazonáltal le a kalappal Todd Phillips és csapata előtt, amiért ezt be merték vállalni, és ugyancsak heves kalapemelgetést érdemel a stúdió, a Warner Bros. Pictures is, amiért zöld utat adott a projektnek. Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a filmiparban az efféle bátorsághoz, és nagyon nagy szükség lenne hasonló próbálkozásokra még akkor is, ha a Kétszemélyes téboly valószínűleg nem lesz képes megismételni a 2019-es film elképesztő anyagi sikerét.
Pedig bőven megérdemelné, itt ugyanis minden beállításnak, minden fényelésnek, minden színváltásnak és nyilván minden dalnak fontos szerepe van abban, hogy végül összeálljon a nagy kép, és megértsük, vagy legalább elkezdjük kapiskálni, mi is pöröghetett le Arthur Fleck fejében. És végső soron erről szól ez a két mozifilm együtt: szépen, rétegenként kapjuk meg azt, hogy egy rengeteget bántott, lenézett, meggyötört, fizikálisan és szexuálisan zaklatott férfi tudata hogyan próbál egy kreált figura, egy közönségkedvenc sötét bohóc festett maszkja mögé bújni, majd a második rész végére hogyan jut el egy elég komoly helyzetfelismerésig. Az odáig vezető úton azonban ahogy már említettük, társa is akad.
Ra Ra Ulala
Ahogy anno Joaquin Phoenix, úgy most Lady Gaga is tökéletes castingnak bizonyult, felbukkanásának első pillanatától egyértelmű lesz a néző számára, hogy ez a nő legalább annyira beteg, mint Arthur Fleck, sőt bizonyos szempontból talán még túl is tesz rajta. Harley Quinn annak a katalizátornak a szerepét tölti be, ami Flecket egyre inkább a Joker perszóna felé akarja eltolni, és hát mi mást is tehetne, hiszen ő az élő tévéműsorban vendettát rendező, tébolyában kaotikus erőt sugárzó, festett képű bohócot imádja, nem a testileg és lelkileg is megtört, néha hisztérikus nevetésben kitörő kis senkit, vagyis Flecket. Fantasztikus érzés látni azt, hogy ez a nő tényleg mindent megtenne Jokerért, ezt viszont nem olyan alárendelt szerepben teszi, mint eddig tulajdonképpen Harley Quinn mindegyik változata, még ha idővel esetleg ki is szabadultak Joker bűvköréből. Itt és most egyértelműen Quinn a domináns fél, és Fleck akar megfelelni annak a nőnek, aki miatt úgy érzi, életében először tényleg szereti őt valaki.
Nehéz lenne ezt másképp körülírni, az írócsapat remekül zsonglőrködött a rendelkezésre álló kártyákkal, ezúttal semmit sem számít, ha valaki fekete öves képregénymágus és minden DC Comics kiadványt ismer, egy millió szempontból formabontó történetet kapunk, amelynek ahogy már említettük, a tálalása is rendhagyó és egyúttal megosztó.
A hatalmasat alakító főszereplők mellett a mellékkarakterekre sem lehet egyébként panaszunk, különösen a Brendan Gleeson alakította arkhami börtönőr, Jackie Sullivan egy olyan figura, akire emlékezni fogunk a teremből kifelé ballagva is. Pedig abszolút nem egy szerethető pofáról van szó, de minden brutalitása, kegyetlensége mellett azért ő is olyan emberi karakter lett, akire nagy szükség van az efféle filmekben. A Harry Lawtey által eljátszott Harvey Dent sajnos nem kap annyi játékidőt vagy olyan mélységű bemutatást, ami különösebben szót érdemelne, de annyi baj legyen, nélküle is szépen összeáll a sztori.
Az a sztori, amelynek a lezárása valószínűsíthetően legalább annyira megosztó lesz, mint a musicales vonal újításai. Simán benne van a pakliban az is, hogy ez egyesek számára az egész filmélményt elbaltázhatja, és pont a befejezés miatt fognak morcosan vagy csalódottan kijönni a vetítésről, holott ha picit megpróbálunk Phillips bőrébe bújni, és alaposabban megvizsgáljuk, mit is akart nekünk elmesélni az író-rendező, akkor az is világossá válik, miért lett tűpontos lezárása ez a történetnek.
A Joker: Kétszemélyes téboly nem fog mindenkinek tetszeni. Még azok közül sem szereti majd mindenki, akik imádták a 2019-es Jokert. A jelmezekbe, a produkciós dizájnba, a zenébe és mindenekelőtt az alakításokba nehéz lenne belekötni, de a cselekmény biztosan meg fogja ülni egyeseknek a gyomrát. Pedig nincs ez a film rosszabbul összerakva, mint az első rész, csak épp más recept alapján készült.
Todd Phillips egyáltalán nem akart folytatást készíteni a Jokernek, konkrétan ki is jelentette, hogy ez bizony egyetlen film volt és nem több. Mi végtelenül hálásak lehetünk azért, hogy végül másképp döntött, ehhez pedig kellett az is, hogy Joaquin Phoenixet is nagyon izgatta egy esetleges második mozi gondolata. Amikor megkérdezték tőle, hogy Jokert tekinti-e "álmai szerepének", ő a következőket válaszolta: "Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá... ha van még valami, amit tehetünk Jokerrel, ami érdekes lehet". Nos, a végeredmény több mint érdekes lett.
