Hosszú és rögös út vezetett idáig, de csak eljött a lezárás napja, megérkezett a DCEU, vagyis a most búcsúzó DC-s moziverzum utolsó filmje, az Aquaman és az Elveszett Királyság. Minden szempontból sokat kellett vári erre a folytatásra, hiszen az első rész öt évvel ezelőtt, 2018 végén érkezett meg a mozikba, ahol váratlanul nagy sikert aratott. Végül több mint 1,1 milliárd dollárral zárt a kasszáknál, a nézők imádták, hogy az addig kényszeresen komor DC-filmek után kaptak egy könnyed, humoros kalandot, melyben annak ellenére lett Jason Momoa tökéletes választás a címszerepre, hogy egy laikus az eredeti, képregényes karaktert és Momoát látva nehezen tudna egyenlőségjelet pakolni a rajzolt és a hús-vér Aquaman közé.
Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Warner és a DC zsírosra keresse magát a második résszel is, de alaposan megkavarodtak a dolgok az elmúlt években, a stúdió elé pedig hegynyi akadályok gördültek. Valószínűleg keveseknek kell mesélni Amber Heard és Johnny Depp botrányos peréről, ami bebiztosította, hogy az Aquaman és az Elveszett Királyság PR-szinten semmilyen formában se tudjon a színésznőre támaszkodni. Ezzel párhuzamosan a koronavírus-járvány, majd a hollywoodi forgatókönyvírók és színészek sztrájkja is alaposan átkavarta a mozis naptárakat, illetve az sem elhanyagolható szempont, hogy James Gunn személyében új vezetőt kapott a DC filmes részlege, Gunn pedig egy teljesen új filmes univerzumot akar majd elindítani 2025-ben, szóval a nézők számára világos, az Elveszett Királyságban nem igazán lehet tétről beszélni, ez egy súlytalan lezárás lesz, egy végső búcsú, és nem az univerzumépítés következő lépcsőfoka. És bár a búcsú inkább lett szerethetően blőd, mint egy ténylegesen jó film, nehéz lenne komolyabban haragudni rá. Ez pedig egyértelműen Jason Momoának köszönhető.
Apa és király
Az Aquaman és az Elveszett Királyság elején egy teljesen új élethelyzetben találjuk Atlantisz királyát, amivel szülőként elég könnyű azonosulni: Momoa karaktere egyszerre próbál meg helytállni uralkodóként és édesapaként is, ugyanis időközben született egy imádni való kisfia az Amber Heard által alakított Merától. Érdemes egyébként már most megjegyezni, hogy Heard szerepe egyáltalán nincs a nulla közelébe redukálva a filmben, bár egyértelmű, hogy Momoa mellett ezúttal az Orm szerepében újrázó Patrick Wilson a másik főszereplő. Ettől függetlenül Mera szinte végig jelen van a cselekményben és nem csak biodíszletként alkalmazták, annak ellenére, hogy szöveges jeleneteiből nem sok akad, fontos karakter a sztori egészében. Aquaman számára nem csak a gyereknevelés jelent nehézségeket, ugyanis hiába ő a víz alatti birodalom uralkodója, bürokraták egész gyűrűje akadályozza meg abban, hogy úgy vezesse Atlantiszt, ahogy szeretné, egy kiállhatatlan tanáccsal kell folyamatosan egyezkednie. Mindeközben a világban egyáltalán nem alakulnak jól a dolgok, furcsa természeti jelenségek tépázzák a bolygót.
Senki sem fog meglepődni azon, hogy a visszatérő főgonosz, a Yahya Abdul-Mateen II által alakított Fekete Manta áll a háttérben, ő szövögeti terveit még mindig arra, hogy kicsinálja Aquamant és egész pereputtyát. Ehhez hatalmas segítséget is kap egy gonosz szigony, és annak eredeti birtokosa, egy wishes Lich Kinget idéző antagonista személyében, innentől pedig aki életében látott már akár egyetlen egy képregényfilmet is, szépen össze tudja rakni, hogy mit is fog látni kicsivel több mint 2 órában.
Bárgyúan, de szórakoztat
Tényleg csodálatos lenne, ha az Aquaman és az Elveszett Királyság képes volna felvonultatni izgalmas karaktereket, érdekes párbeszédeket, és egy, a sablonoktól legalább minimálisan eltávolodó narratívát, de ezek közül egyikről sincsen szó. A gonoszok papírvékony háttérrel bírnak, a jók tévedhetetlenek, karakterfejlődésről kár is álmodni, ugyanakkor mindezek ellenére csak összeáll egy kellemesen bugyuta, szórakoztató mix, és az ember egészen egyszerűen képtelen lenne strandpapuccsal úgy igazán, tisztességesen elfenekelni ezt a filmet, hiszen nem fog kifejezetten csalódottan kijönni a vetítőteremből.
Jason Momoa még mindig tökéletes Aquaman, és ehhez színészkednie sem nagyon kell, amikor épp nem arany páncélban harcol a tengerek mélyén, hanem civil ruhákban nyomul a szárazföldön, pontosan úgy néz ki, mint maga a színész is a való életben. Végtelenül hálás szerep ez Momoának, nem igazán kíván meg tőle sokat, a rajongók pedig így is el fognak tőle olvadni. Patrick Wilsont is dicséret illeti, nem igazán tudta mélyíteni Orm, karakterét, de ez a forgatókönyv és nem a színész hibája, abban viszont tökéletesen partner tudott lenni, hogy Momoával együtt összehozzanak egy pörgős kis buddy movie-t. És ez nagyon jól is áll az Aquaman és az Elveszett Királyságnak, abszolút érthető, hogy az alkotók miért tolták háttérbe Merát és az egész szerelmi szálat, és miért erőltették inkább a két testvér, Orm és Aquaman közös vonalát.
Érdekes látni, tíz esztendő alatt mi lett az egész DCEU kifutása, hogyan zárta le a komor és sötét Snyder-verzumként indult filmes világot ez a színes, szagos, langymeleg matiné, és persze azt is, hogy ez igazából mennyire nem gond. Az Aquaman és az Elveszett Királyság nem váltja meg a világot, nem nyújt katartikus élményt, de a saját ligájában hozza az átlag képregényfilmek színvonalát. A látvány abszolút a helyén van, főleg a vízalatti jeleneteknél, de akkor sincs komolyabb okunk a panaszra, ha épp a felszínen folyik a bunyó. A korábban már említett, falunapi Lich King és a hozzá kapcsolódó banda azért eléggé egy középkategóriás videojáték látványvilágát idézi, az ő ábrázolásukkor nem ártott volna picivel több kreativitás, de annyi baj legyen, legalább nincsenek is sokat a képernyőn. Kicsivel feszesebb vágással egyébként még pattogósabbá lehetett volna tenni a filmet, pedig így sem vesztegették az időt, csak akkor állt meg pár pillanatra a cselekmény, amikor Aquamannek és így egyúttal a nézőnek is épp elmagyarázta valaki az aktuális atlantiszi lore-t.
Egy új kezdet
Az ma már nem csak a moziközönségnek, de talán végre-valahára a stúdióknak is világos lett, hogy nem működnek a tíz-tizenöt évvel ezelőtti receptek, nem fognak instant pénznyomdaként működni azok a szuperhősös filmek, amik ugyanazt a történetet mesélik el újra és újra, csak más az aktuális antagonista pizsamájának színe. James Gunn személyében a Warner és a DC könnyen megváltóra találhat, a rendező egyedi látásmódja, merész, de sokak által annyira imádott humora kijelölheti azt az irányt, ami mentén meg tud újulni a DC filmek világa. Közben pedig a rivális Marvel is törheti a fejét, elgondolkodhatnak az ottani fejesek is azon, hogy mi szab majd gátat a mostani lejtmenetnek, és ne feledjük, az ő gondjaik sorát most csak tetézte Jonathan Majors kirúgása.
Furcsának tűnhet, de a teljes újrakezdéssel most a DC helyzeti előnybe kerülhet, egyszerűen könnyebb dolguk van úgy, hogy valami teljesen újat készülnek letenni az asztalra, és túlzottan nem teregették még ki a kártyáikat, nem tudjuk pontosan, mi hogyan alakulhat James Gunn boszorkánykonyhájában - a már bejelentett filmek és tévésorozatok névsorán túl persze. Biztosan hosszú évekig velünk lesznek még a képregényes mozik, de egyelőre csak reménykedhetünk abban, hogy egy második aranykor is benne van a pakliban, nem csak a műfaj teljes kivéreztetését nézhetjük majd végig, ha kifizetjük a mozijegyek árát.
Az Aquaman és az Elveszett Királyság szerencsére nem rúgta még mélyebbre a zsáner renoméját, de arra esélye sem volt, hogy esetleg minimálisan is, de emelni tudjon rajta. Jason Momoa piszkosul jó Aquaman, a sablonelemekből összetákolt sztori azért nem veti ki magából annyira az embert, hogy kár legyen legalább egyszer megnézni. Mondjuk a stáblistás jelenetért most épp tényleg kár bent maradni a teremben, ha már nagyon mocorog bennetek a nagymenűhöz járó üdítő, akkor inkább vegyétek az irányt a kijárat felé, semmiből sem fogtok kimaradni.
