Talán nem volt váratlan az, hogy Greta Gerwig Barbie-filmjének bejelentésekor a mélyen tisztelt publikum nagyja csak vakargatta a fejét, nem értve, hogy egyrészt mi szükség van a Mattel játékgyártó immár ikonikussá vált Barbie játékbabájáról készíteni egy mozifilmet, másrészt mi a jó franc kerekedhet ebből egyáltalán.
Elvégre Barbie-nak nincs mélyenszántó története, és bár kapott már nem kevés animációs filmet és sorozatot, azok dedikáltan a legkisebb lánykákat célozták meg. 1959-ben, mintegy 64 évvel ezelőtt Ruth Handler létrehozta azt a játékbabát, Barbara Millicent Robertst, röviden Barbie-t, akivel kétszeresen is sikerült újra feltalálni a gyermekjátékokat. Először nyilván hatalmas váltás volt a német Bild Lilli baba által inspirált Barbie azért, mert nem egy kisbabával játszhattak a lányok, hanem egy csinos felnőtt nőt kaptak kezükbe, és bár már '59-ben is kapható volt kétféle verzióban, szőkén és barnán, az igazán nagy forradalom az lett, mikor megjelentek az alternatív Barbie-k. Millió és egy, küllemében is teljesen eltérő baba, akikben egyetlen dolog volt mindig azonos: bárkivé válhattak.
Barbie lehetett szupermodell, balerina, de akár bíró, orvos, mérnök, építőmunkás, űrhajós, atomfizikus, katona, vadakat terelő juhász, és ezzel párhuzamosan a világ is teljesen megváltozott, a társadalom átalakult, az egyenjogúság teljessé vált nő és férfi között, győzött a feminizmus, bárkiből bármi válhatott már saját érdemei szerint, mindenki nap mint nap boldogan, énekelve ébredt, és a tökéletes napokat minden este frenetikus csajbuli zárta.
Ó, talán mégsincs így a valóságban?
Nos, erről Barbieland játékbaba lakói mit sem sejtenek, történetünk pedig az ő képzeletbeli földjükön indul.
Minden szupi szuper
Itt ismerkedhetünk meg főhősnőnkkel, a Margot Robbie által alakított sztereotipikus Barbie-val, no meg persze a belé fülig és teljesen reménytelenül szerelmes Kennel, akit Ryan Gosling alakít. Barbie tökéletes életet él abban a kitalált mesevilágban, ahol még a lépcsőn sem kell lejönni, elég csak lerepülnie játékháza emeletéről és behuppannia műanyag autójába, és ugyanilyen hibátlan ez a közeg minden más Barbie számára is.
Igen ám, de Margot Robbie karaktere egyik napról a másikra elkezd drasztikusan megváltozni.
Furcsa gondolatai támadnak, nem lát már mindent tökéletesnek és rózsaszínnek, és fizikai elváltozások is megindulnak nála, már nem csak fixen lábujjhegyen képes járni, és most kapaszkodjatok meg: kezdődő narancsbőr is megjelenik a combján - szerencsére a film egyébként egyetlen percig sem felejt el önreflexív lenni, és egy ponton ki is szól a nézőhöz, megjegyezve, hogy nem épp Margot Robbie a legjobb választás arra, hogy szemléltessék vele az "elcsúnyulást". Ellenben színészként tökéletesen megállja a helyét, ezt a szerepet abszolút rá szabták. Egyszerre tud tökéletes műanyagbaba lenni, és egyúttal gond nélkül veszi azokat az akadályokat is, amikor Barbie-nak szembesülnie kell a valóság sokszor lehangoló, depresszív elemeivel.
A sztereotipikus Barbie-nak ugyanis egyetlen esélye van arra, hogy mindent helyrehozzon: el kell jutnia a való világba, hogy ott megkeresse azt a kislányt, aki játszik vele, és rávegye, hogy szedje már össze magát, ne tápláljon a fejébe olyan gondolatokat, mint például a halálról való elmélkedés.
Nagy utazására aztán vele tart Ryan Gosling, azaz Ken is, Los Angelesbe érve mindketten más tapasztalatokkal lesznek gazdagabbak. Barbie-nak rá kell döbbennie, hogy az élet igazából egyáltalán nem az a cukormázas tökéletes álom, amit számára a mindennapok jelentenek Barbielandben, Ken pedig hatalmas felfedezésen esik át, mikor megtapasztalja, létezik egy olyan világ, ahol a férfiak nem csak a tökéletes nők után szaladó agyatlan és funkció nélküli pincsikutyák, hanem bizony ők a főnökök.
Patriarchátus és lovak
Érdekes kettősség ez, hiszen a film erősen arra játszik, hogy a valóság Barbieland kifacsart tükörképe. Míg a fantáziavilágban a nők lehetnek tényleg bármik, az ölükbe hullanak a legfelső bírósági állások és az elnöki kinevezések, addig a valóságban a férfi bír hatalmas helyzeti előnnyel. Ennél a pontnál érdemes megjegyezni, hogy a Barbie egyszerre csinál viccet a feminizmusból és nevet rajta, valamint bizonyos kérdésekbe keményebben is beleáll és simán benne van a pakliban, hogy egyesek számára már-már túlzottan is feminista lesz a film. Nem vicceltek az alkotók, amikor azt mondták, hogy akár utálod, akár imádod Barbie-t, ezt a mozit meg kell nézned, és itt Barbie-val maga a feminizmus is párhuzamba állítható.
Akár ezt tartod a társadalmi fejlődés következő, abszolút helyes lépcsőfokának, akár azt gondolod, hogy messze átestünk a közmondásos ló túloldalára, és napjainkban a klasszikus férfiszerep kasztrálása zajlik éppen, találni fogsz a filmben olyan gondolatelemeket, amikbe kapaszkodni tudsz. Érezhető azért, hogy a mérleg merre billen, a végső megfejtésekben a feminista vonal az erős, és olykor túl is van tolva akarva-akaratlanul a bicikli, de eközben nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen fontos eleme a filmnek Ken útkeresése, és a férfiak dilemmái, problémái, mindennapos akadályugrásai, amik ugyanúgy fontos témák még akkor is, ha, ahogy arra a moziban is rávilágítanak, jelenleg még mindig egy patriarchális társadalomban élünk,
csak épp a férfiak "sokkal okosabban" csinálják ezt, mint régen.
A Barbie nem kevés témával próbál foglalkozni úgy, hogy közben meg is szeretné nevettetni a nézőt, ehhez a kombóhoz pedig elképesztő tempó dukál. A film rohan, ezért olykor meg kell állnia, hogy gyorsan levonja a megfelelő konzekvenciákat, és ezeket megpróbálja a néző szájába rágni. Van benne pár igazán erős monológ, ilyen például a patriarchális társadalomban élő nő kognitív disszonanciájáról szóló kis székfoglaló, amivel ha biztosan nem is fog mindenki maradéktalanul egyetérteni, kisebb-nagyobb mértékben azért találhat benne olyan következtetéseket, amikkel ő is minden nap szembesül.
A valóság egy álom
Fontos megemlíteni, hogy a Barbie-film valósága abszolút nem a tényleges Los Angeles. Ez is egy agyament álomvilág, csak épp máshogy fura, mint Barbieland. A Mattel játékgyár csak férfiakból álló igazgatótanácsa, és annak vezetője, Will Ferrell karaktere legalább annyira sztereotipikus, mint Margot Robbie Barbie-ja. Nagyra nőtt, infantilis gyerekek ők, akiknek fingjuk sincs, mire vágynak valójában a nők, mégis ők gyártanak nekik olyan babákat, amiktől többnek, jobbnak kellene érezniük magukat. Érdekes karakter lett az úgymond emberi szereplők közül America Ferrera Gloriája, aki egy klasszikus anyaszerepben tűnik fel - és itt a klasszikus anyát tényleg érsük úgy, hogy egy hétköznapi nő, annak minden problémájával, kételyével együtt.
A film eszeveszett tempója mellett nem sikerült megoldani azt, hogy mindez folyamatos flow élményt adjon, egyfajta hullámzás tapasztalható. Sokszor hirtelen a váltás a mély, elgondolkodtató pillanatok és a nagy poénok között, de az mindenképp pozitívum, hogy a Barbie nem akart nonstop térdcsapkodósan vicces lenni. Nem is lett az, de így legalább amikor az ember nevet, akkor tényleg hangosan felkacag - van, hogy mindenki, és van, hogy csak a nézőtéren ülő DC-rajongó srácok.
A castingról abszolút csak pozitívan lehet beszélni, mégis külön ki kell emelni Gosling teljesítményét, aki hihetetlenül nagyot alakított. Egyszerre tudta hozni Ken minden kételyét, bizonytalanságát, reménytelen szerelmét a nő iránt, aki sosem fog egy barátnál többet látni benne, és azt is, hogy egy ilyen labilis személyiségből mit válthat ki az, ha tényleges hatalomhoz jut. Ezek után már csak a hab tetejére pottyantott cseresznye lesz az, amikor dalra is fakad, a legerősebb nótákat neki köszönhetjük.
A Barbie-film az utolsó métereken toppan csak meg picit. Nagyon sok társadalmi kérdést megkapargat, sokszor állást is foglal, de a végső, nagy, beleállós konklúziókat nem mindig vonja le, inkább a nézőre bízza, ezáltal kicsit megúszós lesz. Nem feltétlenül probléma persze, ha nem, vagy csak részben kapjuk meg a megfejtéseket ezüsttálcán, így talán azonosulni is könnyebb, hiszen mindenki eldöntheti, mennyire érzi magáénak a dolgot, de talán egy kicsit karakánabb hangvételt még elviselt volna az élmény, már csak azért is, hogy legyen a róla folytatott vitának valódi felütése.
Eddig messze a Barbie 2023 legfurább és legmeglepőbb filmje, és nem lehet elégszer aláhúzni, hogy ez a mozi nem a kicsiknek készült. Nagy rá az esély, hogy a gyerekek a poénok felét nem fogják érteni, a mélyebb jeleneteknél pedig simán csak belealszanak a popcornjukba. Apa és anya ugyanakkor kap egy olyan filmet, ami hullámzó teljesítményt nyújt több szempontból is, de mozizás után hazafelé a kocsiban biztosan lesz majd miről beszélgetni.
