Amikor egy videojátékot mozivászonra vagy tévéképernyőre adaptálnak, a végeredmény szempontjából nemcsak az meghatározó, hogy mekkora költségvetésből gazdálkodhatnak az alkotók, hanem az is hogy behatóan ismerik-e a forrásművet. Még szerencsésebb, ha nemcsak értik, hogy miért szeretik sokan, hanem érzik is, magyarán ők maguk is a rajongók táborát erősítik. Emiatt, pontosabban ennek hiánya miatt mondott újra és újra nemet a Fallout 3 megjelenése óta kapott megfilmesítési ajánlatokra Todd Howard, a Bethesda Game Studios feje, aki tisztában volt vele, hogy egy elbénázott adaptációnak az egész franchise megfizetné az árát.
Minden megváltozott azonban, amikor találkozott Jonathan Nolannel, a Westworld széria kreátorával. Abban, hogy gyorsan közös nevezőre jutottak, sokat segített, hogy régóta tisztelettel adóztak egymás munkássága iránt, és mint azt Howard egy interjúban elárulta, azonnal lehetett látni Nolanen, hogy játszott a Falloutokkal, sőt mi több, szereti is a játékokat, és világos elképzelése van arról, milyennek kellene lennie az adaptációnak.
War, war never changes
Legelőször is nem olyannak, amely lazán vagy szorosabban, de mindenképp az eddig megjelent játékok valamelyikének cselekményét követi, miközben megváltoztat történetszálakat, átír egyes karaktereket, okot adva ezzel a rajongóknak a fanyalgásra. Nolan és társai (Graham Wagner és Geneva Robertson-Dworet showrunnerek) okosabbak jártak el ennél, eszük ágában sem volt átszabni vagy újraértelmezni a Fallout széria világát, ehelyett inkább abból kiindulva elmeséltek egy teljesen eredeti történetet, mely nem csorbítja a kánont, hanem éppen ellenkezőleg, gazdagítja és kibővíti azt előre és hátrafelé is haladva az idővonalon, megválaszolva a rajongókat régóta foglalkoztató kérdések némelyikét.
Mindeközben kínosan ügyeltek a külsőségekre, hogy az utolsó csavarig minden a helyén legyen, a nyolc epizód során felvonultatott helyszínek, öltözékek, mindennapi használati tárgyak és fegyverek pontosan úgy nézzenek ki, mintha egyenesen valamelyik Fallout játékból származnának. Fontos azonban megjegyezni, hogy esztétikájuk inkább a Bethesda alkotásait idézi, semmint a korai, Interplay-es játékokét, a sorozat élénk színvilága pedig konkrétan a hamarosan next-genesedő Fallout 4-ére emlékeztet.
Ugyanonnan lehet egyébként ismerős a mesterien megkomponált pilot epizód nyitánya is, amelyben a gazdagokat és kiváltságosokat egy cowboyműsorral feldobott szülinapi zsúron éri a világvége 2077-ben, valahol Hollywoodban. Mindenki szép, mindenki jól táplált, mindenki udvarias (csak a háta mögött szólják meg és bélyegzik kommunistának azt, aki nem osztja a véleményüket), és mindenki próbál úgy tenni, mintha nem törhetne ki bármelyik pillanatban az atomháború, de amint potyogni kezdenek a bombák, és sorra nyílnak a gombafelhők Los Angeles felett, azonnal szertefoszlik a civilizációs máz, egymáson átgázolva rohannak a legközelebbi óvóhely vagy jármű felé. Viselkedésük előrevetíti, hogy ha lesznek is túlélői a nukleáris kataklizmának, az emberek ugyanolyanok maradnak, mint voltak. És nem is kell a Fallout játékokat hírből sem ismerő nézőnek, mert több mint 200 évet előreugorva az időben, leckét kap abból, hogy mily kevésre is taksálják az élet értékét a radioaktív pusztaságban.
A Fallout eseményeinek gyújtópontjában a 33-as menedékben élő Lucy MacLean áll. Ella Purnell (Túlélőjátszma) abszolút szerethető a kicsit naiv, ám az elveihez még a később rá váró viszontagságok ellenére is makacsul ragaszkodó lány szerepében. Lucy pont olyan, mint a játékos által létrehozott karakter (még a képességeit is megismerjük), aki csak a legszükségesebb felszereléssel és minimális tudással a felszínről lép ki a napfényre, hogy teljesítse küldetését. Nem, nem az a dolga, hogy működő víztisztító chipet találjon, ennél jóval személyesebb az előtte álló feladat jellege.
A második főszereplőnket az Acél Testvériségben találjuk, ebben a háború előtti technológiák felkutatásának és megóvásának céljából létrehozott paramilitáris szervezetben. Azt várhatnánk, hogy egy sok csatát megélt veterán harcos, egy T-60-as erőpáncélt viselő lovag útja keresztezi majd a korábban említett menedéklakóét, ám az Aaron Moten (Disjointed) alakította Maximus csak egy fegyvernök, akinek az a dolga, hogy ura után cipelje annak fegyverekkel és felszerelésekkel teli zsákját, megtisztogassa a páncélját (még a kényes részeket is), valamint ha arra utasítják, önfeláldozóan vezesse a rohamot.
Mindketten érdekes karakterek, de a show-t simán ellopja előlük a több mint 200 éves ghoul fejvadász (a ghoulokról itt olvashatsz bővebben), a háború előtt híres színésznek számított Cooper Howard. Az ő esetében nem beszélhetünk különösebb karakterívről, személyiségfejlődésről, ugyanakkor a maszk alatt rejtőző Walton Goggins játékáról valósággal süt, hogy A törvény embere és a Kemény zsaruk sztárja remekül érezte magát a forgatáson. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen neki jutottak a legvagányabb jelenetek. Amikor például egyedül szétlő egy bádogvárost tucatnyi támadóval végezve, akkor az egész olyan hatást kelt, mint amikor kimaxolt Agilityvel és Percepcionnal bocsátkoztunk körökre osztott tűzharcba a klasszikus Falloutokban, vagy aktiváltuk a V.A.T.S. célzórendszert a modernebb játékokban.
De nem fókuszál kizárólag csak rájuk a Cooper flashbackjein keresztül a háború előtti korszakba és a Vault-Tec machinációba is betekintést nyújtó sorozat, a Lucy és Norm apját alakító Kyle MacLachlan (Twin Peaks) szintén fontos, a Moisés Arias (Hannah Montana) által megformált Norm pedig még külön történetszálat is kapott, amelyben fényt derít az otthonukul szolgáló menedék sötét titkára. Meglepetésekkel teli nyomozása remek mellékküldetés lehetett volna bármely játékban, és ha már itt tartunk, akkor muszáj megemlítenünk, hogy a sorozat rejtélyekben és gondosan előkészített fordulatokban bővelkedő narratívája a videojátékokból ismerős struktúrát követi, azaz van egy elsődleges cél, ami felé eltökélten menetelnek hőseink, pontosabban csak menetelnének, mert folyton közbejön valami, hol egy fura NPC, hol egy óriási szörny, hol pedig szervkereskedők terelik el a figyelmüket. Máskor talán zavaróan hatna ez a fajta történetmesélés, mint A Mandalóriban, a Fallouthoz ellenben videojátékos gyökere miatt épp hogy tökéletesen passzol. Nem véletlenül beszéltek úgy az alkotók a sorozatról, mintha egy lenne a játékok közül, ráadásul a jelentőségét nagymértékben fokozza, hogy a majdani Fallout 5-nek figyelembe kell vennie az egyes frakciók vagy települések sorsát befolyásoló történéseket, hiszen azok kivétel nélkül a kánon részét képezik.
Please Stand By
A Falloutnak sikerült úgy egyensúlyoznia a világépítés és a cselekményszövés között, hogy egyik se menjen a másik rovására, és közben igyekszik fokozatosan bevezetni a nézőket a lore-ba. Azt azonban be kell látni, hogy a felzárkóztatásnak ez a formája nyilván nem érhet fel azzal, amikor valaki végignyomja mindegyik játékot. Ebből fakadóan a laikusoknak talán fel sem tűnik majd a temérdek belsős poén, kikacsintás és utalás, rajongóként viszont abszolút elkényeztetve érezzük magunkat. Van itt minden a víztisztító chiptől a jellegzetes töltőképernyőn át a nyársra húzott leguánig. Ahhoz viszont nem kell ismernünk a játékokat, hogy megemeljük kalapunkat a jó érzékkel kiválasztott, karakteres helyszínek, az aprólékosan berendezett díszletek és az elsőrangú jelmezek láttán. Ráadásul ezek maximális mértékben autentikusak, legyen szó a minden menedéklakó csuklóján ott virító Pip-Boy-ról, a fosztogatók által használt Jet drogról vagy a játékbeli márkák ételeiről és italairól. De nemcsak piszkosul jól néz ki a Fallout sorozat, hanem piszkosul szórakoztató is, köszönhetően annak, hogy megörökölte a játékok csípős, szatirikus humorát, és a helyenként karikatúrába hajló erőszak-ábrázolás tekintetében sem fogták magukat vissza az alkotók. Ennyire talán még egyetlen adaptációnak sem sikerült egy játék vagy játéksorozat esszenciáját megragadnia, ha holnap jönne a második évad, már az is késő lenne.
