Míg egy kvázi a semmiből érkező, vadonatúj szellemi terméknek számító filmnek megadatik az a luxus, hogy tiszta lappal induljon, addig a franchise-okat bővítő folytatásokkal, előzményekkel, spin-offokkal szemben már rendszerint a legkülönfélébb elvárásokat fogalmazza meg a közönség. Ezek olykor találkoznak is az alkotói szándékkal, mindenki megelégedésére, máskor azonban a két fél elbeszél egymás mellett: az alkotó nem akarja megadni a rajongótábornak, amire vágyik, az ezerfejű cézár pedig nem értékeli az újító szándékot, a korábbiaktól eltérő megközelítést. Ezért sem lelt egyértelműen pozitív fogadtatásra Ridley Scott törekvése, hogy létrehozza az általa 45 évvel ezelőtt Dan O'Bannon és Ronald Shusett közreműködésével útjára indított Alien univerzum eredetmítoszát, amikor nyugodtan rá is szabadíthatta volna a xenomorfokat a Földre. De nem is kellett volna feltétlenül Ellen Ripley karakterénél és az Alien 4. - Feltámad a halál befejezésénél leragadni, hivatalos regények, képregények és videojátékok sokasága is szolgálhatott volna akár inspirációként.
Az Oscar-díjas rendező azonban mindenáron teremtéstörténetet akart elmesélni; előbb az emberét a Prometheusban, majd a xenomorfét az Alien: Covenantben. Ezek olyanok lettek, amilyenek, az ostobán viselkedő szereplőikkel és a furulyázó szintetikusokkal együtt, ám azt a javukra lehet írni, hogy miközben számos talányt megválaszolva és további kérdéseket felvetve kiegészítették a lore-t, újabb lehetséges irányokat is kijelöltek a jogokat nem sokkal később megszerző Disney számára. Bizony, ha netán elfelejtettétek volna, akkor most szólunk, hogy, a Predatorhoz hasonlóan az Alien franchise is a Miki egeres vállalatnál kötött ki a Fox felvásárlásakor, ami érthetően aggodalommal töltötte el a rajongókat, ám ahogy a 2022-es Prédában sem csalódtunk - legfeljebb kellemesen -, úgy a Disney-éra első xenomorfos mozijára, az Alien: Romulusra is egy reményteli jövő kiindulási pontjaként tekinthetünk.
Ridley Scott ezúttal beérte azzal, hogy a kispadon foglaljon helyet, mint producer. A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál között játszódó Romulus története egyébként sem az övé, hanem azé a Fede Álvarezé, aki a Gonosz halottal és a Vaksötéttel már bizonyította, hogy egyaránt ért a feszültségteremtéshez és a rémisztgetéshez, továbbá nem okoz neki gondot sokkoló jelenetekkel felkavarni az érzékenyebb nézők gyomrát.
A család az család
Az uruguayi rendező és forgatókönyvíró-társa, Rodo Sayagues egy csapat árván maradt fiatal köré szőtte a sztorit, akik a Weyland Yutani egyik kolóniáján élnek. Jackson's Starhoz képest az Aliensben látott Hadley's Hope ötcsillagos luxusüdülő. Az Origo filmstúdió területén felépített, örök sötétségbe burkolózó bányászvárosban ugyanaz a sors vár rájuk, mint a szüleikre: robotolás látástól vakulásig, és mielőtt megkaphatnák munkájuk jutalmát, baleset vagy betegség végez velük. A Cailee Spaeny (Tűzgyűrű: Lázadás, Polgárháború) által alakított Rain és barátai azonban nem kérnek ebből, elhatározzák, hogy lelépnek, ám ahhoz, hogy elérhessék a célállomásukat, szükségük lesz még pár nélkülözhetetlen felszerelésre, amit egy elhagyatott űrállomásról szándékoznak megszerezni. A barátokból, testvérekből, exekből álló ötfős társasághoz csatlakozik egy szintetikus is, aki különleges kapcsolatot ápol Rainnel. Az Ipar című HBO-sorozattal befutott David Jonsson formája meg Andyt, akit a lány apja mentett meg a leselejtezéstől, és programozott át úgy, hogy mindig a "húga" érdekeit tartsa szem előtt.
Ezek a szűkebb és tágabb értelemben vett családi kötelékek nemcsak a csapatdinamikát határozzák meg, de befolyásolják a szereplők döntéseit is a történet során, hol önző, hol pedig önfeláldozó tettekre sarkallva őket. Nyilván ők sem hibátlanok, nem egy megkérdőjelezhető döntést hoznak, de üdítő változatosság a Prometheushoz és a Covenanthez képest, hogy a tettek mögött felsejlik a ráció is, világos, érthető motivációk hatására cselekszenek. Röviden és tömören: nem idióták gyülekezetének kell szembenéznie az univerzum legveszedelmesebb létformájával.
Csak az arcomat ne!
Hans Rudolf Giger egy fenomén volt volt, beteg elme, de zseniális is egyben. Az ő képzeletének szülötte a xenomorf parazitát az áldozat testébe juttató arctámadó is, amely 1979-ben volt utoljára annyira félelmetes, mint most. Akkor az újdonság ereje is Scott oldalán volt, Álvareznek ezért más módon kellett elérnie, hogy a hideg futkosson a hátunkon, amikor megpillantjuk. Elsőként egy jól bevált recepthez nyúlt, ugyanabból kínál többet, sokkal többet - túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sosem láttunk még ennyi arctámadót egyszerre rohamot indítani. De az is elég hatásos, amikor épp e rusnyaságok közreműködésével idézi meg a Vaksötét hangulatát.
Náluk is félelmetesebbek a kifejlett xenók, amelyeket ahol csak lehetett, az arctámadókhoz hasonlóan animatronikus bábok, illetve élethű jelmezbe öltöztetett stábtagok segítségével varázsoltak a mozivászonra a filmesek. Sokkal jobban jártunk így, mintha kizárólag CGI-ra támaszkodtak volna, még úgy is, hogy egyébként a vizuális effektekért felelős csapat nagyrészt korrekt munkát végzett. Egyedül a Romulus egyik nagy meglepetésénél lóg ki a lóláb, de akkor nagyon. Ráfért volna még egy kis csiszolgatás, hogy az agyunk ne fújjon azonnal riadót, amikor feldolgozza az ingert.
Az imént említett botlás dacára is a vizualitás egyértelmű erőssége a filmnek, markáns képi világát áthatja az eredeti Alien mozi és az Alien: Isolation esztétikája. Minden jelenetet sokkal hitelesebbé, könnyebben átélhetővé tesz, hogy a kolónia épületeiről, az űrállomás belső tereiről és a fiatalok hajójáról süt, hogy ezek mind-mind használatban vannak évek, sőt évtizedek óta. Nyoma sincs a két legutóbbi Alien-filmben tapasztalható sterilségnek, sem a már-már anakronisztikusnak ható high-tech kütyüknek egy-két kivételt leszámítva. A hazai nézők kedvéért érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy amennyiben nem a legrosszabb pillanatban pislognak, akkor váratlan helyen láthatják feltűnni Budapest egyik "nevezetességét" is. Továbbá azt is érdemes tudniuk, hogy a díszletek, a jelmezek és a modellek magyar szakemberek keze munkáját dicsérik.
Merre tovább?
Nem hibátlan mű a Romulus, ez a film is elcsúszott azon a banánhéjon, amin a franchise több tagja, beleértve a predátoros cross-overeket: egyszerűen túl gyorsan, mindössze percek alatt zajlik le az inkubációs folyamat. Cserébe iszonyú látványos, ahogy az újszülött xenomorf utat tör magának, és ez tényleg csak a közmondásos jéghegy csúcsa. Fede Álvarezék nem finnyáskodnak, olyasmit is megmutatnak, aminél más rendező és az operatőre szemérmesen elfordítaná a kamerát. Mégsem érződnek hatásvadásznak a legdurvább jelenetek sem, miként az is dicséretes, hogy ellentétben a korábbi Alien-mozikkal, a Romulus nemcsak tudomást vesz az űrben uralkodó súlytalanság állapotáról, hanem kreatívan fel is használja azt.
De Andy agyzsibbasztó favicceit sem csak azért kell hallgatnunk, mert valaki a stábból betegesen rajong értük. Jonssontól szerencsére ennél azért többet követelt meg a szerepe, a színészek közül neki jutott a legösszetettebb feladat, és az ő alakítása a legemlékezetesebb is. Egészen más jellegű szintetikus az ő karaktere, mint Michael Fassbender Davidje/Waltere, Lance Henriksen Bishopja vagy Ian Holm Ash-e volt. Ami a többieket illeti, egyikük játéka sem kiemelkedő, de a forgatókönyv nem is nagyon hagyott nekik teret a brillírozásra, és egyébként sem egy Alien-film szereplőitől várjuk, hogy felhívják magukra a Filmakadémia figyelmét.
Azt ellenben joggal várhattuk el, hogy a Romulus elfogadható magyarázatot adjon a xenomorfok felbukkanására 20 évvel a Nostromo megsemmisülése után, és a megoldás, amivel Álvarezék előálltak, abszolút logikus. Ennek következtében nagyon szépen illeszkedik a film a kánonba, ráadásul nem csak az 1979-es klasszikussal sikerült összekötni, a veterán rajongók pedig annyi kikacsintást és főhajtást csíphetnek el, amennyivel egy Best of Alien válogatást is meg lehetne tölteni. Lesz, amin felnevetnek, lesz, amin felhördülnek és lesz, amitől a falat kaparnák kínjukban, de ez is az Alien örökség része. Azt viszont mindannyian értékelni fogják, hogy a xenomorfok egy eddig filmvásznon nem látott állapotáról is lehull végre a lepel.
Nagy kérdés, hogy mi jön ezután. Nyílt titok, hogy Ridley Scott tovább haladna a Prometheusszal megkezdett úton, de a Romulus befejezése sem zárja ki a folytatás lehetőségét. Egyelőre úgy tűnik, hogy mielőtt nekilátna a jövő feltérképezésének, a Disney a franchise múltját aknázná ki, a jövőre érkező Alien: Earth tévésorozat ugyanis éppúgy három évtizeddel A nyolcadik utas: a Halál előtt játszódik, mint a Prometheus. Érdekes elképzelés, amiből még bármi kisülhet. Addig viszont örüljünk, hogy Fede Álvareznek tényleg sikerült, visszacsempészte a horrort a sci-fibe. Elérte, hogy végig feszült figyelemmel meredjünk a filmvászonra, hogy úgy érezzük, bennünket is összenyomnak a vészvilágítás sárgájában és füstben fürdő szűk folyosók, hogy nyelni is elfelejtsünk, amikor egy arctámadó tuszkolja le erőszakosan a kloákáját áldozata torkán, és kifehéredett ujjakkal markoljuk a karfát azért drukkolva, hogy nyíljon már ki az a kurva ajtó. Valahogy így kell Alien-filmet csinálni.
