Ha valaki a '90-es években volt gyerek, akkor Disney-mesék frontján a következő három alapvetéssel tisztában volt: Az oroszlánkirályt mindenki imádta, ugyanakkor mindenki sírt rajta, az Aladdin a fiúk meséje volt, A kis hableány pedig a lányoké. Az 1989-es (hazánkban 1990 decemberében bemutatott) A kis hableány az azonos című Andersen-mese egyik feldolgozása volt, ugyanakkor alaposan átcsavarta a sztorit, főleg annak fináléját. Hans Christian Andersen eredeti története ugyanis egyáltalán nem happy enddel zárult. Andersen meséjének végén a herceg egyszerűen másba szeretett bele. A hableány testvérei gyönyörű hosszú hajukat a tengeri boszorkánynak adták egy mágikus késért cserébe, a lánynak pedig ezzel kellett volna megölnie a herceget, majd annak vérét a lábára csorgatni, hogy újra sellővé válhasson. A kis hableány erre azonban nem volt képes, inkább a tengerbe vetette magát és tajtékká változott. Nem épp ezt a történetet láttuk anno a moziban és VHS-en, a Disney változtatásai pedig világosan mutatják azt a tényt, amit nem lehet elégszer ismételni: az adaptáció nem szolgai másolást jelent, egy új alkotás bizony gond nélkül eltérhet az eredeti műtől, sőt annak mondanivalóján is módosíthat.
Andersen meséje a beteljesületlen szerelemről szólt - egyes feltételezések szerint azért, mert a szerző saját életéből merített mindehhez ihletet. Az általánosságban elfogadott vélekedések szerint Hans Christian Andersen biszexuális volt. 1822-ben pártfogásába is vette a Dán Királyi Színház egyik igazgatója, Jonas Collin, Andersen pedig Collin két gyermekébe is beleszeretett. Előbb Collin lányába, Louiséba, aki máshoz ment végül férjhez, majd a fiába, Edvardba. Fennmaradt levelezésükben Andersen nyíltan megvallotta, mit érez, ezeket az érzelmeket viszont Edvard nem viszonozta. A kis hableányban és A rendíthetetlen ólomkatonában is be nem teljesülő szerelme miatti boldogtalanságát vetette papírra tehát a szerző, a Disney viszont anno egészen más irányba indult el. A '89-es A kis hableányban is két teljesen idegen világ találkozott egymással, a történet végén azonban minden jóra fordult, a szerelem beteljesedett, az eltérő közegek közötti falak leomlottak és mindenki boldogan élt, míg meg nem halt. 2023-ra pedig úgy érezte a stúdió, hogy ideje ismét elővenni ezt a történetet.
Nem nehéz megfejteni, hogy előbb vagy utóbb miért kap élőszereplős feldolgozást minden egyes klasszikus Disney-mese: gyakorlatilag instant pénznyomdának tekinthetők ezek a produkciók, a 2017-es A szépség és a szörnyeteg, a 2019-es Az oroszlánkirály, és a szintén 2019-ben bemutatott Aladdin is 1 milliárd dollár felett hozott a konyhára. Vannak persze kevésbé jövedelmező próbálkozások is, de azért elég valószínű, hogy ha egy olyan címhez nyúlnak, mint A kis hableány, nem kell majd csalódniuk a bevételeket számolgatva. A casting viszont sokaknál azonnal kiverte a biztosítékot, így muszáj erre is kitérnünk azelőtt, hogy végre eljussunk odáig, hogyan is sikerült az új, 2023-as A kis hableány.
Hét tenger hableányai
A főszerepet az öt Grammy-jelöléssel büszkélkedő Halle Bailey kapta, akinek nincs jelentős filmes vagy tévés múltja, de elég egyértelmű, hogy Rob Marshall rendezőt itt nem is a zseniális színészi játék keresése hajtotta, a legfontosabb faktor az énekhang volt. Mi magyar szinkronnal láttuk a filmet, így pont a lényegről nem tudunk nyilatkozni, csupán az előzetesekben és a promóanyagokban hallhattuk ténylegesen énekelni Bailey-t, azokban viszont valóban meggyőzőnek tűnt. Ezen a téren tehát vagy elhisszük, hogy a Walt Disney Studios a megfelelő énekhangot találta meg, vagy sem. Egy ismert karakter esetében fontos lehet újabb adaptációknál az immerzió megtartása, vagyis az, hogy ne dobjon ki bennünket az élményből az, hogy teljesen másként néz ki valaki, mint ahogyan az emlékeinkben él. Ennek okán érthető, ha valakinek furcsa, ha Arielnek immár barna a bőre és nem rikító piros a haja, ezt viszont nem kell olyan sületlenségekkel alátámasztani, mint amit nagyon sokan megpróbáltak, mint például a végtelenül szellemes kérdés: "hogy barnult le a víz alatt a hableány?". Behozni a biológiát egy mesevilágba, főleg kitalált lények esetében végtelenül visszás, és ezen a szinten már kellemetlen is, nem kell efféle ürügyet keresni arra, ha valakit zavar a csere. Más, mint amire emlékszünk, a változás, változtatás pedig szülhet ellenérzéseket. De mit kezd mindezzel a film?
Nos, Rob Marshall A kis hableánya nem tesz úgy, mintha semmiféle változás nem történt volna. Foglalkozik a kérdéssel, és ezt meglepően okosan teszi: egyrészt világos magyarázatot kapunk arra, hogy a hét tenger királyának, Triton királynak miért néz ki másként mind a hét lánya: ezek a sellőhercegnők egészen egyszerűen az adott tengerekhez tartoznak, ezekben élnek, így az ottani kultúrát, közeget, népet reprezentálják. Ezen felül azt is ötletesen megoldották, a hercegi palotában miért nem szalad fel minden szemöldök Ariel láttán: azért, mert nem Dániában járunk. Eric itt egy kis trópusi sziget (egyébként örökbefogadott) trónörököse, akinek nem véletlenül alakítja Noma Dumezweni az édesanyját, és úgy általában is több az udvarban és a szigeti városokban, falvakban a színes bőrű ember, mint a fehér. Egy trópusi sztori ez, trópusi hableánnyal, trópusi környezetben.
Nézőként teljesen érthető, hogy hidegen hagy bennünket a Disney potenciális profitja, számunkra nem az a fontos, hogyan gyarapszik a stúdió bankszámlája, annak örülünk, ha volt értelme újra elővenni egy klasszikus mesét. Kissé leszűkítve a lehetőségeket két fontos tényező adhat erre okot: ha tudnak annyi újítást, extrát belepakolni a sztoriba, amivel többé válik a történt, vagy ha annyira szemkápráztató a látvány, hogy megéri ezért egy új kor közönsége számára is jobban befogadható módon tálalni a mesét - tetszik vagy sem, a mai gyerekek közül egyeseknek már ódonnak tűnhetnek a régi, kézzel rajzol Disney-mesék, hiszen az utolsó netflixes rajzfilmsorozatban is ingergazdagabb látvány fogadja őket. És ez nem azt jelenti, hogy bármi baj lenne a régi, egyébként csodásan megrajzolt klasszikusokkal, sőt öröm, ha az ember gyermeke esetleg érdeklődik is ezek iránt, de most tömegről és tömegízlésről van szó.
Az első megoldásra egész jó példa az Aladdin, ami képes volt többé válni és gyarapodni az eredeti sztorihoz képest, okkal készül elvileg a folytatása és a spin-offja is. Látvány terén talán Az oroszlánkirályt lehetne kiemelni, már ha nem töri ki az embert a frász az élethű beszélő állatoktól, szóval ez a példa azért maradjunk annyiban, minimum megosztó. Mit sikerült ezen a két téren villantania A kis hableánynak? Egyszerre sokat és keveset.
Hercegben erős
A sztori hozta a legnagyobb meglepetést, mivel bár többé kevésbé teljesen megegyezik az eredeti Disney-mesével, nem Arielből kaptunk többet, nem az ő karakterét ismerhettük meg jobban, hanem pont szerelme, Eric herceg vált sokkal, de sokkal érdekesebbé, ez pedig remek dolog. A legrégebbi Disney történetekben a herceg nem igazán töltött be több funkciót az aktuális hercegnő mellé illeszthető biodíszletnél, nem véletlen, hogy a Hamupipőke vagy a Hófehérke esetében még neve sem volt szerencsétlennek, és tegyétek a szívetekre a kezeteket: ki emlékszik arra, hogy Csipkerózsika szerelmét Fülöp hercegnek hívták? Ericnek nagyon jót tett a több saját játékidő, a világosan felvázolt háttér, ezen a téren abszolút dicsérni lehet az írók munkáját. A piros pont azonban megmarad csak ceruzásnak, filccel csakis akkor írnánk be a naplóba, ha hasonló törődést kapott volna maga Ariel is. Míg a herceg jóval érdekesebb karakterré vált, és végre megmagyarázták, miért és hogyan is szeret bele egy némának tűnő lányba, Ariel továbbra is első látásra és egyetlen szempillantás alatt habarodik bele a fiúba. Oké, most nyilván ott tartunk már, hogy egyszerű gyerekmesébe akarunk még komplexebb szereplőket, de ha Ericnél belefért az ilyen törődés, talán Arielnek is juthatott volna belőle.
Abszolút pozitívum továbbá a tengeri boszorkány, Ursula, kinek szerepére kiváló választás volt Melissa McCarthy. Javier Bardem Triton királya esetében már nem ennyire könnyű szórni a bókokat, ez a Triton sokkal inkább tűnt az eredeti paródiájának, hiányzott belőle minden magasztosság, az atyai tekintély. Halle Bailey-ről még részletesen fogunk értekezni, de előtte essen szó az állati mellékszereplőkről, őket említve ugyanis magáról a látványról is sokkal könnyebb lesz mesélni. Vannak a filmben szemkápráztatóan szép tengeri jelenetek, olyan pillanatok, amikor a vízi élővilág egyetlen hatalmas, színpompás táncba kezd, vizuálisan abszolút ezek a mozi fénypontjai. Máskor azonban az is előfordul, hogy köhög-prüszköl a CGI, különösen igaz ez a film legvégére, az utolsó nagy összecsapásra Ursulával. Ha a korábban említett Az oroszlánkirályt nem bírtátok, akkor Sebastiantól, Ficánkától és Hablatytól is a falra fogtok mászni, ez garantált. És pont ez az élőszereplős Disney-adaptációk csapdája. Sokkal, de tényleg sokkal jobban rombolja ugyanis az immerziót, a beleélést egy más bőrszínű Arielnél az, hogy küllemre ezeknek az állatoknak közük sincs az eredeti mesebeli szereplőkhöz. Ficánka itt tényleg egy trópusi hal, Sebastian valóban egy rák, Hablaty meg egy szula, ezekhez a valós állatokhoz pedig egyáltalán nem passzol az emberi tekintet és a beszéd. Ezeken vagy képes valaki felülemelkedni, vagy nagyon csúnyán elronthatják a filmélményt.
Azt az élményt, amihez a magyar néző számára épp Halle Bailey nem fog tudni sokat hozzátenni. A már korábban taglalt, és elég egyértelmű okokból mi nem fogjuk tudni eldönteni azt, hogy csupán az énekhangja miatt valóban megérte-e rá osztani ezt a szerepet, mert az világosan látszik, hogy Bailey nem színésznő, senki se várjon tőle óriási játékot. Mondjuk az is igaz, hogy Ariel szerepe nem is kívánja meg ezt, a játékidő nagy részében csak kedvesen kell néznie, ezt pedig Bailey teljesíti is. De szükségtelen a 2017-es A szépség és a szörnyeteg példájánál messzebb mennünk ahhoz, hogy lássuk, mennyit tud hozzátenni egy Disney-hercegnőhöz egy olyan kaliberű, vitán felül nagyon tehetséges színésznő, mint Emma Watson.
Megérte megcsinálni?
Mindezekkel együtt Rob Marshall munkájára és úgy általában az élőszereplős A kis hableányra nehéz lenne úgy istenigazán haragudni, és elég valószínű, hogy rengetegen fognak elégedetten kijönni a vetítőtermekből. A zene még mindig jó, a dalok esetében a változtatások megszokhatók (bár a szövegi módosítások néhol elég furák, különösen igaz ez Ursula alaposan megvágott nótájára), a dallami cifrázások egészen be tudnak találni, az új szerzemények között pedig vannak kifejezetten jók, és olyanok is, amik nélkül bőven meglettünk volna - utóbbira példa Hablaty rappelése, ami lehet, hogy Awkwafina előadásában jó móka, de magyarul büntetni lehet vele.
Az élőszereplős A kis hableány van, amiben több, mint az eredeti mese, de ez fura módon Eric saját történetszála. Egyáltalán nem baj, hogy elkészült, de nem is veszítettünk volna olyan sokat, ha a fiókban marad, ellentétben az Aladdinnal.
