A 2000-es évek elején Jeph Loeb és Tim Sale kreatív módon nyúlt hozzá több ismert Marvel-hős kezdeti éveihez. A Spider-Man: Blue, a Daredevil: Yellow és a Captain America: White a maga módján mind-mind egyedi alkotás lett, újszerű perspektívákkal kombinálta a sok évtizeddel ezelőtt lefektetett alapokat. Ezen minisorozatok közé illeszkedik a füzetes formában 2003 decembere és 2004 áprilisa között kiadott Hulk: Gray (Hulk: Szürke) is, ami hazánkban 2020-ban jelent meg a Fumax kiadó gondozásában (kiadásra került egyébként a Fenegyerek: Sárga is, amiről még anno a nyomtatott GameStar magazinban írtunk).
Hulk eredettörténete közel sem a világ legbonyolultabb sztorija, nem is kell nagyon bolygatni az alapokat, Loebék azonban így is ügyesen adtak egy érdekes keretet az egésznek. A szürke melákot (igen, a kezdeti időkben még nem zöld színben pompázott a karakter) annak nemezisével, Thaddeus "Mennydörgő" Ross tábornokkal állították szembe, és arra a kérdésre hegyezték ki az egészet, hogy ki is valójában a szörnyeteg. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy egy félelmetes óriás az igazi szörny, olykor egy hétköznapi ember sokkal félelmetesebb tud lenni.
Milyen volt szürkesége?
Kifejezetten erős sztoriról van szó annak ellenére, hogy különbözik a megszokott szuperhősös kalandoktól, nem az akcióra és a frappánsan elsütött egysorosokra fekteti a hangsúlyt. A történet a jelenben indul, ahol Hulk emberi formája, Bruce Banner találkozót kér Dr. Leonard Samson pszichiátertől - aki egyébként maga is Hulkhoz hasonló erőkkel bír, és Samson Doki (Doc Samson) néven szintén a szuperhősök sorait erősíti. Ahogy erre Banner is rámutat, olykor nagyon jól tud jönni, ha az ember barátai között akad egy lélekgyógyász, ez a helyzet is épp ilyen.
Nincs nagyívű, sok szálat mozgató narratíva, ahogy hatalmas reveláció és megfejtés sem, egyszerűen Banner mesél egy kicsit a múltról és azokról az érzésekről, melyek ennek kapcsán kavarognak benne. Végigkövethetjük ismét a gamma bomba robbanása utáni első eseményeket, azt, mikor a világ még nem tudta, hogy Bruce Banner maga a hihetetlen Hulk, és nem volt ezzel tisztában a karakter nagy szerelme, Betty Ross sem.
Nem túl meglepő módon a Hulkban első körben mindenki csak fenyegetést, egy pusztító szörnyeteget látott, noha a lény igazából nem akart rosszat. Nyilván zúzni kezdett, ha katonák jelentek meg a helyszínen, és puskavégre akarták kapni, de nem a gyilkolási vágy ösztönözte. Remek példája ennek a szegény kis nyuszi, aki a sztori szerint Hulk első valódi áldozata volt, és őt sem megölni akarta a melák, csak játszott vele, mint egyetlen, új kis barátjával. Apropó melák: nagy dicséret jár a fordítónak, hogy Hulk neve kapcsán egyetlen gondolat és egyben poén kedvéért visszanyúlt a Mokányhoz (a legelső magyar kiadványokban még így fordították le a karakter nevét).
A benned élő szörny
Az említett Ross tábornok pontosan azt a karaktert hozza, ahogy egy "előbb lő, aztán kérdez" típusú amerikai katonát elképzelünk, emellett pedig elég markánsan megmutatkozik az, mennyire rossz ember is ő - már csak abból is, ahogy a lányát, Bettyt kezeli. Hulknak viszont szépen lassan rá kell jönnie, mindenképp őt fogják gyűlölni az emberek, tőle fognak rettegni, és még Betty is hiába van pontosan tisztában azzal, milyen az apja, szeretni fogja őt. Ilyenek ezek az emberi kapcsolatok.
A kiadvány képi világa nem illeszthető a mainstream vonalba, de ez nem is egy fősodros képregény, így a művészibb, olykor kifejezetten retró technikák remekül passzolnak hozzá. Sőt, még a vendégszereplőként felbukkanó Vasember esetében sem gond az, hogy klasszikus arany bádogember szerkójában lép színre Tony Stark.
Ha valaki kifejezetten csak a klasszikus Marvel-vonalat szereti, nem sok örömét leli majd a Hulk: Szürkében, ez egy jóval lassabban csordogáló sztori, ami inkább elgondolkodtatni szeretné az olvasót, és a végső megfejtéseket rá bízza, azt remélvén, hogy a kötet polcra helyezése után is morfondírozunk kicsit az olvasottakon. Jelentőségét azonban remekül prezentálja az, hogy elsősorban ez a képregény ihlette a 2008-as A hihetetlen Hulk mozifilmet.
(A képregényt köszönjük a Fumaxnak!)
