A Marvel Studios már rögtön az első Fekete Párduc film bemutatása és persze annak bevételi sikerei után elkezdte tervezgeti a folytatást. Pár hónapnyi tárgyalást követően sikerült Ryan Coogler rendezőt is lekötni a második részre, melyen már 2019 közepén elkezdtek dolgozni. A terveket azonban felrúgta a főszereplő, vagyis a Golden Globe-díjas Chadwick Boseman tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála 2020 augusztusában. A legnagyobb kérdés tehát az volt, milyen irányba indulva kell teljesen átgyúrni a forgatókönyvet. Azt már az elején leszögezték az alkotók, hogy nem fogja más színész eljátszani Boseman karakterét, és digitálisan sem keltik életre a színészt, valami egészen mást terveznek.
A végeredmény sok szempontból klasszikus Marvel-mozinak mondható, azt mindenki döntse el, hogy ez éppenséggel pozitívum vagy negatívum. A film eleje és vége azonban túlzás nélkül könnyfakasztó, és bátran kijelenthetjük, hogy színészre még nem emlékeztek meg így egyetlen moziban sem. Olyan mérhetetlen tisztelettel adóztak a készítők Boseman emlékének, hogy ez már önmagában is igazolja a Fekete Párduc 2 létjogosultságát. És ennek tükrében nem is lehet csodálkozni azon, hogy maga a cselekmény háttérbe szorul, egy ilyen főhajtás a világ legjobban írt, legfordulatosabb Marvel-filmjét is zárójelbe rakta volna, a második Fekete Párduc pedig azért messze van ettől.
Tagadás
T'Challa király halott. Vakanda elveszítette uralkodóját és védelmezőjét, Ramonda királynő a fiát, Shuri pedig a bátyját és mentorát. Mindenki közül a hercegnő birkózik meg a legnehezebben a gyásszal, bár teljesen egyértelmű, hogy ő sem tudta volna megmenteni bátyját, mégis magát ostorozza. Ryan Coogler elképesztően elegánsan oldotta meg T'Challa halálát, nagyon okos döntés volt, hogy minimális információknál maradt meg csupán, ebből érződik, hogy nem a miértek és a hogyanok a fontosak, hanem az a hatalmas űr, amit a király maga mögött hagyott.
A korábbi Marvel filmekben Vakanda felhagyott az évszázadokon át tartó hagyománnyal, miszerint teljesen elzárkózott a külvilágtól. Ez nemcsak technológiai fejlődését biztosította az ország területén megtalálható vibrániumnak köszönhetően, hanem biztonságát is. Hat évvel Thanos ominózus csettintése után azonban a világ leghatalmasabb országa saját szuperhős nélkül áll, a nagyobb nemzetek pedig mindenáron rá akarják tenni a kezüket az egész bolygó legértékesebb erőforrására, a vibrániumra.
Harag
Ramonda királynőnek tehát lépnie kell, meg kell értetnie a világgal, hogy Vakanda nem nézi tétlenül, ha valaki az ő kincseire pályázik. A semmiből azonban egy teljesen új fenyegetés bukkan a felszínre: a vízalatti birodalom, és annak emberfeletti képességekkel bíró, repülni is képes királya, Namor. Vakanda egy olyan ellenféllel kényszerül szembenézni, amely történetében talán most először, túlzottan erősnek bizonyulhat, közben pedig Shuri hercegnőt minden egyes személyes tragédia abba az irányba sodorja, hogy bátyjával ellentétben ne egy könyörületes hős, hanem inkább a bosszú manifesztációja váljék belőle.
Letitia Wright színészi játékával addig nem volt komolyabb gond, míg csak a mókás techzseni kishúg szerepét osztotta rá a Marvel, a Fekete Párduc 2-ben viszont ennél sokkal több feladatot kapott, és kár szépíteni, nem tudta tökéletesen teljesíteni ezeket. Nyilván nem egy második Chadwick Bosemanné kellett volna válnia, de kétségtelen, hogy sokkal kevésbé szerethető karakter, mint bátyja volt, és nehezebben is kötődik hozzá a néző. Sőt, egészen egyszerűen nincs jobb szó rá, Boseman T'Challája szintekkel menőbb volt, mint Shuri. Sugárzott róla az erő, a hatalom, egyetlen pillantásából egyértelmű volt, hogy egy uralkodó áll az ember előtt. Shuri nem egy ilyen figura, ezt szerencsére az írók is tudták, és próbáltak hiteles karakterívet összerakni neki, de bizonyos pontokon így is furának hatottak egyes döntések, hirtelen változások. Ezt bizony sokkal jobban is lehetett volna csinálni, ennek a vonalnak kellett volna a film gerincét alkotnia.
Alkudozás
A nyitány és a lezárás nagyon érzelmes, nem szégyen, ha kicsordul pár könnycsepp a vetítőteremben, köztük azonban a Fekete Párduc 2 egy átlagos Marvel film annak minden előnyével és hátrányával. A pozitív serpenyőben vannak a mellékszereplők. A Danai Gurira által alakított Okoye messze a legjobb karakter az egész franchise-ban, a vakandai női testőrség, a Dora Milaje vezetője most is képes pillanatok alatt halálosan kemény gyilkológépből könnyen kedvelhető humorforrássá válni, és nem lesz közben idétlen, amiért extra piros pont jár. Martin Freeman, azaz Everett K. Ross is visszatér, bár most jóval kevesebb szerep jut neki, mint az első részben, és igazából kihagyható lett volna, ha Freeman nem ennyire szórakoztató, de ő szerencsére mindig az. Illetve neki köszönhetően kicsit sikerült kapcsolódni az MCU egészéhez, és a még előttünk álló nagyobb sztorikhoz is, sosem gond, ha erre is figyel a Marvel.
Maga Namor a jobb Marvel gonoszok közé sorolható, világos motivációi vannak, mindenre képes a népéért, és ha megismerjük részletesen bemutatott és meglepően jól összerakott eredettörténetét, akkor pontosan érteni fogjuk, mit miért tesz. Ettől még nem fogjuk keblünkre ölelni, de szerencsére sikerült eltávolodni a Marvel esetében túlzottan gyakran elhúzott "azért gonosz, mert gonosz" típusú antagonistáktól.
Depresszió
Riri Williams, vagyis Vasszív szerepeltetése viszont sajnos hiba volt. No nem azért, mert Dominique Thorne rosszul játszana. Egészen egyszerűen az a probléma, hogy egy nagyon hosszú, 161 perces filmben semmi idő nem maradt az ő karakterének bemutatására, a semmiből rángatták elő pár fontosabb pillanatban, de igazából bárkivel helyettesíthető lett volna, magáról Ririől pedig a világon semmi érdemlegeset nem tudtunk meg azon kívül, hogy 19 évesen a Föld egyik legnagyobb zsenije - ez így önmagában nagyon vékony karakterépítés.
Nyilván majd saját Disney+-os tévésorozatában fogják őt jobban kibontani a Marvel kreatív elméi, de ez pont fordítva működött volna jól, ha egy streaminget célzó szériában megismerkedünk vele, elmesélik nekünk a karakter hátterét, és miután már kötődünk hozzá valamilyen szinten, felbukkan a Fekete Párduc 2-ben is.
A Lupita Nyong'o által alakított Nakiát, T'Challa korábbi szerelmét sem kell nélkülöznünk, de az ő szerepeltetése is egyedül a film vége miatt fontos, egyébként nem sok vizet zavar.
Elfogadás
Összességében a második Fekete Párduc mozi nem tud felérni az elsőhöz se mondanivalójában, se monumentalitásában. Az továbbra is kellemetlen, hogy a nagy háborúkat kb. tizennyolc ember vívja huszonöt ellen, mikor azért a Végtelen háborúban sikerült már megmutatni egy valóban látványos, nagy vakandai összecsapást is. Nyilván a Fekete Párduc folytatása "csak" 200 millió dollárból forgott, a Végtelen háború pedig több mint 300-ból készült el, de azért nem ártott volna, ha tudnak még szorítani pár statisztára a keretből.
A látvány ettől még a helyén van, nagyon szépek a vízalatti felvételek, Namor birodalma pedig pont annyira realisztikus, amennyire lehet, szöges ellentéte ez az Aquamanben látott csilli-villi mesevilágnak, ami szintén pozitívum.
Nem lennénk meglepve, ha a Marvel nem számolna hosszútávon Letitia Wrighttal, hiszen a színésznővel egyrészt rengeteg probléma volt a forgatások alatt oltásellenes nézetei miatt, másfelől pedig nem egy olyan kaliberű tehetség, aki el tudja vinni az egész Fekete Párduc brandet a hátán a végtelenségig. De talán nem is kell. A király halott, és nem lesz Vakandának még egy olyan uralkodója, mint T'Challa volt. A mozinézőknek pedig sosem lesz többé már egy olyan Fekete Párducuk, mint az a Chadwick Boseman, aki most megkapta a filmtörténelem egyik legnagyobb tiszteletadását. Teljesen megérdemelten.
Nagyon reméljük, hogy a Marvel a jövőben is megmarad ennyire tiszteletteljesnek, ez viszont azzal jár, hogy a Fekete Párduc történetének vége. Vakanda továbbra is nagyon izgalmas helyszín, bőven van létjogosultsága a készülő tévésorozatnak, ami itt fog játszódni. A Dora Milaje vagy a helyi törzsek pedig bőven elég izgalmas, érdekes karaktert tudhatnak a soraikban ahhoz, hogy ne kelljen ebbe az egész mesébe Shuri hercegnő is.
