A streamingháborúban a legkorábbi versenyző jogán kifejezetten erős pozícióban lévő Netflix stratégiájának egyértelműen azonosítható részét képezi, hogy a geek közönség számára a legjobb filmek és sorozatok lelőhelye legyen a platformjuk. Ezért pedig nem csak olyan felszínes gesztusokat tesznek, mint hogy a közösségi médiában külön csatornát tartanak fent a geek tartalmaik népszerűsítésének, hanem pénzt is bőven áldoznak az ügyért. Nem gondolom, hogy kizárólag a regények népszerűsége motiválta őket, hogy beindítsák a Vaják sorozatot, ami pedig az animációs sorozatokat illeti, még több projekttel célozták meg az utóbbi években a játékok, képregények, a fantasy, és a sci-fi szerelmeseit.
A Castlevania, a Cyberpunk, vagy épp a Tomb Raider után legújabban a Devil May Cry került terítékre, a feldolgozás elkészítésével pedig a The Legends of Korrával bizonyító Studio Mirt bízták meg. A sztorit Adi Shankar alakíthatta, aki rajongói filmekkel hívta fel magára a produkciós cégek figyelmét, azóta pedig segített életre hívni a korábban említett Castlevania animét, vagy épp a Ubisoft különböző franchise-ait egyesítő Captain Laserhawkot. Több mint hat évvel azután, hogy Shankar bejelentette a DMC anime készültét, munkájának végeredménye végre ott figyel a Netflixen, így nem is vártunk, lecsekkoltuk, hogy is sikerült a nyolc, egyenként nagyjából félórás epizód.
Az ördög jobb és bal stukkere
Aki látott már Devil May Cry játékot, az nem fog meglepődni, ha azt mondom, hogy az animációs feldolgozás alapvetően a látványos harci jelenetek körül forognak. Ebben a tekintetben pedig nem igazán tehetünk szemrehányást az alkotóknak, a különböző csetepaték koreográfiái kifejezetten látványosak, a bunyók egészen izgalmasak, és olykor egy-egy nem várt fordulatot is tartogatnak.
Az egyetlen dolog, ami csorbítja a lelkesedésemet, hogy sajnos a Studio Mir nem minden csatát alkothatott meg a klasszikus, teljesen 2D-s anime stílusban, hanem - feltehetően az idő és a költségvetés korlátai miatt - ezt a technikát 3D-s CGI elemekkel vegyítették, amiket persze igyekeznek ugyanúgy kézzel rajzolt kockáknak álcázni. Minden igyekezetük ellenére itt-ott kilóg a lóláb, főleg bizonyos démon karakterek esetében, akiket rendszeresen 3D-s technikákkal ábrázoltak az alkotók. Szerencsére a két technológia vegyítése nem végződött olyan vizuális szerencsétlenségekben, mint amilyeneket néhány hónapja az új Gyűrűk Ura filmben láttam, de ezzel együtt én szívesebben látom, ha egy stúdiónak megadják a lehetőséget, hogy teljes egészében 2D-ben vagy 3D-ben dolgozzon.
Az emberélet útjának felén…
A harci jelenetek persze mit sem érnek, ha nem érezzük, hogy komoly tétjük van, ki győz és ki marad alul, a Devil May Cry sorozat pedig ebből a szempontból sem marad szégyenben, még ha a történet nem is feltétlenül teszi magasabbra lécet a sorozatok számára. A forgatókönyvírók ugyan merítettek a játékok már ismert karaktereiből, jeleneteiből, és más történeti elemeiből (sőt, még az egyik kapcsolódó mangából is), és ezeket keverték egy kicsit újra, de nem egy az egyben adaptálták egyik epizódot sem. Így a központi konfliktus egy rejtélyes, fehér nyúlnak öltözött alak körül forog, aki elkezdi összegyűjteni a szükséges kellékeket, hogy lebonthassa az emberi világ és a pokol közötti mágikus falat. Pechére viszont ehhez Dante nyakláncára is szüksége van, amit a kiemelkedő démonvadász a legkevésbé sem szeretne átadni, hiszen ez az utolsó emléke, ami édesanyjához fűzi. Így ő is részese lesz a Fehér Nyúl és az amerikai kormány titkos démonvadászai, a DarkCom harcának, ami minden túlzás nélkül egész háztömbnyi romokat hagy maga után.
A szűk négy órában elmesélt sztorira pedig szintén igaz, amit fentebb a harcok kapcsán kiemeltem, azaz, hogy bizonyos időközönként egy-egy csavarra érdemes számítani. Ezek pont elég nagy meglepetést okoznak ahhoz, hogy ne legyen teljesen kiszámítható a sztori folyása, noha az is igaz igaz, hogy itt is korábban már sokszor látott trópusokból táplálkozik a sorozat. Így hiába számítanak meglepőnek valamennyire a Devil May Cry kontextusában, arra már sok más példát láttunk, hogy egy harcos megkegyelmez az ellenségeinek, mikor valamilyen új és kulcsfontosságú információt tud meg róluk, ahogy olyan gonoszokat is, akikről kiderül, hogy valamilyen tragikus esemény indította el őket a gaztettek útján.
Ki kell továbbá emelnünk a történet kapcsán, hogy a kivitelezése, azon belül is a szinkron terén nyújtott alakítások kifejezetten emelik a színvonalat. Johnny Yong Bosch, aki a játékokban Nero hangját kölcsönözte, most is jól teljesít Dante szerepében, de én Hoon Lee-t emelném ki elsősorban, akitől a Fehér Nyúl igazán hátborzongató lett. Illetve keserédes élmény volt Baines alelnököt hallgatni, akit Kevin Conroy szólaltatott meg a sorozat nagyobbik részében, halála után pedig Ian James Corlett mondta fel a hiányzó sorokat.
Már csak a Fubu dzseki hiányzik
Oké, vannak itt látványos csetepaték, meg egy egész érdekes történet, ezt azért sok más sorozat is tudja. A Devil May Cry természetesen igyekszik néhány egyedi elemet is felmutatni, amik közül az első gyakorlatilag kötelező volt, Dante karaktere ugyanis a játékokhoz hűen nem épp a megszokott akcióhős. Neki természetesen nem elég menő, hogy harc közben a természetfeletti képességeit villogtatja, hanem a legviccesebb démonvadász titulusára hajtva rendszeresen dob be halálosan lazának szánt egysoros beszólásokat is, ami néha még működnek is. A sorozat viszont sokszor kicsit együgyűnek, vagy fogalmatlannak ábrázolja Dantét, aki gyakran rosszul méri fel, mi mekkora veszélyt jelent, ami persze jó írói eszköz arra, hogy ne legyen igazi Superman belőle, aki minden fenyegetést egy csettintéssel elintéz.
Ugyan akadnak, akik szerint ezzel a karakterizációval Dante kicsit túlságosan hasonlít Deadpoolra (anélkül, hogy a negyedik falnak bármikor is a közelébe menne), amiben talán van némi igazság, de szerintem ez a fajta humor jól áll az animének, így ezt nem rónám fel az íróknak. A könnyedebb pillanatok másik zászlóvivője Enzo, a kétes erkölcsű figura, aki démonvadász munkákat közvetít, és akaratlanul belekeveredett a Fehér Nyúl tervének megvalósításába. Dante mellett ő a másik figura, aki véletlenül nála sokkal hatalmasabb figurák sakktáblájára került, így a téthez képest komikus mennyiségű naivitással és lelkesedéssel áll egy-egy szituációhoz - ami persze olykor színlelt, hogy ideig-óráig titkolja valódi célját. A kettejük közös jelenetei pedig kellemes változatosságot hoznak a komor dialógusok és a pörgős harcok kettőse mellé, úgyhogy részemről ezért is jár a piros pont.
A másik ötlet, amivel igyekezett egyedi lenni a Devil May Cry, hogy az alkotók a zászlajukra tűzték a kétezres évek eleje iránti nosztalgiát is. Más kérdés, hogy a végtermékben ebből nem látszik olyan sok, kivéve a zenei betétek megválogatását, ami túlmutat azon, hogy a Limp Bizkit adja a főcím aláfestését. Persze a nyomógombos mobilok mellett az is emlékeztet rá, hogy melyik évek környékén játszódik Dantéék kalandja, ahogy egy-egy videófelvételt CD-n adnak át a címzettjének, de ennél a nézőket sokkal inkább visszarepíti a korszakba, amikor meghallják mondjuk a Papa Roach egyik számát.
Másfelől a korszak felidézésével volt még egy célja az alkotóknak, de ez nekem már csak az évad legvégén esett le, amikor igazán a szánkba rágják az üzenetnek ezt a részét is. A Devil May Cry készítői ugyanis szerettek volna éles kritikával élni a harmadik évezred eleji USA-val és főleg annak vezetésével szemben. Erre akár rájöhettem volna akkor is, amikor egy bunyó alá a Rage Against the Machine egyik számát vágták be, akiknek a hatalomról és annak gyakorlásáról alkotott véleményét nem nehéz kiolvasni a soraik közül. Ám eltéveszthetetlenül egyértelművé a szezon egyik utolsó montázsa teszi ezt a motívumot, amit a Green Day dallamaival festettek alá a készítők. Abból a szempontból pedig szerintem jól sikerült ezt a szálat is a sztorihoz fűzni, hogy némileg árnyalta az elsőre a jók és a gonoszok egyértelmű harcának tűnő küzdelmet.
Lábjegyzetként még meg kell említenem, hogy afféle easter eggként bekerült néhány utalás a Capcom más híres játéksorozataira is. Más kérdés, hogy ezek inkább érződtek reklámnak a japán kiadó feltételezhető pénzügyi hozzájárulásáért cserébe, mintsem a készítők által rajongóként becsempészett üzeneteknek. De mivel összesen néhány másodpercre tűnnek fel, ennél több szót nem is érdemes rájuk fecsérelni.
Mennybe megy, vagy a pokolba kívánjuk?
Abban biztosak lehetünk, hogy a Devil May Cry nem olyan zászlóshajó lesz a Netflix kínálatában, mint mondjuk az Arcane, minden bizonnyal nem is annak szánták. A maga ligájában viszont kifejezetten jól sikerült akció-sorozatnak számít, amit kifejezetten tudok ajánlani, ha van néhány üres estéd vagy egy hétvégéd, amit szívesen fűszereznél meg egy kis démonaprítással. Arra viszont senki ne számítson, hogy a történetet le is kerekíti az első évad, hiszen azt már korábban megtudhattuk, hogy több szezon kell majd a teljes sztori kifutásához. De az első nyolc rész alapján ezt egyáltalán nem bánjuk.
