Ironikus, hogy bár hat évtizede velünk van, és ez idő alatt óriási hatást gyakorolt a fantasy műfaj fejlődésére az asztali szerepjátékok öregapja, a mozivásznon ennek ellenére sem sikerült maradandó nyomot hagynia. Igaz, eddig mindössze egyetlen próbálkozást jegyezhettek fel a krónikások, Courtney Solomon 2000-ben bemutatott rendezését, a magyarul Sárkányok háborúja címet viselő Dungeons & Dragonst, amit a rettenetes színészvezetés, a béna forgatókönyv, a kínos dialógusok és a franchise teljes félreértelmezése miatt sem a rajongók, sem a laikus érdeklődők nem tudtak élvezni. Pedig olyan színészekkel próbálták eladni, mint Jeremy Irons, Bruce Payne, Thora Birch és hát… Marlon Wayans.
Nem csoda, hogy miután ízekre szedték a kritikusok, majd a pénztáraknál is elhasalt (még a 45 millió dolláros gyártási költséget sem hozta vissza), a folytatások (mert hogy még született két további film) már egyenesen DVD-re jelentek meg. A Dungeons & Dragons pedig megmaradt annak, ami előtte is volt: milliók kedvenc szerepjátékának, amelynek sokszínű univerzumait és izgalmas karaktereit számtalan regény ismertette meg azokkal a fantasykedvelőkkel is, akiktől idegen a d20-as dobókockák és a karakterlapok világa, akik nem aktív résztvevőként akarták befolyásolni a cselekményt, hanem csupán sodródni kívántak az eseményekkel, drukkolva a rokonszenves szereplőknek. És persze ne feledjük az olyan sikeres videojátékokat, mint a Pool of Radiance, az Eye of the Beholder, a Baldur's Gate, a Neverwinter Nights és így tovább.
Hosszú évekig kizárólag ebben a buborékban létezett a Gary Gygax és Dave Arneson tervezte Dungeons & Dragons, mígnem 2016-ban történt valami, amire senki sem számított. A Netflix '80-as évekbe helyezett sikersorozata, a Stranger Things elérte azt, amit a korábban említett mozifilmnek nem sikerült: tömegekben ébresztette fel a szerepjáték iránti érdeklődést. Mindez megadta a kellő lökést ahhoz, hogy a Hasbro és a Paramount Pictures rebootolja a franchise-t és úgy tehessen, mintha Courtney Solomon filmje sosem létezett volna. Elsőre talán meglepő, hogy a projektet a Vakáció és az Éjszakai játék író- és rendezőpárosára, Jonathan Goldsteinre, valamint John Francis Daley-re bízták, ám mindenkit megnyugtathatunk, úgy ismerik a Dungeons & Dragonst, mint a saját tenyerüket. És nemcsak ismerik, hanem értik és érzik is, amit mi sem bizonyít egyértelműbben, minthogy megtalálták a legjobb módját annak, hogy egyszerre elégítsék ki a veterán szerepjátékosok igényeit és tárják szélesre a Faerun kapuját a laikus közönség előtt. Goldsteinnek és Daley-nek például sosem jutna eszébe az Elfeledett Birodalmak egyik legveszedelmesebb teremtményét, a szemzsarnokot közönséges őrré degradálni, ehelyett megalázzák szóban, méghozzá abszolút szándékosan.
Ahogy a DM elképzeli
Történetük, ami egyébként a Robot Chickenen és a The Lego Batman Movie-n edződött Chris McKay fejéből pattant ki, ikonikus helyszínen, a Jeges Szelek Völgyében kezdődik egy, a büntetését töltő bárd előadásában. Mielőtt rossz útra tévedt volna Edgin a Hárfások közé tartozott, egy olyan kémhálózathoz, amely igyekszik megakadályozni a Kardpart városainak biztonságát veszélyeztető gonosz erők előretörését, ám ezért súlyos árat fizetett. Meséje kettős célt szolgál: egyrészt igyekszik megértetni hallgatóságával tettei mozgatórugóját, másrészt húzza az időt, hogy valóra váltsa nem túl kifinomult szökési tervét, ezzel meg is adva az alaphangot a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület számára. Az előzetesek nem árultak zsákbamacskát, tényleg átszövi a humor a 134 perces film szinte minden pillanatát, s bár egy-két poén mellémegy, a többségük telibe talál és nagyot üt. Az a korábban nyilvánosságra hozott jelenet, amelyben szerencsétlenkedő hőseink nekromanciával próbálkoznak, csupán a jéghegy csúcsa, jó néhány lapáttal rá tudott még tenni a Michael Gilio forgatókönyvíróval kiegészült rendezőpáros. Könnyű lenne azt hinni, hogy az MCU-korszak Marvel-filmjeinek hatása miatt lépett erre az ösvényre a Betyárbecsület, de a valóság ezzel ellentétben az, hogy inkább a Critical Role webszéria befolyása érvényesült, arról nem is beszélve, hogy számos szerepjátékos parti tényleg ilyen. És ha már szóba került a parti, akkor térjünk is rá rögvest az összetételére.
Edgin pont az a fajta csibészes karakter, ami mindig is remekül állt Chris Pine-nak; hibát-hibára halmoz, de helyén van a szíve, és sosem adja fel, ráadásul ahogy azt egy bárdtól elvárjuk, nem a harc a legnagyobb erőssége, inkább a tervek kovácsolásában, a csapat összetartásában, motiválásában tűnik ki, és bizony többször is dalra fakad. Remekül egészíti ki őt a Michelle Rodriguez által megformált barbár, a törzséből száműzött Holga, kinek bűne mindössze annyi volt, hogy rossz férfiba szeretett bele, és az alkotóknak ezt az alapvetően szomorú történetszálat is sikerült úgy lezárniuk, hogy szem nem marad szárazon, de egy meghökkentő csavarnak és az ahhoz kapcsolódó cameónak köszönhetően nem a sírástól, hanem a nevetéstől. Cameókban, utalásokban egyébként sincs hiány, jut bőven azoknak is, akik csak az ezredfordulót követően szereztek tudomást a Dungeons & Dragons létezéséről, és azoknak is, akik kezdettől fogva végigkísérték fejlődését, válogatás nélkül habzsolva a kapcsolódó tartalmakat.
Ugyanilyen félreérthetetlen kikacsintás a társaság mágusa, Simon (Simon the Sorcerer), akit nem azért visznek magukkal, mert nincs nála tehetségesebb bűbájszövő, hanem mert ahogy a mindig nyersen fogalmazó Holga is közli, nem ismernek mást. Pedig a Justice Smith által eljátszott önbizalomhiányos mágus minden idők leghatalmasabb varázslójának, Elminsternek a leszármazottja. Simonon keresztül kerül be a képbe egy tiefling druida, az alakváltó képességekkel rendelkező Doric, kinek karakterét az Az-filmekből ismert Sophia Lillis tölti meg élettel. Noha egytől egyik kedvelhető karakterekből áll a tolvajkompánia, meglepő módon egy eddig nem említett szereplő lopja el a show-t az orruk elől, nevezetesen Regé-Jean Page paladinja, Xenk. Becsületessége és egyenessége a jó értelemben véve idegesítő, minden, a vásznon töltött másodpercében egy olyan, veterán szerepjátékos benyomását kelti, akinek ez már a sokadik kalandja, jó néhány szinttel a többiek előtt jár, és soha, de tényleg soha nem esik ki a karakterből.
Critical Hit?
Ami a történetszövést illeti, a cselekmény a papíralapú, illetve PC-s és konzolos szerepjátékok struktúráját követi, azaz először megismerjük a fontosabb szereplőket és a trailerek által gondosan titkolt motivációikat. Aztán Edginéknek össze kell szedniük a csapatot, miközben egyik tervük a másik után hullik darabjaira előre nem látható, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is kiszámítható okokból, és még egy nagy erejű varázstárgy is fontos szerephez jut, aminek megszerzése roppant szórakoztatóan tálalt küldetés lehetne bármely RPG-ben, megfejelve a hőseinkről látványosan tudomást sem vevő, intelligens prédákra vadászó agyfalókkal és a fantasy történetének legpufibb sárkányával, aki úgy néz ki - és úgy is mozog -, mintha lenyelte volna az összes fajtársát. Az alkotók gondosan ügyeltek arra, hogy a kaland során mindegyik szereplő megvillanthassa a kasztjára jellemző képességeket, de úgy, hogy közben azért ne váljanak nevetségessé, azaz szépen megkoreografált harcokban gyönyörködhetünk, amelyeket természetesen varázslatok tesznek teljessé. Érdemes megjegyezni, hogy nem a semmiből rántják elő trükkjeiket a mágusok, hanem kántálnak, elvégzik a szükséges kézmozdulatokat és komponenseket használnak.
Aki grandiózus csatákra, többezres seregek összecsapására számít, annak a Betyárbecsület csalódást fog okozni, de majd kárpótolja a Téltelen arénájában megrendezett küzdelem, amely egyfelől roppant látványos, másrészt pedig lehetőséget adott arra az alkotóknak, hogy újabb egzotikus lényeket mutassanak be a Dungeons & Dragons terjedelmes bestiáriumából. Habár itt-ott lehetne jobb is, azért nem bántóan rossz a CGI, legyen szó akár a szörnyekről vagy az Elfeledett Birodalmak jellegzetes helyszíneiről, amelyek legtöbbjét épp hogy csak megvillantja, vagy kizárólag szóban említi a film, de ez nem feltétlenül baj, mivel így legalább nem nyomja agyon az egyszeri nézőt a számára semmit sem mondó információk áradata.
Eddig jobbára csak dicsértük az inkább a Willow-hoz vagy A herceg menyasszonyához, semmint A Gyűrűk Urához hasonlítható Betyárbecsületet, amire rá is szolgált szerethető karakterei és remek humora révén, valamint azáltal, hogy sikeresen megidézi a szerepjátékos partik szellemiségét. Van viszont egy fontos eleme a filmnek, amibe szemmel láthatóan beletörött az alkotók bicskája, és ez a sztorira is rányomta bélyegét: teljesen kihasználatlanul maradt a D&D egyik legnagyobb hatalmú gonosza Szass Tam, de az őt szolgáló Thay-i vörös varázslókról is csupán annyi marad meg a nézőben, hogy igen, őket kell utálni, mert gonoszak. Miért gonoszak? Csak. Mert. Nem mindegy?! Még szerencse, hogy itt van nekünk a jó öreg Hugh Grant, aki Forge Fitzwilliam szerepében többször is jó alaposan megkavarja a trutyit. És ezen a ponton engedjetek meg egy másik Marvel-párhuzamot: a Téltelen élére keveredett szélhámos manírjai láttán azonnal a Thor: Ragnarök Játékmestere fog beugrani Jeff Goldblum alakításában. Igaz, ő Granten is túltesz.
Tehát még épp hogy csak újrakezdődött a franchise-építés, máris van egy ún. gonosz-problémája a Dungeons & Dragonsnek, amit persze könnyedén lehet a későbbiekben orvosolni. Érdemes a Betyárbecsületre úgy tekinteni, mint a többféle közönséget kiszolgáló fundamentumra, amire aztán a legkülönfélébb formátumú és szellemiségű alkotásokat lehet felhúzni. Bőven van hely az ehhez hasonló könnyedebb hangvételű kalandok mellett a már ismert történetek adaptációinak, olyan nagyívű eposzoknak, amelyek mellett Tolkien meséje is eltörpül, de persze a horror sem idegen a D&D-től.
