Régóta dédelgetett álma a Microsoftnak, hogy egy nagyszabású élőszereplős produkcióval a következő szintre emelje a Halo franchise-t. Ebből a célból évekig házalt a legnagyobb hollywoodi filmstúdióknál, de még úgy sem sikerült tető alá hoznia a mozifilmet, hogy egy időben úgy nézett ki, Peter Jackson produceri felügyelete mellett Neill Blomkamp fogja megrendezni, és épp akkoriban ragyogott a legfényesebben a Halo glóriája. (Elnézést a képzavarért).
Aztán ahogy teltek-múltak az évek, a játékok fejlesztését pedig a Bungie-tól átvette a 343 Industries, majd fokozatosan csökkent az érdeklődés Master Chief kalandjai iránt, a Microsoft ambíciói is szerényebbek lettek, mozifilm helyett immáron tévésorozat lebegett a döntéshozók lelki szemei előtt. Ami egyébként nem is feltétlenül baj, mert egy ekkora ívű történet elmesélésére talán még alkalmasabb is ez a formátum. Ami azt illeti, az egyes epizódok marketingje részeként leforgatott élőszereplős kisfilmek, valamint a Forward Unto Dawn és Nightfall minisorozatok megfelelő alapként és iránytűként szolgáltak a Showtime-mal, illetve Steven Spielberg Amblin Televisionjével közösen készített adaptáció számára.
Pontosabban csak szolgálhattak volna, mert az alkotók olyannyira eltértek a játékokban és az azokat kísérő regényekben, képregényekben gondosan építgetett történettől és a lore-tól, hogy most már ha akarnák se kanonizálhatnák a sorozat cselekményét. Mentségükre szóljon, előre figyelmeztettek, hogy radikális változtatásokra számítsunk, mert a Silver Team, Master Chief osztaga után Silver Timeline-nak nevezett idővonalon nem pont úgy zajlanak az események, mint ahogyan emlékszünk rájuk.
A sorozat az első részben a Madrigal bolygó lázadóinak bázisa ellen indított megsemmisítő erejű támadást használja arra, hogy szemléltesse, mennyivel többet ér egy Spartan a harcmezőn egy átlagos tengerészgyalogosnál vagy még inkább egy felfegyverzett, ám kiképzetlen civilnél. Míg a helyiek úgy hullanak, akár a legyek, John-117 a társaival, Kai-125-tel, Riz-028-cal és Vannak-134-gyel együtt könnyedén legyűri a létszámfölényben lévő Elite-eket. Csak ezután derül ki, hogy egy Forerunner ereklyére fáj az idegenek foga, amit Master Chief némileg meggondolatlanul megérint, és ezzel nemcsak mesterségesen elnyomott gyerekkori emlékeiből nyer vissza egy keveset, hanem beindítja az évadot meghatározó események láncolatát is.
John-117 egyike azoknak a gyerekeknek, akikből a Natascha McElhone által eljátszott Dr. Halsey faragott szuperkatonákat. Ha azt mondjuk, hogy a módszerei etikátlanok, akkor még finoman fogalmaztunk, mert míg a játékbeli megfelelője mutat némi megbánást a bűnei miatt, a sorozatban lelkifurdalás nélkül áldoz fel bárkit és bármit céljai elérése érdekében. Nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos értelemben kegyetlenebb a Covenantnél.
Az idegenek elleni küzdelem, akárcsak a többi harcjelenet, véresebb és erőszakosabb a játékoknál. A bennünk élő Halo-rajongó szinte már gyermeki örömmel sikkant fel és tapsikol, amikor belső nézetre vált a kamera, és ismerős UI fogadja, a Mjolnir páncélok erőpajzsa pedig a jellegzetes hangeffektekkel adja tudtunkra, hogy épp lemerülni készül. A UNSC és a Covenant fegyverarzenálja nemcsak autentikusan néz ki, de úgy is működik, ahogy elvárnánk. Külön snittekben csodálhatjuk meg például, hogy miért is lett közönségkedvenc a plazmagránát, valamint a Needler. Ugyanígy kifogástalan a Warthogok, Bansheek és Pelicanok megjelenése, e tekintetben kimaxolta a stáb rajongók kiszolgálását. Annak azonban, hogy külsőségek tekintetében mégsem tízpontos a sorozat - távolról sem az -, leginkább a helyenként még elfogadható, ám többnyire kimondottan béna, zavaróan műtermi hatást keltő CGI az oka.
Egyébiránt ahhoz képest, hogy már jó ideje tombol a háború a Covenanttel, meglepően kevés harci érintkezésre kerül sor a hadviselő felek között. Űrcsatát például nem is kapunk, holott A Reach bukása című regény rendkívül érzékletesen és izgalmasan mutatta be a UNSC hősies küzdelmét a nyomasztó számbeli és technológiai fölényben lévő idegenek ellen.
A sorozat alkotói viszont fontosabbnak tartották a fasiszta, elnyomó szervezetként ábrázolt UNSC-n belüli hatalmi játszmákra, valamint a múltja és a Spartan-program legféltettebb titkainak feltárásán fáradozó Master Chief vívódásaira helyezni a hangsúlyt, még azt a luxust is megengedték maguknak, hogy egy teljes epizódot szenteljenek a kilencből a madrigali mészárlást egyedüliként túlélő Kwan Ha (Yerin Ha) karakterének, kinek felbukkanása lényeges szerepet játszik ugyan John-117 jellemfejlődésében - bár nem annyira fontosat, mint a Madrigalon talált Forerunner ereklye -, ám hogy a személyes történetszálának lesz-e bármi jelentősége a későbbiekben, az egyike az évad nyitva hagyott kérdéseinek.
Furcsa ellenmondás, hogy miközben az évad egészén átívelő események komótosan bontakoznak ki, addig az írók látványosan siettetik Master Chief átalakulását parancsra gondolkodás nélkül ölő gyilkológépből öntudatra ébredő, a felettesei morálisan kifogásolható utasításait megkérdőjelező emberi lénnyé. E folyamat részeként elég hamar lekerül róla a legendás sisak, sőt intim kapcsolatot létesít a Kwan Ha-hoz hasonlóan direkt a sorozat kedvéért létrehozott, a Covenant által felnevelt Makee-vel, de nem az a baj, hogy ezek megtörténnek, hanem hogy hogyan. Nincsenek megfelelően előkészítve, és emiatt súlytalannak hatnak. A Jen Taylor hangján megszólaló Cortana evolúcióját szerencsére ügyesebben építették fel az írók, és azt a folyamatot, ahogy kialakul a bizalom közte és az MI-vel szemben kezdetben kifejezetten ellenségesen viselkedő John között.
Megvolt a potenciál a Halo sorozatban, hogy minden idők legjobb videojátékos adaptációi közé verekedje be magát, de az első évad elvétette a fókuszt, és nagyot kell javulnia ahhoz, hogy ne a már bejelentett második legyen az utolsó. A Drótban és az Amerikai istenekben bizonyított Pablo Schreiber amúgy egyáltalán nem rossz Master Chief, de azért szokni kell, hogy nem Steve Downes baritonja tör elő a sisak alól. És ha már szóba kerültek a hangok, akkor nem mehetünk el szó nélkül amellett a kellemes meglepetés mellett, hogy olykor magyarul beszélő szereplők is felbukkannak a lore-ral összhangban. Nehéz röhögés nélkül megállni, amikor Trokán Nóra nemes egyszerűséggel lemókuskámozza Nagypál Gábort. Ennél talán csak a 4-es metrón utazó Master Chief látványa volt viccesebb.
