Az Andor egy sok szempontból nagyon egyedi és különleges kezdeményezés volt, a 2019-ben indult streaminges Star Wars dömping tekintetében legalábbis mindenképpen. Talán, ami igazán kiemeli a többi sorozat közül az éppen az, ami miatt a franchise rajongóinak egy széles rétege nem igazán tudja hova tenni ezt a szériát. Ez pedig nem más, mint hogy a showrunner, Tony Gilroy nem úgy fogott neki a megalkotásának, hogy egy Star Wars történetet szeretne elmesélni. Ehelyett az Andor egy igazán érett politikai thriller, ami amellett, hogy bemutatja egy elnyomó hatalom elleni szervezkedés felépítését, nagyon nagy hangsúlyt fektet az emberre. Bemutatja, milyen áldozatokkal jár a legmagasabb körök tagjainak, ha tenni akarnak a jó ügy érdekében, és azt is, hogy mi veszi rá a társadalom legalacsonyabb szintjein élő kisembereket, hogy úgy döntsenek, fegyvert ragadnak a saját szabadságukért. És eközben fizikailag a Star Wars univerzumában játszódik.
E tekintetben a második évad épp olyan, mint az előző, a fókusz ugyanott van. A tétek viszont megváltoztak. A Birodalom egyre szorosabbra zárja az öklét, egyre jobban korlátozza polgárainak szabadságát és egyre kegyetlenebbül sújt le azokra, akikben felmerül az ellenállás gondolata. Az önkény árnyéka egyre inkább elér a galaxis olyan pontjaira is, ahol korábban elrejtőzhettek előle, a hatalom pedig olyanok kezében van, akik bármire feljogosítva érzik magukat ennek birtokában. Ugyanakkor a lázadóknál sem minden fenékig tejfel. A különböző sejtek egymástól függetlenül tevékenykednek, sokszor nem is tudnak a másik akcióiról, ami komoly logisztikai problémákat, mi több, egyenesen egymás hátráltatását eredményezi bizonyos szituációkban. Vajon meddig mehet el a hatalom, mi az a határ, aminél már átlép egy olyan küszöböt, ami nagyobb felháborodást vált ki, semmint amivel szembe tud nézni? Hogyan tudja propagandával elfedni, és kicsavarni a történteket úgy, hogy a köznyilvánosság szemében az áldozat tűnjön bűnösnek? Hogyan használja ki, majd dobja el magától a hatalmi gépezet legszükségesebb fogaskerekeit, amint jelenlétük már nem szükséges, vagy éppen kifejezetten terhessé válik? Hol van az a pont, amikor már annyi mindent áldoztunk fel egy ügy érdekében, hogy már nincs visszaút?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat a második évad, az első szezonhoz hasonló, olykor még elképesztőbb minőségű írói munkával megtámogatva, ezáltal egyértelműen kijelenthető: az Andor a legfelnőttebb Star Wars-tartalom, ami valaha készült. Egy földhözragadt, a politikát és egy elnyomó rezsim gondolkodásmódját rendkívül naturalisztikusan bemutató sorozat, ami valószínű, hogy éppen emiatt ezúttal sem fogja mindenkinek a tetszését elnyerni.
Lassú építkezés, majd atomrobbanás
Az évad első fele mondhatni, hogy amolyan felvezetésnek tekinthető. Láthatjuk az első szezon eseményeinek kifutását, mint Leida esküvője, hogy Cassian milyen megbízatásokat vállal a lázadásnak és hogy milyen nehézségekbe ütköznek (ez a szál talán egy picit hosszabb volt az indokoltnál), valamint azt is, hogy mire készül a Birodalom. A második epizódhármas kezdi megpendíteni azokat a húrokat, amik fontosak lesznek a továbbiakban, ám főként itt is az építkezés zajlik, néhány izgalmas és meglehetősen szórakoztató mellékággal, különösen Luthen és Kleya részvételével.
Noha az első hat rész is bőven tartogat izgalmat és feszültséget, félig-meddig amolyan altatásról van szó, a hetedik résztől kezdődően pedig robbanásszerűen beindulnak az események. A ghormani tüntetések véres leverése és Mon Mothma kiállása a szenátusban, majd szökése a szenátusból olyan mesterien volt megkomponálva, hogy még úgy is az egekbe szökött a pulzusom, hogy pontosan tisztában voltam vele, hogy mi fog történni. A mi és a hogyan viszont két teljesen külön dolog, utóbbi pedig egyszerűen elképesztő volt.
Ahogyan arra számítani lehetett, Cassian és K-2SO találkozása nem úgy történik, ahogyan egy korábbi képregény már elmesélte azt, ez esetben viszont ettől abszolút eltekinthetünk, mert össze sem lehet hasonlítani egymással minőségben a két történetet. Nagyon sokat ad a két karakter kapcsolatához az, hogy hogyan ismerkedtek meg, ami a sztori korábbi verziójáról egyáltalán nem volt elmondható.
Színház az élet
A színészek gyakorlatilag mindannyian remek alakítást nyújtanak. Diego Luna és Adria Arjona, azaz Cassian és Bix kapcsolata átélhető, átérezhető, különösen azzal a hatalmas nyomással, ami rájuk nehezedik, és különböző módokon fejti ki hatását. Dedra Meero (Denise Gough) és Syril Karn (Kyle Soller) párosának útját, noha ki lehetett következtetni az első évad zárásából, mindezt gyakorlatban végignézni nagyon különös, de közben meglepően szórakoztató volt.
A lázadás nagyágyúi is remek formát hoztak. Forest Whitaker, mint Saw Gerrera és Genevieve O'Reilly, mint Mon Mothma egyaránt fergeteges alakítást nyújtottak. A felkelés vezetői közül számos fontos figura tiszteletét teszi még a sorozatban, akiket nem szeretnénk ellőni, egyikük viszont lehet, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, ugyanis egy egyelőre meg nem magyarázott újracastingolásról van szó. Ben Mendelsohn Krennic igazgatója is kellemes adalék volt, az igazi sztár viszont az első évadhoz hasonlóan ezúttal is Luthen Rael.
Stellan Skarsgard lubickol ebben a szerepben, remekül áll neki a figura és látszik rajta, hogy rendkívül élvezi is a játékot. Mindez viszont nem lenne kivitelezhető a fantasztikus párbeszédek nélkül, amit a karakternek írtak. Különösen azok a nyilvános beszélgetések fantasztikusak, ahol a különböző résztvevők burkoltan üzennek egymásnak. Mindennek mélyebb, háttérben meghúzódó jelentése van, és semmi sincs a néző szájába rágva, ami szintén üdítő a közelmúlt Star Wars tartalmai mellett. Luthen lezárása pedig lélegzetelállító módon történik, az egyik legerőteljesebb jelenet az egész évadban ide köthető, annak ellenére, hogy csak két karakter szemtől szembeni találkozásáról van szó.
Zsivány... Zsivány Egyes
Tony Gilroy azt ígérte, hogy a sorozat eseményei közvetlenül belefutnak majd a Zsivány Egyesbe, és ez pontosan így is történik. Az utolsó rész lezárása után gyakorlatilag azonnal el is indíthatnánk a filmet, a folytonosság tökéletes lenne, hasonló módon, mint a Zsivány Egyes és az Egy új remény közötti átmenet. Gilroy abban sem hazudott, hogy a széria olyan hátteret adott a lázadásért hozott megannyi önfeláldozásnak, illetve annak ellenére, hogy főként egyfajta nézőpont karakterként funkciónál, magának Cassian Andornak is, hogy képtelenség ugyanúgy nézni a Star Wars franchise első antológiafilmjét, mint korábban, de még a Lázadók animációs sorozat egyes részei is extra kontextust kaptak.
Így hát összességében elmondható, hogy az Andor második évada olyan, mint az első. Bizonyos szempontból még olyanabb. Ehhez nyilvánvalóan valakinek pozitív, valakinek negatív jelentéstartalom társul. Az viszont elvitathatatlan, hogy ez a sorozat fantasztikusan felépített karakterekkel operál, nem beszélve a közöttük kialakított elképesztő kapcsolatrendszerről. A széria olyan felnőtt módon közelíti meg a lázadás és a Birodalom szembenállásának politikai aspektusait, amire korábban még nem volt példa, mindez pedig elképesztő drámával, párbeszédekkel és színészi alakításokkal van megfűszerezve. Nincs tele szükségtelen cameókkal, hogy ezzel próbálja bevonzani a közönséget, ehelyett egy rendkívül koncentrált alkotás, mely csak azokat az elemeket helyezi fel a sakktáblára, akikre feltétlenül szükség van, ezeket pedig remekbe szabott módon mozgatja, az eredmény egész egyszerűen magával ragadó. Az Andor egészét tekintve egy igazi mestermű, mely ugyan bizonyosan nem fog mindenkinek tetszeni, de az biztos, hogy egy egészen elképesztő minőségű produkcióval lenne szegényebb ez a franchise, ha nem létezne.
