Nehéz élesebb kontrasztot elképzelni egy mű és annak adaptációja között, mint amivel a Halo rajongóinak kellett szembesülniük 2022 tavaszán. A játékokban végig teljes páncélban és zárt sisakban mutatkozó Master Chief már a pilot epizódban felfedte arcát egy fiatal lázadó előtt, az első sokkot pedig még számos további követte, mielőtt az alkotók egy belsőnézetből felvett, a Bungie és a 343 Industries munkássága előtt tisztelgő összecsapással lezárták volna az évadot. De igazság szerint nem John 117 pucér hátsójának látványát, a UNSC legjobbjának indokolatlanul siettetett és emiatt erőltetettnek, illetve ami még rosszabb, hiteltelennek ható jellemfejlődését, vagy a közte és a Szövetséggel egy gyékényen áruló Makee között szövődött, teljesen súlytalan szerelmi szálat volt a legnehezebb feldolgozni. Nem-nem, sokkal inkább azt, hogy az egy helyben toporgó cselekmény miatt egy évad sem volt elég arra, hogy eljussunk a kizárólag látomásokban mutogatott Halóra.
De ne legyünk igazságtalanok, mert van észszerű magyarázat az utóbbira, több is, ami azt illeti: egyrészt a SkyShowtime-on látható széria alkotói létrehoztak egy alternatív idővonalat, hogy szabadon szétcsesszék az egész kánont alakíthassák a történetet, és ahhoz igazítva átgyúrják a meglévő karaktereket, valamint teljesen újakat találjanak ki. Másfelől pedig az eredeti kronológiában is helyet kaptak a 2001-es Halo: Combat Evolved eseményeit megelőző, több évtizedre visszanyúló történések. Elég csak a Halo Wars stratégiai játékra, vagy a Reachre, a Bungie utolsó Halo-epizódjára, esetleg a kulcsfontosságú kolónia elvesztését Master Chief, Keyes kapitány és más fontos szereplők szemszögéből dokumentáló regényre, A Reach bukására gondolni Eric Nylund tollából.
Ettől függetlenül az adaptációt gyártó Showtime és Amblin Television párosa is érezhette, hogy nem az első évad által követett irány a legüdvösebb a sorozat számára, ezért Kyle Killen (Awake) és Steven Kane (Az utolsó remény) helyére a Fear the Walking Deaden edződött David Wienert igazolta le a showrunnerként, akinek a horror területén szerzett tapasztalatai különösen jól jöttek.
Vert helyzetből felállni
Előzetesen Kiki Wolfkill, a Microsoftot képviselő producer is úgy fogalmazott, hogy a második évad lehetőséget kínál arra, hogy kijavítsanak pár dolgot, amiben az első alulteljesített. És valóban látható is az előrelépés, ám Wienernek sem sikerült a maximumot kihoznia a rendelkezésére álló nyersanyagból, mi több, ő is kihagyott pár ziccert. A néző szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy ennek költségvetési okai voltak, vagy kreatív megfontolásból történt így.
Mindenesetre így is javuló tendenciát mutat a Halo, melynek évadnyitója ugrik egy picit az időben: a Raas Kkhotskha-incidens után Master Chief ismét önmaga (az új külsőt kapott Cortanát leválasztották róla), így elvileg képességei legjavát nyújtva segíthetné a Szövetség elleni háborúban folyamatosan hátrálni kényszerülő és területeket feladó UNSC erőfeszítéseit. Ehelyett viszont civileket kell evakuálnia az osztagával, mielőtt az adott bolygót elérné, majd plazmacsapásokkal teljesen felperzselné, a felszínét üveggé olvasztaná a földönkívüliek óriási számbeli és technikai fölényben lévő flottája.
A parancsokat egy új szereplő osztogatja a hírszerzéstől érkezett James Ackerson személyében. A Vámpírnaplókból ismerős Joseph Morgan saját bevallása szerint tinikora óta rajong a Halo játékokért, és ennek megfelelő lelkesedéssel lényegült át propagandától a politikai foglyok kihallgatásán át a Spartan-osztagok bevetési rendjéig mindent kézben tartó, manipulatív ONI-tisztté. Az újoncok közül a Cristina Rodlo (Senki se szabadul élve) alakította Talia Perez tizedest érdemes még kiemelni, akit megkülönböztetett figyelemben részesítettek az írók. Még a magánéletébe is bepillantást nyerünk, hogy így alapozzák meg az inkább nyelvészi, semmint harci képességei miatt rekrutált nő egy későbbi, sorsfordító döntését.
Bár a kamera változatlanul Master Chiefen időzik a leggyakrabban, a Narancs az új fekete Pornóbajuszaként elhíresült Pablo Schreiber szuperkatonája mellett azért más szereplőket is igyekeztek épkézláb személyiséggel felruházni, karakterívüket hihetően megrajzolni az alkotók. Sajnos nem minden esetben jártak sikerrel, a hirtelen az állatvilág érdekességei iránt élénk érdeklődést mutató Vanak páncélján például elvásott a forgatókönyvírók tolla, de a váratlanul visszahozott Makee-vel sem igazán tudtak mit kezdeni, túl azon, hogy fontos eseményeket kapcsolnak össze a karakterével. Egy fokkal sem lett érdekesebb vagy izgalmasabb, mint volt. Ezzel szemben viszont, az a bánásmód, amiben a test és a lélek sérüléseivel egyaránt küszködő Rizt részesített, tanítani való. Minden bizonnyal számos néző szimpátialistájának az élére ugrott a korábban nem túl rokonszenves, de most már sokkal emberibbé vált Spartan. Rajta és kisebb részben Kai karakterén keresztül nyomatékosították már megint az írók azt, hogy mit jelent Spartannak lenni, és milyen áldozatokkal jár ez a szolgálat.
Aki tehát karakterdrámát remél, annak megadja a második évad, amit szeretne, a gond inkább az arányokkal van. Egy háborús sci-fitől ugyanis nem azt várná a néző - teljes joggal -, hogy a játékidő túlnyomó részében csak beszéljenek az emberiség pusztulásával fenyegető konfliktusról, hanem hogy az akció sűrűjébe vigye őket. Viszont amikor így tesz a Halo, akkor tényleg úgy érezzük, mintha a szemünk előtt elevenedne meg mindaz, amit a játékokban átéltünk vagy a regényekben olvastunk. Pazarul megkomponált összecsapásokkal emlékeztet minket a sorozat újra és újra, hogy Master Chief nem csak azért emelkedik ki a többi Spartan közül, mert neki zöld a páncélja és arany fényezést kapott a sisakja vizorja. A harcjelenetek zöme remekül fest a képernyőn, csak kár, hogy időnként feláldozták az életszerűséget a látvány oltárán. Most komolyan, ki olyan hülye, hogy koromsötétben, mindenféle világítás nélkül indítsa útnak a csapata első felét, majd miután azt lemészárolják, megismételje ezt a fatális hibát az emberei maradékával is?
De olyankor is csak értetlenül vakarjuk a fejünket, amikor egy hatásos történetbeli csavar folyományaként power armor helyett plot armorra bízzák az írók az Ezüst-osztag Spartanjainak testi épségét. Cserébe viszont az évad, sőt a sorozat eddigi legnagyobb szabású csatájával rukkoltak elő az alkotók: van itt minden a fojtópontoknál vívott tűzpárbajtól a test-test elleni küzdelemig, még egy Scorpion tank is beavatkozik az ütközetbe, amely önfeláldozó hőstettekkel és gyorsan gyarapodó veszteséglistával veszi célba az elérzékenyülésre hajlamos néző könnycsatornáit.
Oké, a CGI nem mindig tökéletes, viszont ennek ellenére is azt kell mondanunk, hogy játékok esztétikáját hibátlanul ülteti át képernyőre a sorozat. A UNSC-nél rendszeresített fegyverek, katonai járművek pont úgy néznek ki, ahogy kell, és ugyanez igaz a Szövetség különféle fajokba tartozó harcosaira, illetve az ő felszerelésükre is. De ez nem újdonság, ezt már az első évad is tudta. Amiben viszont újat nyújtott Wiener és csapata, az a Szövetség lehengerlő erejének prezentálása, a néző szembesítése azzal, hogy hagyományos módon biztosan nem nyerheti meg az emberiség ezt a háborút, ide már csoda kell.
A remény szikrája
Ahogy kisebbfajta csodára volt szüksége a Halónak is a halovány kezdés után, hogy meg tudja mutatni, van még kraft a UNSC és a Szövetség konfliktusában, a felettesei helyett már inkább a saját ösztöneiben bízó Master Chiefben, a még mindig kicsit naiv Cortanában, a hol csodálni, hol szánni, hol pedig gyűlölni való Halsey-ban (Natascha McElhone alakítása magasan a legjobb a színészgárdából) és a többi karakterben. Noha azt nem állíthatjuk, hogy a második felvonással minden elemében radikálisan megújult volna a sorozat, a forgatókönyv észrevehető javulása mindenképpen biztató. Miként az is, hogy a lore tekintetében látványosan szűkülni kezdett a szakadék az eredeti kánon és az adaptáció között.
Ez javarészt annak köszönhető, hogy az új évaddal felüti a fejét egy, még a Szövetségnél is rettenetesebb fenyegetés - itt jön be a képbe a korábban már említett horror vonal, amit Wiener képvisel. A történetben eszközölt változtatások miatt persze nem meglepő, hogy az idáig vezető események másképp zajlanak le, mint a játékokban. Emiatt borítékolható, hogy a keményvonalas rajongók közül sokan elégedetlenek lesznek a megvalósítással, de abban szintén biztosak lehetünk, hogy ők is elmosolyodnak majd ahányszor csak meghallják Visegrád nevét, vagy amikor azt látják, hogy Master Chief a Halo Infinite-ben debütált csáklyát harc közben is beveti.
Visszatérve a címben feltett kérdésre, a Spartan nem hal meg. Ma legalábbis biztosan nem. Megverték, padlóra küldték, de már féltérdre küzdötte magát, hogy folytassa a harcot. Ha lesz harmadik évad (még nem rendelték be), akkor kiderül, hogy érdemes volt-e makacsul kitartania. Óvatosan, de egy picit már reménykedünk.
