Vannak olyan rendezők a filmiparban, akiknek kilométerekről is felismerhető a munkássága, közülük pedig az egyik legjellegzetesebb stílussal egyértelműen Tim Burton bír, azonnal meg lehet mondani egy moziról, hogy köze volt-e hozzá az immár 66 éves mesternek (és nem csak azért, mert kisebb-nagyobb eltérésekkel általában ugyanazt a színészgárdát szereti alkalmazni). Legyen szó akár az első két Batman-filmről, a Karácsonyi lidércnyomásról, az Ollókezű Edwardról, A halott menyasszony, vagy Az Álmosvölgy legendájáról, Burton egyedi vonásai mind-mind ott pihengetnek ezeken a mozikon, és a sort még hosszasan lehetne folytatni.
A rendező-producer legelső filmje a '85-ös Pee Wee nagy kalandja ugyan nem sokak emlékezetében hagyott mély nyomot, második alkotása, az 1988-ban bemutatott Beetlejuice - Kísértethistória viszont az évek során igazi kultstátuszra tett szert. Nem mintha premierje idején ne lett volna sikeres a film, hiszen 15 milliós forgatási költség mellett 75 millió dollár bevételt volt képes kitermelni, és a kritikusok is kifejezetten szerették. Michael Keaton karaktere, Betelgeuse (kiejtve Beetlejuice) igazából csak egy mellékszereplő volt ebben a sztoriban, de egyedi megjelenése és teljesen őrült, kaotikus viselkedése azonnal közönségkedvenccé tette a figurát. Aztán hopp, el is telt 36 esztendő, és Burton úgy érezte, végre épp itt az ideje engedni a rajongói nyomásnak, jöhetett a folytatás, melyben szinte az összes fontosabb szereplő visszatért, a stáb pedig olyan nevekkel egészült ki, mint Jenna Ortega, Monica Bellucci, vagy épp Willem Dafoe - Danny DeVito rövid cameójáról nem is beszélve.
36 évvel később
Maga a történet pontosan annyit ugrik előre az időben, amennyibe a valóságban is eltelt az első rész bemutatója óta, így Winona Ryder karaktere, Lydia Deetz immár egy felnőtt nő, konkrétan anyuka (az ő lánya Jenna Ortega), és cseppet sem mellékesen egy tehetős tévés személyiség, aki paranormális showműsorokban kamatoztatja tudását, vagyis azt, hogy látja a szellemeket. Egy családi tragédia miatt azonban anya, lánya, és Catherine O'Hara, vagyis a nagyi, no meg persze Lydia kedvese, a Justin Theroux által alakított, az első perctől tenyérbemászónak tűnő Rory mind-mind az első film cselekményének helyszínére, az ikonikus szellemjárta házba utaznak.
Ezzel párhuzamosan a túlvilágon sem áll meg az élet, Betelgeuse elég nagy slamasztikába kerül, de az őrült démon alapvető célja továbbra sem változott: feleségül akarja venni Lydiát, hogy ennek hála újra visszakerülhessen az élők világába.
Winona Ryder és Michael Keaton egyértelműen a film legjobb alakításait hozzák, ennyi év után is tökéletesen tértek vissza karaktereikhez, ahogy Catherine O'Harát is piszok jó újra látni a szerepében. Az újoncok közül Jenna Ortegának igazából nem volt különösebben nehéz dolga, nagyjából hasonló karaktert kellett hoznia, mint amit általában megszokhattunk tőle, de épp ezért volt jó választás az ő szerződtetése. Monica Bellucci és Willem Dafoe pedig értelemszerűen kisujjból kirázták a rájuk rótt csekély feladatokat. Betelgeuse egyébként már messze nem csak egy kis mellékszereplő, ahogy azt sejteni lehetett, sokkal inkább előtérbe lett tolva, és ez jól is van így. Minden adott tehát egy remek filmhez, de itt jön a képbe Burton némiképp öncélú felfogása, amiből az kerekedik ki, hogy a Beetlejuice Beetlejuice nem igazán akar egy új közönséget megszólítani, ez pedig közel négy évtizeddel az első epizód bemutatója után nem biztos, hogy a legjobb megoldás.
Burton a fanokra gondolt, de másra nem
A rendező ráadásul nagyon sok mindent szeretne egyszerre elmesélni. Bővíti a kánont Betelgeuse múltjának egyébként nagyon frappánsan előadott bemutatásával, kapunk gyakorlatilag több antagonistát is, a Deetz családban pedig immár három generációnyi nő kerül különböző válogatott kalamajkákba. Mindez értelemszerűen magas fordulatszámot és szédítő pörgést kíván meg, amire Burton vizuálisan is rátett egy lapáttal. Szerencsére nem CGI-orgiáról van szó, jelmezek, maszkok, és stop motion trükkök idézik meg az első rész hangulatát, így akik látták és szerették a történet kezdetét, azok a folytatásban valósággal lubickolhatnak. Azoknak viszont a világon senki sem fogja majd a kezét, akik itt és most ugornának bele a Beetlejuice kalandba.
Számukra nem lesz világos a poénok egy jelentős része, jó eséllyel egy őrült kuszaságot fognak csak látni a vásznat bámulva. És a Beetlejuice Beetlejuice tényleg ez, mármint örült és kusza, de pontosan ezért tud annyira szórakoztató lennie - már persze, ha valaki vevő Tim Burton stílusára, humorára. Azt is el kell ugyanakkor ismerni, hogy messze nem ez a rendező legkönnyebben befogadható filmje, és ha az ember agya nem áll rá már az elején erre a hangultra, akkor bizony nem lesz sétagalopp számára ez a 105 perc.
Megérte folytatni?
Igazából az a legnagyobb kérdés a Beetlejuice Beetlejuice kapcsán, hogy valóban volt-e értelme ilyen hosszú idő után előásni ezt a világot, készíteni egy új filmet, amibe a jelek szerint Burton gyakorlatilag minden felmerülő ötletét válogatás nélkül beleöntötte (legalábbis nagyon ez érezhető), és mindezt úgy tálalni, mint azokat a fura, nehezen beazonosítható ételkülönlegességeket a gourmet éttermekben. Az aranyló gránátalma-infuzált szaiblinghab, selymes fehérboros-pecorino redukcióval és ropogós kókuszos gyömbérzselé pralinével minden bizonnyal csodálatos finomság lehet, de elég sokan választanának inkább egy méretes bécsi szeletet, vagy egy szaftos hamburgert is akár. Az ínyencek azonban oda és vissza lesznek tőle, és valahogy így fognak érezni a keményvonalas Burton-rajongók is, mikor kifelé ballagnak a moziból a Beetlejuice Beetlejuice vetítése után.
Talán ha jobban össze lett volna rántva a forgatókönyv, nem akarnak egyszerre ennyi karaktert és hozzájuk kapcsolva ilyen sok történetszálat mozgatni, illetve szövögetni, végeredményében a kevesebb néha több alapon jobban is járhattunk volna. Ha nem ilyen rengeteg szereplő kap pici játékidő morzsákat, akkor Monica Belluccinak is több juthatott volna pár gonosz pillantásnál, és Willem Dafoe színészből lett rendőrnyomozója sem maradt volna meg egy karaktervázlat szintjén.
Az öncélúság bocsánatos bűn tud lenni, de elég valószínű, hogy nem mindenki engedi majd ki könnyű szívvel saját kis képzeletbeli gyóntatófülkéjéből Burtont. Még akkor sem, ha a Beetlejuice Beetlejuice marháskodással eltöltött több mint másfél órája tagadhatatlanul szórakoztató tud lenni. Csak épp ebben a folytatásban bőven ott volt a lehetőség arra, hogy a film megnézése után ne egy kisdoktori disszertációt kelljen tartania az első rész rajongóinak minden újonc számára, és töviről hegyére elmagyarázni, mi mire utalt, mi miért volt vicces.
Egy merész csavarral gondoljunk csak a Marvel-filmekre, mármint a jobb fajtákra, most nem csak random ütlegelni akarjuk a stúdiót az utóbbi évek botlásaiért. Szóval a Marvel-mozik telis-tele voltak és vannak képregényes utalásokkal, kikacsintásokkal, easter eggekkel, amelyeket istenigazán azok értenek és értékelnek, akik egyébként is masszív képregényfanok, a többieknek meg kell nézni mondjuk egy magyarázó videót arról, kik is voltak a Deadpool és Rozsomákban megvillantott, egyébként zseniális variánsok. De nagyon fontos különbség, hogy ettől a háttértudástól függetlenül is tökéletesen élvezhetőek az említett filmek, mindez csak egy kis extra, a tejszínhabra gyengéden rápottyantott cseresznyén elhelyezett csokiszórás. A Beetlejuice Beetlejuice-nál viszont ebből a csokiból áll az egész desszert, ezért is akadhat meg egyesek torkán, és ők köhögni, prüszkölni fognak tőle.
