Az 1937-es Hófehérke és a hét törpe több szempontból is rendkívül különleges alkotás. Nemcsak az első egész estés animációs film a Disney repertoárjában, de az első azok között is, melyek az Egyesült Államokban készültek. Az utóbbi években az egeres cég számos klasszikusát feldolgozta már élőszereplős formában, meglehetősen hullámzó minőségben, így csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül a terítékre Hófehérke. Az alkotás már megjelenése előtt is nagyon nagy port kavart, részben azért, mert a moziba járó közönség kezd belefáradni a Disney élőszereplős átdolgozásaiba, másrészt pedig a címszereplőt alakító Rachel Zegler miatt. A színésznő ugyanis amellett, hogy meglehetősen antipatikus nyilatkozatok sorát adta a film kapcsán, legyünk őszinték, megjelenésében sem különösebben fedi Hófehérke leírását, esetében beszélő névről semmiképp sem lehet szó, az eredeti mesével ellentétben. Az igazi probléma viszont az, hogy ha mindezt félretesszük, még akkor sem nevezhető kiemelkedő alkotásnak az élőszereplős Hófehérke, de még közepesnek is csak igen nagy adag jóindulattal mondhatjuk.
A történet rögtön eltávolodik az eredeti alkotástól a tekintetben, hogy míg a rajzfilmben az előzményeket csak egy mesekönyv és egy narrátor segítségével ismerjük meg, addig az élőszereplős mozi első felvonásának kis túlzással az egésze a háttér megteremtésére helyezi a hangsúlyt. Ez azért is kulcsfontosságú, mert noha a film történetének alapját a meséből ismert elemek adják, addig a sztori ezen változata kiegészül egy új gerinccel, ami gyakorlatilag teljesen máshová helyezi a konfliktust és annak elsődleges fókuszát. Ehhez pedig szükség van a múltban történtek ismeretére.
A nevén nem nevezett királyság (melyre eztán evégett csak királyságként hivatkozom) békében éli mindennapjait. A föld gazdag termést hoz, a bányák ontják magukból a különböző drágaköveket, ezeket a javakat a királyi család egy szem gyermekükkel, Hófehérkével karöltve pedig igazságosan és egyenlően osztja el a polgárok között, mi több, még almás pitét is sütnek és megvendégelik a pórnépet. Ez a mézes mázas utópia viszont hamarosan eltűnik, miután a királynő betegségben meghal, helyét pedig egy távoli vidékről érkezett boszorkány veszi át a király oldalán. A gonosz mostoha (Gal Gadot) egy bizonyos "déli királyságból" származó veszélyre hivatkozva harcba küldi a királyt, távollétében pedig átveszi a helyét a trónon. Innentől minden megváltozik. A gonosz mostoha nevéhez hűen féktelen harácsolásba kezd, a királyság által termelt javakat kisajátítja magának, az emberekre pedig sanyarú sors és éhezés vár. Amit… szó nélkül tűrnek? Ide még visszatérünk, mert ez a film egyik legnagyobb problémája, de előbb nézzünk rá egy kicsit a legfőbb karakterekre.
Tükröm, tükröm...
Ha már előkerült, kezdjük a Gal Gadot által megformált új királynővel. Az ő motivációja változott legkevesebbet az eredeti műhöz képest, pusztán ezzel a kvázi diktátorszereppel egészült ki, de alapvetően itt is azért akar Hófehérke életére törni első körben, mert a varázstükör szerint a lány szebb nála. A film elején próbálja valamelyest a saját oldalára állítani Hófehérkét, a két karakter viszont gyakorlatilag egymás szöges ellentéte, így ez a kísérlet a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Az már csak a hab a tortán, hogy az "elv", aminek mentén a királynő magyarázni próbálja viselkedését igazából teljesen értelmetlen, de erről szintén később. Gal Gadot egyébként korrekt alakítást nyújtott, nem játszotta túl a szerepét, épp annyi pátosz volt benne, amit egy ilyen elemi módon gonosz figura megkíván.
Vele szemben áll értelemszerűen a Rachel Zegler által alakított Hófehérke, akiről már nem lehet ugyanezt elmondani. Amellett, hogy a film érthető okokból teljesen átírja a karakter nevének eredetét, ezzel gyökeresen megváltoztatva a történet kontextusát (hiszen az, hogy bőre fehér, mint a hó, az egyik oka annak, amiért a tükör szerint szebb a királynőnél), Zegler nyújtja a leggyengébb alakítást a filmben. Noha a szinkronos verzió alapján nehéz egy színészi teljesítményt egészében értékelni, a látottak sem győztek meg. A színésznő minden egyes arckifejezése, mimikája, gesztusa rendkívül maníros, mesterkélt és túlzó, mintha színházban játszana és minden érzelemnek hatványozott módon kellene az arcán megjelennie, hogy a távol ülő közönség is láthassa. Ám ez egy mozivásznon, sokszor kifejezetten közeli snittek esetében legtöbbször inkább komikusnak és komolyan vehetetlennek tűnt. Ezen felül egyébként szerencsére a Zegler nyilatkozataiból kivehető egyértelmű modern feminista felhang csak nyomokban volt tetten érhető a filmben. Erre az egyik legjobb példa talán az, hogy az eredeti rajzfilmben Hófehérke a törpék házába érve alázatot tanúsít, és a ház feltételezett tulajdonosainak remélt vendégszeretete fejében kitakarít, majd csak azután pihen le. Ehhez képest az élőszereplős változatban nem maga végzi el a munkát, hanem kis túlzással élve a törpéknek dirigálva kitakaríttatja velük a házat, kvázi megmutatja nekik, hogyan takarítsanak fel maguk után. Ha ez nem lenne elég, még fütyülni is tőle tanulnak meg!
A törpék egyébként a film nagy része alatt ilyen középoké comic-relief funkciót látnak el, Tudornak vannak olykor egészen szórakoztató megszólalásai, amikor nem várt módon és a környezetbe egyáltalán nem illően tudományos szakkifejezésekben kezd el beszélni. Az viszont nem fér a fejembe, hogy miért kellett CGI-jal megvalósítani őket. Tesz egyfajta furcsa disztinkciót a film a törpék, mint mitikus, erdőben élő, bányászó lények, és mint törpenövésű emberek között (egy ilyen figura is felbukkan a filmben, aki nem CGI). E mögött is valamiféle politikai korrektséget vélek felfedezni, különösen Peter Dinklage vonatkozó megszólalásainak tükrében. Ugyanakkor véleményem szerint ez inkább kontraproduktív, hiszen így ahelyett, hogy hét törpenövésű színész lehetőséget kapott volna egy olyan szerep eljátszására, melyre fizikai termetük tökéletesen alkalmassá teszi őket (hasonlóan például A Jedi visszatér ewokjaihoz), inkább amolyan uncanny valley-be eső animációs szörnyikék táncolnak előttünk a képernyőn.
Az egyik olyan változtatás viszont, mely talán szerencsésnek nevezhető a feldolgozott műhöz képest, az a szerelmi szál. Noha a herceg a rajzfilmben is udvarolt Hófehérkének, és a lány egyértelmű jelét adta annak is, hogy nyitott a legény közeledésére, a mese végi csók mai szemmel nézve mégis kicsit talán erősnek hat. A film viszont sokkal több előzményt és hátteret ad Hófehérke és párja kapcsolatának, igazából már az almába harapás előtt is ténylegesen egy csírázó párkapcsolatról beszélhetünk kettejük között, aminek következtében az eredeti történet tetőpontjaként szolgáló csók is megalapozottabbnak, mi több, meghatóbbnak érződik.
Egy új remény
Az életet adó cuppantás elkövetőjére viszont nem véletlenül hivatkoztam Hófehérke párjaként és nem hercegként, itt pedig végre rá is kanyarodhatunk arra a témára, amire a kritika eddigi részében már többször is utaltam. Ez pedig nem más, mint hogy ez a film valójában nem egy Hófehérke-adaptáció. Ez egy Hófehérke és Star Wars crossover! A gonosz mostoha Palpatine-t megszégyenítő módon manipulálja bele a királyt a távozásába és veszi át a hatalmat a békés királyság felett, hogy ezután elnyomó diktátorként terrorizáljon mindenkit, aki szembe mer szegülni vele. Ám egy maroknyi lázadó, akik az igazi király hatalmában és annak visszaállításában hisznek, Luke Skywalkerhez méltóan dézsmálják a gonosz királynő élelem-utánpótlását és gerillatámadásokat intéznek a serege ellen. Hófehérke a lázadás vezetőjébe, Jonatánba (Andrew Burnap) szeret bele, mi több, harcol is a felkelés oldalán és reményt ad nekik, hogy a gonosz mostoha uralma bizony megdönthető. Sok mindenre számítottam, amikor beültem a filmre, de erre biztosan nem. És az az igazság, hogy ez a koncepció még működőképes is lenne, legalábbis sokkal érdekesebb töltőanyag a játékidő felduzzasztására, mint néhány korábbi hasonló próbálkozás, viszont olyan gyenge lábakon áll az egész konfliktus, hogy sajnos össze is omlik a feldobott téma súlya alatt.
A Star Wars-párhuzam egyébként több szinten is megáll, legalábbis koncepció szintjén. George Lucas eredeti elképzelései szerint a messzi-messzi galaxis világának két fő mondanivalója van, amit útmutatónak szán a felcseperedő generációk számára. Az egyik az önzetlenség és az önfeláldozás szembeállítása a másokon átgázoló önzéssel (a'la Hófehérke és gonosz királynő ellentét), a másik pedig a demokrácia elveszejtésének fenyegetése, melyet elsősorban az előzménytrilógiában bontott ki. Noha itt demokráciáról alapvetően nem beszélhetünk, hiszen Hófehérke szülei is uralkodókként vezették népüket, ám almáspite-kommunizmusukban mindenkinek jutott a társadalom által előállított javakból. Ezzel szemben a királynő kisajátít magának mindent, a pórnépnek pedig csak a morzsák maradnak (körülbelül ahogyan a történelmi kommunizmusban).
Így hát a sztori alapkonfliktusa, miszerint a királynő el akarja tenni láb alól Hófehérkét pusztán azért, mert szebb nála, kiegészül egy kőkemény politikai konfliktussal. Mindez érdekesnek tűnik, ám sajnos rendkívül felszínes módon van tálalva, anélkül, hogy a résztvevők tényleges politikai eszközöket használnának. A királynő azzal indokolja cselekedeteit a nép előtt, hogy "nem rózsára, hanem gyémántra van szükségük". A nép viszont jelen állapotában sem rózsát, sem gyémántot nem kap, az emberek éheznek, miközben korábban nem éheztek, mégis szótlanul tűrik megpróbáltatásaikat. Mindez kiegészül a királynő azon ígéretével, hogy az ő serege megvédi őket. Ugyanakkor semmilyen veszély nincs kilátásba helyezve, ami miatt szükségük lenne védelemre, még csak egy általa kitalált, propagandisztikus ellenség sem kerül szóba. Erre még mindig mondhatnánk, hogy na de biztos a sereggel tartják őket sakkban, ami részben igaz is, viszont a sereg nem a királynővel együtt jött, őket is a királyság lakosaiból toborozták, és a látottak alapján ők is ugyanúgy nélkülöznek, mint a nép többi része. Ilyen módon a királynő hatalmának semmilyen alapja, semmilyen legitimitása nincs azon túl, hogy a történet megkívánja a jelenlétét, Hófehérke "bátor" kiállásáig pedig az emberek egyszerűen csak benyelik a szenvedést. Még a lázadók tevékenysége is rendkívül erőtlen a filmben bemutatottak alapján, amin az sem segít, hogy a "harcjelenetek", már ha lehet őket annak nevezni, teljesen komolytalanok. Ez olyan szempontból érthető, hogy egy gyerekeket megcélzó alkotásról van szó, viszont, ha már politikai szálat írtak a történetbe, az sokkal több súlyt kapott volna, ha van némi tényleges csihi-puhi. Mindennek a tetejébe pedig ezt az egészet két rendkívül klisés, leegyszerűsítő és arcba tolt tanulság zárja. Az egyik, hogy a szépség belülről fakad (ami egyébként értékes lecke, főleg a kislányoknak, de talán ennél okosabban tálalva is van rá mód, hogy ezzel szembesüljenek), a másik pedig lényegében az, hogy ne legyen rossz, hanem legyen jó. Köszönjük, Emese!
Összességében véve az élőszereplős Hófehérke egy az eredeti mű elemeit nyomokban tartalmazó, de közben azt mégis átértelmező alkotás. Az újításokat tekintve meglepően üdítő koncepciók mentén dolgozik, és sok esetben a humor is rendben van, ám mind tartalmilag, mind üzeneteit tekintve rendkívül felszínes, következetlen, és talán még azt is mondanám, hogy buta film. Rachel Zegler szerepeltetése nem csak Hófehérke alapvető karakterisztikájának átírása, és a színésznő sokak számára antipatikus viselkedése miatt megkérdőjelezhető döntés, túlzó, maníros játéka is meglehetősen kínossá tett jeleneteket, ami a címszereplőről lévén szó nem éppen szerencsés. Nyilvánvaló, hogy ez az alkotás is a Disney hamarosan véget érő korszakára jellemző politikai irányvonalak mentén készült. Mi több, Bob Iger 2024 eleji nyilatkozatát figyelembe véve, miszerint a vállalatnak ismét a szórakoztatásra kell helyeznie az elsődleges hangsúlyt, jó esély van arra, hogy ennek az érának az egyik utolsó alkotásához van szerencsénk. Bízzunk benne, hogy a Lilo és Stitch jobban sikerül!
