Ifjabb dr. Henry Walton Jones, másnevén Indiana Jones, avagy egyszerűen csak Indy a filmtörténelem egyik legismertebb és legkedveltebb karaktere, de csak nagyon kevesen múlott, hogy a szerep nem az azóta a karaktertől elválaszthatatlanná vált Harrison Fordnál, hanem Tom Sellecknél landolt. Bizony, eredetileg Sellecket szemelték ki mindenki kedvenc kalandor régészprofesszorának szerepére, de a színész a kultikus Magnum sorozat forgatása miatt nemet mondott az ajánlatra. Magát a karaktert a Star Wars atyja, George Lucas találta ki, az eredeti filmtrilógiát és a 2008-as negyedik részt, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságát pedig a szakma egyik legnagyobb neve, Steven Spielberg rendezte. Születése óta Indiana Jones kapott már tévésorozatot, ez volt ugyebár az egész szórakoztató Az ifjú Indiana Jones kalandjai, olvashattunk további kalandjairól könyvekben és képregényekben, sőt még videojátékokban is irányíthattuk őt - a következő ilyen címet épp a MachineGames csapata fejleszti.
Nem kis bátorságra vall tehát az, hogy a Lucasfilm újra hozzá mert nyúlni Indy karakteréhez, és úgy készítették el az ötödik részt, hogy a címszereplő immár 80 éves, a rendezői székbe pedig ezúttal már nem Steven Spielberg ült be, ő csak producerként dolgozott Kathleen Kennedy és a többiek mellett. Helyére az a James Mangold ült be, aki korábban már sok képregényrajongó szívét megdobogtatta a 2017-es Logannel, az áprilisi Star Wars Celebration óta pedig már azt is tudjuk, hogy ő dolgozik majd azon a bibliai léptékűnek ígért Csillagok háborúja mozin, ami 25 ezer évet repül vissza az időben, és a legelső jedit fogja bemutatni. De mit tudott összehozni Mangold és az immár 80 esztendős Harrison Ford? Nos, sokkal többet, mint amit tizenöt éve a Spielberg-féle az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága nyújtani tudott.
Indy nyugdíjba megy
Az előző négy Indiana Jones történeteit részben George Lucas írta (mármint magukat, a sztorikat, nem a konkrét forgatókönyveket). Most azonban Spielberghez hasonlóan ő is a háttérben maradt, és az a helyzet, hogy ez egyáltalán nem jelentett gondot. Az Indiana Jones és a sors tárcsája nyitánya rögvest kimaxolta a tökéletes múltidézést mind írói, mind kreatív szempontból. Az első jelenetekben ugyanis a második világháború végnapjaiban találjuk magunkat, Indiana Jonesnak pedig a nácik fogságából kell épp kiszabadulnia, illetve ha már a sors úgy hozta, egy Jürgen Voller nevű náci tudós karmaiból meg is kell szereznie Arkhimédész tárcsáját.
Egészen elképesztő, ahogyan a vizualitásért felelős csapatnak sikerült Harrison Fordot megfiatalítania, a színész ezekben a jelenetekben pontosan úgy néz ki, mint a klasszikus Indy-filmek idején, és a digitális utómunka egyetlen pillanatig sem hat művinek. Az előbb említett Jürgen Voller fiatal verziójával, illetve az őt alakító Mads Mikkelsennel jóval kevesebb dolguk volt, lévén a dán színész még csak 57 éves. Azok fognak egyébként talán a legnagyobbat nézni, akik nemrég látták a sokszor és sok helyen megcsapkodott negyedik részt, és különösen annak borzalmas CGI rágcsálóit, ezekhez mérten különösen hajmeresztő az, amilyen tökéletesen sikerült összehozni a fiatal Fordot.
A második világháborús kalandok után ugrunk egy nagyot, egészen pontosan 25 évet. 1969-ben járunk, a holdra szállás évében, egy sokkal, de sokkal öregebb Indiana Jonesszal, aki épp nyugdíjba vonul. Élete cseppet sem vidám, hiába tűnt úgy a negyedik rész végén, hogy végre csak boldogság vár rá fia, valamint élete nagy szerelme, Marion Ravenwood oldalán. Ezt az alaphelyzetet nyilván valahogy el kellett magyarázni a nézőnek és, és bár először úgy tűnik, hogy a film pár félmondattal elintézi az egészet, valójában kulcsfontosságú sarokköve lesz a sztorinak az, hogy Indy miért nem él boldog házaséletet, és miért nem szerepel a stáblistán a fia, akit Shia LaBeouf alakított az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága moziban.
A jelenben Jürgen Voller még mindig Arkhimédész tárcsáját keresi, mivel szentül meg van győződve arról, hogy a segítségével képes lesz visszautazni az időben, és elősegíteni a nácik győzelmét. Nem ő az egyetlen azonban, akinek a tárcsára fáj a foga. Feltűnik a semmiből Indy keresztlánya, az abszolút nem a jó szándék vagy más nemes erények által vezért Helena Shaw, akinek szerepére remek választás volt Phoebe Waller-Bridge. Végtelenül egyszerű, és tulajdonképpen kézenfekvő megoldás lett volna ezt a karaktert valamelyik épp trendi, csinibaba színésznőnek adni, de Helena pontosan attól lett annyira hiteles szereplő, hogy Waller-Bridge bújt a bőrébe.
Az ő alakításának köszönhetően a néző tényleg elhiszi, hogy ez a nő ugyan ha kell, magába is tudja bolondítani a pasikat, de elsődlegesen az esze és a leleményessége a fegyvere, viszont ha úgy hozza a sors, az ökölharctól sem riad vissza. Ugyancsak jó döntés volt nem makulátlanul pozitív karakternek megírni őt. Helenának helyén van azért a szíve, de elsősorban csillogó dollárjelek repkednek a szeme előtt, nem a történészi elismerés és a múzeumigazgatók hálája.
Adott tehát az alaphelyzet: egy 80 éves kalandor professzor, aki újra a terepre kerül, egy rokon, akivel össze kell dolgozni, és egy náci főgonosz. Akadnak még persze visszatérő kedvencek, Antonio Banderasnak is jutott egy kisebb szerep, sőt még Helena is kapott egy ifjú, ügyes kis sidekicket, nagyjából olyat, mint amilyen anno Picúr volt Indy mellett.
Nem sikerült elbaltázni
Ennél a pontnál szokott általában megjelenni a klasszikus kérdés a kritikákban, miszerint "mi is mehetne félre?", majd utána jön a hosszú felsorolás, hogy végül a gyakorlatban mi ment. Az helyzet azonban az, hogy az Indiana Jones és a sors tárcsáját egészen egyszerűen nem rontották el. Nem lett tökéletes film sem, vannak benne komoly logikai bukfencek és buktatók, szóval simán bele lehet kötni, de a legfontosabb pontokon jó döntések találkoztak a jó kivitelezéssel. A film egyáltalán nem hagyja figyelmen kívül azt, hogy főszereplője immár 80 éves, de nem is akar ebből állandóan viccet csinálni. Elsütnek pár tréfát a korábbiaknál már jóval rozogább Indy kárára, de még csak véletlenül sem esnek túlzásba. Helenából sem lesz szuperhős, aki négy tucat férfit képes egyszerre lebokszolni, és a gonoszok sem arra mennek, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból minden szemtanút folyamatosan életben tartsanak.
Mads Mikkelsen hozza, ami tőle elvárható, bár karakterébe nem építettek extra csavarokat, ő pontosan az, aminek látszik: egy náci tudós, aki mindent megtenne azért, hogy végül a népe arasson diadalt, megnyerjék azt a háborút, amit véleménye szerint anno Hitler veszített el, nem pedig a szövetségesek nyertek meg.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája nagyon sok helyen félremehetett volna. Például olyan pontok mentén, mint anno az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága. James Mangold viszont ügyesen lépkedett az aknamezőn, venni tudta az akadályokat. Messze nem ez a legjobb Indiana Jones-film, de egyáltalán nem baj, hogy elkészült, az pedig kifejezetten jó dolog, hogy nem a 2008-as filmmel búcsúzik Harrison Ford a karaktertől, hanem ezzel az elsősorban a nosztalgiára építő, de önmagában is élvezhető, ugyanakkor váratlan húzásokkal nem igazán kecsegtető mozival.
Ifjabb dr. Henry Walton Jones visszafordíthatatlanul megöregedett, de fémlemezekkel és csavarokkal egyben tartott lábaiban még pont volt egy utolsó nagy kalandra elegendő kraft. Ajándék ez a színésznek, és tulajdonképpen a rajongóknak, a nézőknek is. Külön öröm, hogy nem fordult át kellemetlen komédiába az egész, nem kellett Indy indokolatlan szenvedését vagy épp megmagyarázhatatlanul fiatalos erőfitogtatását néznünk, pontosan a helyén tudták kezelni az alkotók a karaktert. Mads Mikkelsen gonoszának nem ártott volna kicsivel több extra kunszt, így megmaradt a jó színészek által tisztességesen alakított sablongonoszok szintjén, Phoebe Waller-Bridge viszont kifejezetten kellemes meglepetésnek bizonyult.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája simán megér annyit, hogy moziban nézze meg az ember, a keményvonalas Indy-rajongóknak pedig még akár kötelezőnek is mondható a megtekintése. Most biztosan nem fognak annyira fanyalogva kijönni a vetítőteremből, mint tizenöt évvel ezelőtt.
