Amikor először hallottunk arról, hogy az összes létező versenyjáték-franchise közül épp a Gran Turismóból készül film, aminek nem hogy sztorija nincs, még a versenyek körítése is minimális, okkal szaladhatott tarkóig a szemöldökünk. Kazunori Yamauchi és csapata még a legutóbbi, hetedik számozott részben is csak az autókról, az ipar múltjáról mesélt, még csak spin-offokban sem bukkant fel semmiféle sztori (ellentétben például a Forza Motorsport szériával, aminek Horizon mellékága kifejezetten történetközpontú), így hát nehéz volt elképzelni, mit akarhatnak ebből kihozni.
Akkor, 2013 környékén még nem tudtuk, és talán az akkori készítők sem tudták, hogy a Gran Turismo film nemcsak konkrétan a játékról szólhat, hanem egy ahhoz szorosan kötődő, különleges kezdeményezésről is, ami a videojátékokat és a valódi versenyzést kapcsolta össze. Az első koncepciójuk szerint egy akciófilmet gyártottak volna, ami a Need for Speeddel, a Halálos irambannal és a Hot Wheels-szel kelt volna versenyre - sejthetitek, miért nem lett belőle semmi.
Hasznos számítózás
A GT Academy-t 2008-ban alapították meg a Nissan Europe ügyvezetője, Darren Cox javaslatára, akinek meggyőződése volt, hogy játékosokból is válhat igazi autóversenyző. Ebben Yamauchi is egyetértett vele, aki a kezdetek óta nem csak élvezetes versenyjátékokat akart alkotni, hanem kifejezetten törekedett realizmusra, a 2004-ben megjelent Gran Turismo 4 ezért kapta a "The Real Driving Simulator", avagy "Az igazi versenyszimulátor" alcímet, amit aztán a folytatások is megörököltek. A széria játékai mindig is a négykerekűek előtt tisztelegtek, autórajongóknak szóltak, próbálták modellezni a valódi járművek viselkedését, a legapróbb részleteket is átemelni a valóságból, amennyire épp a technológia ezt engedte. És azzal együtt, hogy nem az átlag játékosokat, hanem egy keményebb, kihívásra és hitelességre vágyó réteget célzott meg, a Gran Turismo az elmúlt 26 év során mégis a PlayStation legnépszerűbb szériája lett, több mint 90 millió példányt adtak el a játékokból, míg a második helyen álló Uncharted 41 millióig jutott csupán.
A GT Academy ötlete olyannyira nem volt elvetélt, hogy miután 2006-ban egy kisebb rendezvényen tesztelték a koncepciót, két évvel később már jóval nagyobb lendülettel szervezték meg az első hivatalos megmérettetést. Egészen 2016-ig futott, mindig egyre többen vehettek és vettek részt rajta, majd számos győztes versenyzőből vált sikeres, máig aktív pilóta: Lucas Ordóñez 2012-ben Yamauchival egy csapatban versenyzett a 24 órás nürburgringi megmérettetésen, a már visszavonult Nicolas Hammann pedig a NASCAR-ban kötött ki.
2011-ben, 20 évesen indult a GTA Academyn a brit Jann Mardenborough, aki 90 ezer nevezőt maga mögé utasítva diadalmaskodott, és lehetőséget kapott arra, hogy a dubai 24 órás versenyen a Nissan színeiben bizonyítson. A Gran Turismo film lényegében az ő karrierjét meséli el, obligát szerelmi szállal, mégis minden téren a jó ízlés határain belül maradva (nem mellesleg az ő dublőri, kaszkadőri és tanácsadói közreműködésével).
Székből az ülésbe
Ha esetleg bárki úgy ül be rá, hogy nem tudja, a filmet egy videojáték ihlette (vagy netán összekeveri a 2008-as Gran Torinóval, megeshet), kettő perc alatt egészen nyilvánvalóvá fog válni számára. A Sony annyi termékmegjelenítést zsúfolt be, amennyi csak elfért, a frissen kicsomagolt Fanatec kormánytól a Walkmanen át a vezetékes és vezeték nélküli fülesekig minden van, még egy a háttérben diszkréten, homályosan, ámde mégis csak láthatóan megjelenő Xperia logó is. Valamennyire nyilván reklám ez a Sony termékeinek és a Gran Turismónak, érezhető, hogy azt akarták, a premier után a GT7, a PlayStation 5 és a kormányok eladásai az egekbe szökjenek, de láttunk már kellemetlenebb megoldásokat filmekben és sorozatokban. Meg hát ebből csak olyan szituáció alakulhat ki, amiben mindenki nyer. A PSVR2-t már nem tuszkolták bele, de lehet, csak azért, mert a forgatás előbb zajlott, mint hogy a headset piacra került volna.
Minden bizonnyal ezért rugaszkodtak el a valóságtól annyiban, hogy bár Mardenborough még akkor kezdte, amikor a GT5 volt aktuális, a filmben már mindenhol a Gran Turismo 7 látható, méghozzá PlayStation 5-ön, és a srác is ezzel indul a GT Academyn, holott a kezdeményezés már jó ideje pihen.
Ugyanakkor Mardenborough magánéletének számos elemét bevették, és ez igazából meg is könnyítette az írók dolgát. Ilyen szempontból például tökéletesen kapóra jött, hogy apja, Steve profi focista volt, és hát ki lehetne szkeptikusabb azzal kapcsolatban, hogy egy videojátékozó fiatalból sportoló válhat, mint egy visszavonult atléta? Lehet, hogy máskor sérelmeznénk ilyen klisésnek tűnő húzásokat, mint az előítéleteket ledöntő játékosé, aki erős ellenszélben is az élre tör, de most nincs okunk erre, különösen a fatert alakító Djimon Hounsou játékát látva. Egy fokkal meredekebb a szerelmi szál, de szerencsére ezt sem vitték túlzásba: ez az elem megmarad mellékszálnak, hogy ne csak a kocsikról meg a versenyzés izgalmáról szóljon minden.
A 134 perces játékidő nagy részében azért mégis csak az autók, a pályán töltött idő kerül középpontba, nagyon ügyesen építkezve a GT Academybe való nevezéstől a 24 órás Le Mans-i versenyig, a legkeményebb megmérettetéséig, melyen Mardenborough legjobb eredménye a szintén az akadémia által kinevelt Lucas Ordóñezzel és Michael Krumm-mal egy csapatban megszerzett harmadik hely volt, így még ennek kapcsán sem kellett ferdíteni. Nem hagyták ki 2015-ös balesetét sem, amikor szó szerint úgy elszállt a Nürburgringen, hogy a pályáról kirepülve eltalált egy nézőt, aki a helyszínen életét vesztette. Valahol bámulatos, mennyire pontosan alkották újra ezt a filmben.
A versenyzős részek fantasztikusan látványosak, mind akkor, amikor egy drón szemszögéből látjuk a pályán történő eseményeket, mind akkor, amikor az autók csodás íveit, vonalait mutatják meg közelről. Nem spóroltak a költségeken, csak annyi CGI-t használtak, amennyi muszáj volt, és ez a végeredményt is értékesebbé teszi. Egy kicsit rájátszottak a videojátékos alapok kihangsúlyozására, de nem kellemetlenül - nem vegyítettek gameplayt valódi jelenetekkel, de HUD-elemek, az ideális ív itt-ott megjelennek, ahogy az autó mögé rögzített kamera is, ami nagyon jellegzetesen fix a sorozat játékaiban - meg egy némileg érthetetlen "zsaruk lerázva" felirat is egy rendőri üldözős jelenet végén, de az nem az okoskodóknak szól, akik azonnal azt mondják, hogy "nem is voltak zsaruk a Gran Turismókban, de szar ez", hanem mindenki másnak, akik a videojátékok világát felületesebben ismerik, és GT helyett például Need for Speedeken nevelkedtek. A versenyek feszültsége teljes mértékben érezhető, az autósportok kedvelői a székbe tapadva fogják végigizgulni az előzéseket és necces mutatványokat.
Mardenborough karaktere mellett szinte mindenki mellékszereplő, kiemelt szerep csupán a David Harbour által alakított Jack Salternek jut, a visszavonult versenyzőnek, aki az akadémisták és végül Jann mentoraként jelenik meg, kiválóan hozza a támogató, kételkedő, de az eredményeket helyén kezelő edzőt karakterét, ahogy Orlando Bloom is jó választás volt a fent említett Darren Coxról mintázott Danny Moore marketinges szerepére. Egy-két antipatikus, rivális versenytárs kelti a feszültséget, nem ők teszik a filmet emlékezetessé, de egyúttal nem is kapnak akkora hangsúlyt, hogy zavaróak legyenek.
A Gran Turismo nem nézi butának a nézőt, nincs kellemetlen jópofizás, "álgamerkedés" benne, pont annyira érthető és értékelhető egy játékos, mint egy nem játékos néző számára. Drámának középszerű, autós filmnek, a GT-széria és a sport múltja előtti tisztelgésnek viszont kiemelkedő. Sem az alapanyagot, sem Neill Blomkamp eddigi munkásságát ismerve nem gondoltuk volna, hogy ennyire jól fogunk majd szórakozni, de az elejétől a végéig nagyon élveztük a film minden pillanatát. Anélkül, hogy spoilereznénk, annyit még hozzáteszünk, hogy aki szokott magyar versenyközvetítéseket nézni, az mosolyogni fog a futamok alatt.
A sikeres végeredményhez nagyon kellett a felismerés, hogy Mardenborough története filmre kívánkozik - ha bárhogy máshogy csináltak volna Gran Turismo filmet, szinte garantált, hogy csalódottan jövünk ki a moziból. Így viszont elegendő mértékben érdekes, hű az alapanyaghoz, szórakoztató mind a rajongóknak, mind a franchise-t nem ismerőknek. Tényleg a videojátékos adaptációk aranykorában élünk.
