George Miller anno olyan csodás filmművészeti alkotásokkal ajándékozta meg a mozinézőket, mint az 1995-ös Babe és annak folytatása, a Babe 2. - Kismalac a nagyvárosban, vagy éppen a Táncoló talpak két része. Világos tehát, hogy az ausztrál filmrendező és forgatókönyvíró végtelen cukiskodára képes, és kezei közül csak olyan aranyos, kicsiknek és nagyok nincs egyaránt befogadható produkciók kerülhetnek ki, mint az imént említettek, ugye?
Ez persze csak akkor igaz, ha kihagyjuk a közel 80 esztendős mester munkásságából magnum opusát, a Mad Max-franchise-t. Bizony, az eddigi összes Mad Max mozifilm ugyanannak az alkotóknak köszönhető, aki beszélő malacokat és táncoló pingvineket is sikerre tudott vinni.
Miller 1979-ben rendezte meg az első Mad Maxet Mel Gibson főszereplésével, majd jöhetett '81-ben és '85-ben a két folytatás. Nagyon hosszú időnek kellett aztán eltelnie, hogy a mozinézők visszatérhessenek a posztapokaliptikus ausztrál pusztaságokba, de aztán 2015-ben berobbant a Mad Max - A harag útja, a régóta várt folytatás, melyben immár Tom Hardy váltotta Gibsont, ő alakította Max Rockatanskyt, a végeredmény pedig egészen pazar lett, sok kritikus azonnal minden idők legjobb akciófilmjének nevezte A harag útját.
Miller és a film társírója, Nick Lauthoris több mint 15 éven át csiszolgatták azt a sztorit, ami végül 2015-ben vászonra kerülhetett, ezen idő alatt pedig nagyon részletesen kidolgozták az összes fontosabb karakter háttértörténetét. Ez különösen igaz volt a Max Rockatanskytől igazából a főszerepet is átvevő Furiosára - őt ugyebár Charlize Theron játszotta el. Az eredeti tervek szerint A harag útját és annak előzményfilmjét, a Furiosát közvetlenül egymás után akarta leforgatni Miller, de végül csak az előbbi készülhetett el. A rendező aztán be is perelte a Warnert, mivel véleménye szerint a stúdió által ki nem fizetett pénzek akadályozták a további részek elkészültét. Végül sikerült elsimítani a nézeteltéréseket, és megszülethetett Furiosa: Történet a Mad Maxből, az eredetsztori, amiben Anya Taylor-Joy került Theron helyére, lévén a karakter fiatalabb énjét kellett megjeleníteni.
Furiosa hazatalál(na)
A Furiosa: Történet a Mad Maxből rögtön egy elég meglepő húzással nyit: világos volt, hogy látni fogjuk Furiosa kisgyermek verzióját is, de az egészen érdekes húzás volt Millertől, hogy a 148 perces játékidőnek nem csak egy pici szeletét, hanem a film egy jóval jelentősebb darabját szenteli ennek az időszaknak. Így nem csak azt ismerhettük meg, kicsiként hogyan szakad el Furiosa a családjától, hanem azt is részletesen be lehetett mutatni, miként keveredik oda Halhatlan Joe kompániájához, mindeközben pedig alaposan megismerhettük a film valódi antagonistáját, a Chris Hemsworth által alakított Dementust, valamint az ő viszonyát Furiosával és Joe-val is. Dementus jóval érdekesebb és sokrétűbb figura, mint azt a trailerek sejtetni engedték, és a kellemes tempó megengedi azt is, hogy az ő hátterért, személyes tragédiáját, és úgy általában filozófiáját is csak a film végére értsük meg teljesen.
Karaktere továbbá remek lehetőséget biztosít arra, hogy még többet tudjunk meg a Mad Max világának egyes frakcióiról, az azok közötti hatalmi felállásokról, és a lore-építés annyira jól sikerül, hogy nem csak a 2015-ös filmhez, hanem az ugyanebben az évben megjelent Mad Max videojátékhoz is sikerül bizonyos mértékben kapcsolódni, noha a Furiosa azért módosít is az abban megismert sztorikon - ez annak tükrében nem csoda, hogy a játék hivatalosan nem teljesen a kánon része, de azért világosan látszik, hogy megvannak a fontosabb kapcsolódási pontok.
Hemsworthnek mocskosul jól áll ez a kellően beteg, de azért nem végtelenül és végletekig gonosz karakter, többet kéne nem klasszikus értelemben vett jófiúkat alakítania.
A film nagyobb időbeli ugrását is jól leköveti a karaktere, most már tudjuk, hogyan festene a színész az 50-es éveinek végén. Remek döntés volt őt kiválasztani Dementus szerepére, pontosan képes volt táncolni az őrület és a racionalitás közötti apró határvonalon, amit megkövetelt tőle a hadúr figurája.
Furiosa esetében első körben Alyla Browne érdemel meg egy hatalmas virtuális pacsit, ugyanis az igazat megvallva neki talán egy picit nehezebb dolga volt a karakter kisgyermek verziójának megformálásával, mint a felnőtt Furiosánál Anya Taylor-Joynak. Vagy ha nem is nehezebb, de mindenképpen más. Jóval több tragédiát és szenvedést kellett visszaadni a tekinteteivel, mint a később pusztán már csak a harag által éltetett idősebb verziónak, ugyanakkor az sem vitatható el, hogy Taylor-Joy is keményen odatette magát. Persze nem a szkript betanulásával, hiszen mindössze 30 sor szövege volt az egész filmben, de ez Miller esetében már-már védjegynek számít - anno a Mad Max 2-ben a címszereplőnek csupán 16 sornyi dialógusa volt. Az viszont kétségtelen, hogy ez a szerep komoly fizikai igénybevételt jelenthetett a színésznőnek, ahogy a stáb többi tagjának is.
Érdemes továbbá kiemelni, hogy Furiosa egyetlen pillanatig sem válik önmaga karikatúrájává, szóval itt most tényleg szó sincs arról, hogy egy negyven kilós nő egymaga lenyomja a nagy izomkolosszus férfiakat. Ha neki áll a zászló, akkor persze nagyon ügyes, de ha elkapják, akkor ő sem tud sokat kezdeni a helyzettel, magyarán sikerült karakterét nagyjából realisztikusan felskiccelni.
Lássatok!
Ahogy eszkalálódik a konfliktus, és többszereplőssé válik a perpatvar, picit megbicsaklik a narratíva is, ebbe a helyzetbe már nem sikerül csont nélkül belepasszintani Furiosa karakterét, és a kvázi szerelmi szál, a Tom Burke által alakított Pretoriánus Jackkel való kapcsolat furcsán idegennek tűnnek ettől az egész környezettől. Ezen a fronton tehát simán bele lehet kötni magába az írásba, de egyébként kapunk annyi remek pillanatot, hogy igazán nem lehet okunk a panaszra. A látvány is többé-kevésbé hozza a Millertől elvárt és megszokott szintet, vannak brutális összecsapások két, négy vagy sokkerekű járművekkel és járműveken, viszont azt sem lehet letagadni, hogy itt-ott látszik a CGI használata, és bizony nem sikerült hibátlanra a vizuális utómunka. Ez különösen azért kár, mert Miller védjegyének számított, hogy ilyen eszközökhöz a legvégső esetben szokott csak nyúlni, egyébként mindent megold a helyszínen.
Az író-rendező eredeti ötlete szerint animációs filmként készült volna el a Furiosa, a mozinézőnek pedig hálát kell adnia a sorsnak, hogy végül nem így lett, és egy teljes értékű filmet szállított le nekünk George Miller. Csak remélni tudjuk, hogy a Furiosa: Történet a Mad Maxből kellő anyagi sikert tud elérni, mert ennek a világnak és magának Millernek rengeteg mesélnivalója lenne még.
Ez az univerzum bizony működik Max Rockatansky nélkül is, akit azért mintegy rajongók felé tanúsított buksisimiként egyetlen pillanatig megvillantanak - szerencsére szóltak is előre, hogy ezúttal nem Tom Hardy tér vissza, hanem a színész kaszkadőre, Jacob Tomuri; ezen senki se lepődjön meg, valószínűleg financiális oka lehetett mindennek.
A Furiosa nem tud, de tulajdonképpen nem is akar annyira grandiózus lenni, mint a 2015-ös A harag útja, de ez egyáltalán nem hátrány, sőt inkább a film javára válik. A picit bukdácsoló harmadik harmad ellenére is mindenképpen egy olyan előzmény, ami esetében nem volt kár a belefeccölt energiáért, Millert pedig még nagyon hosszú ideig megtarthatják közöttünk a végtelen sivatagok istenségei, hogy tovább bővülhessen ez a '79 óta létező, egyre tágabb és egyre zseniálisabb univerzum.
