Amikor 2017-ben bemutatták a krimiirodalom nagyasszonya, Agatha Christie talán legismertebb regénye, a Gyilkosság az Orient expresszen újabb adaptációját Kenneth Branagh rendezésében, akkor ismét lefolytathatták a filmkedvelők parttalan vitájukat arról, hogy valóban szüksége van-e a világnak további feldolgozásokra, hiszen ahogy ellenük, úgy mellettük is fel lehet sorakoztatni érveket.
Bár jobban szeretem az eredetit (ami nem a 2001-es tévéfilm, nem a tévésorozat, és még csak nem is az 1974-es mozifilm Alfred Molinával, David Suchet-vel, illetve Albert Finney-vel a főszerepben, hanem a könyv), mégis úgy vélem, nincs azzal semmi baj, ha a kinematográfia modernebb eszközeivel is elmesélnek egy ismert történetet. Így legalább ahhoz a közönséghez is eljut, amelyik nem szeret olvasni, és sose nézné meg a korábbi adaptációkat, mert vagy nem találja azokat elég látványosnak, vagy nem hallott a bennük szereplő színészekről.
Szóval hiába fanyalogtak a kritikusok, bejött a 20th Century Fox számítása, ugyanis az 55 millió dollárból forgatott, parádés szereposztással (Johnny Depp, Judy Dench, Michelle Pfeifer, Olivia Coleman, Willam Dafoe és így tovább) megtámogatott produkció majd' 359 millióig jutott a mozipénztáraknál. Emiatt elkerülhetetlennek tűnt, hogy a Kenneth Branagh által megformált belga nyomozózseni, Hercule Poirot ismét munkára fogja kis szürke agysejtjeit. Mellesleg a Gyilkosság az Orient expresszen befejezése pont megágyazott a következő felderítésre váró bűnügynek, még ha kissé szerencsétlenül is.
Mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy legközelebb Egyiptomban fog igazságot szolgáltatni a legendás bajusz viselője. Azé a gondosan ápolt arcszőrzeté, amely számára saját eredettörténetet tartogat a Halál a Níluson, s bár a fekete-fehér, első világháborús melodráma nélkül se lenne kevesebb a film, el kell ismernem, hogy végső soron hozzájárul Poirot karakterének árnyalásához.
Branagh most is Michael Green szkriptjéből dolgozott, amely eszközölt pár változtatást a könyvhöz (és a mostanit megelőző adaptációkhoz) képest, de a cselekmény vázát érintetlenül hagyta, akárcsak a Gyilkosság az Orient expresszen esetében. Ez a konzervatív megközelítés jelentősen leszűkítette az alkotók mozgásterét, ám nem akadályozta, hogy meglepetést tudjanak okozni, sem azt, hogy újraértelmezzék némelyik karaktert.
Néhányan hiányoznak, mások eltérő etnikai hátteret és foglalkozást kaptak (így lett Agatha Christie pályatársának karikatúrájából jazzénekes), vagy épp megörökölték valamely kukázott szereplő jellemvonásait, mint például a mesés vagyonnal nehezen összeegyeztethető rajongást a marxizmus iránt. Emellett új utasokat üdvözölhetünk a Nílus habjait szelő Karnak fedélzetén, továbbá egy visszatérő ismerőst is Bouc személyében, akit megpillantva óhatatlanul arra gondol a néző, hogy talán afféle állandó segédnek szánják a Tom Bateman alakította bohém ifjút.
Mint említettem, a történet túlnyomórészt az 1937-es regény által kivájt mederben hömpölyög, méghozzá hasonlóan komótos tempóban. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egy órát fordít arra Branagh, hogy megismertesse velünk az alaphelyzetet, bemutassa a szereplőket (vagyis a potenciális áldozatokat és elkövetőket), továbbá azok viszonyrendszerét és indítékait. De mindezt Poirot (azaz a saját) szemén keresztül teszi, ezért a finom süteményekért rajongó és amúgy több komikus helyzetet is eredményező OCD-vel küzdő nyomozó személyisége alaposan rátelepszik a film egészére, nem hagy teret nekik a kibontakozásra, holott a játékidő megengedné.
Branagh Poirot-ját lehet szeretni vagy gyűlölni, de a színész-rendező tagadhatatlanul magáévá tette a karaktert, a saját képére formálta, és miközben megőrizte annak kissé tudálékos, ám roppant udvarias stílusát, egyúttal színpadiasabbra és érzelmesebbre vette a figurát, és bármilyen meglepő, ez valóban jól áll neki. Főleg a Halál a Níluson második felében, miután sor kerül az eseményeket mozgásba lendítő gyilkosságra, és láthatjuk, ahogy fokozatosan repedések keletkeznek Poirot páncélján.
A derék belga ekkor jó szokása szerint mindenkit meggyanúsít, akár rendelkeznek sziklaszilárd alibivel, akár nem, neki bőven elég, ha van indíték és lehetőség, mert akkor már csak elhatározás kérdése az egész. Nincs a filmben túl sok csavar, pláne nem annyira furmányosak, amelyek összezavarnák és elbizonytalanítanák a nézőt, aki ha csak egy picit is figyelmes, könnyűszerrel kikövetkeztetheti, hogy ki a tettes.
Annak, aki ismeri a sztorit, a kisebb változtatásokon és a szenvedélyesebb Poirot-n túl leginkább Bouc felbukkanása és történetszála, a színészek játéka és Haris Zambarloukos képei adhatnak némi pluszt. Mielőtt rátérnénk az alakításokra, muszáj néhány gondolat erejéig elidőznünk a Halál a Níluson látványvilága mellett, amely egészen addig pazar, amíg el nem hagyjuk az épített díszleteket, mint amilyen a londoni klub, a szálloda vagy a Karnak. De amint eltávolodik a kamera, hogy madártávlatból láttassa a piramisokat vagy a Nílust, belép a műanyaghatású CGI, és azonnal megöli a hangulatot. (Egyedül azt tudom az ilyen felvételek javára írni, hogy miközben a filmvászonra szegeződött a tekintetem, előkúsztak elmém mélyéről az Assassin's Creed Originsszel töltött hetek emlékei.)
Kenneth Branagh játékáról már esett szó, nekem tetszik az újfajta Poirot, még akkor is, ha a nemrég sokadjára is Oscar-díjra jelölt (nem ezért a filmért, hanem a Belfastért) színész-rendező interpretációja távol esik attól, amilyennek Agatha Christie megálmodta a nyomozót. Ami pedig kollégáit illeti, Gal Gadot a dúsgazdag örökösnő szerepében szép ugyan (de ez nem függ össze a tehetséggel, vagy annak hiányával), de képtelen voltam elhinni neki, hogy fülig szerelmes lenne az Armie Hammer által megszemélyesített férjébe.
Egyáltalán nem működött kettejük között a kémia. (Armie Hammert amúgy vélhetően jó darabig nem fogjuk látni semmilyen produkcióban, miután Hollywoodban kegyvesztetté vált a vele szemben megfogalmazott rendkívül súlyos vádak hatására.) Gadottal ellentétben a hoppon maradt exbarátnőt megformáló Emma Mackey körül valósággal izzott a levegő, ahányszor csak feltűnt a vásznon, és mindegy volt, hogy egy királynő méltóságával vonult be oda, ahova nem hívták meg, vagy olyan heves táncot lejtett, hogy azt kis túlzással már dugásnak lehetne nevezni.
Hogy felesleges film lenne a Halál a Níluson? A legkevésbé sem, de nem is való mindenkinek. Amennyiben kedvelitek az ódivatú krimiket és a Hollywood aranykorában forgatott filmeket (Branagh egyértelműen azok hangulatát igyekszik újjáteremteni), továbbá meg tudtok barátkozni a ráérős történetmeséléssel, akkor nem fog csalódást okozni, mert szinte minden tekintetben jobb, mint a Gyilkosság az Orient expresszen.
