Minden bizonnyal nagyban hozzájárult az 1994-es A holló kultstátuszához az a tragikus tény, hogy a forgatás alatt veszítette életét a főszereplő, Brandon Lee, mivel a felvétel során egy vaktölténnyel megtöltött fegyver csövében benne felejtettek egy ólomlövedéket is, Michael Massee pedig ezt a pisztolyt sütötte el. A vaktöltény ereje elég volt ahhoz, hogy a csőben felejtett lövedéket kilökje, olyan sebességgel, hogy az Lee hasába fúródott, és a gerince mellett állt meg. De messze nem csak ez a tragédia tette világhírűvé A hollót - elvitathatatlan, hogy a James O'Barr azonos című képregénye alapján készült film tényleg piszok jó lett.
Óriási díjzápor persze nem követte a bemutatót, bár négy kategóriában jelölték Szaturnusz-díjra. Ugyanakkor a rajongók szinte azonnal a szívükbe zárták ezt a klasszikus bosszúsztorit, mely szerint október 30-án, az ördög éjszakáján egy fiatal lányt, Shelley Webstert banditák megerőszakolnak, majd megölnek, vőlegényével, Eric Dravennel pedig szintén végeznek. Eric azonban egy évvel később feltámad és kegyetlen bosszút áll a gazfickókon.
Az első A hollót összesen három folytatás követte (ebből kettő csak DVD-re jelent meg), illetve egy tévésorozat is készült, de egyik sem volt képes akár csak megközelíteni az eredeti film színvonalát. Most, 30 évvel később Rupert Sanders rendező úgy érezte, hogy megpróbálkozna ezzel a cseppet sem könnyű feladattal, és bár egyértelműen kijelenthető, hogy a 2024-es film a lába nyomát sem csókolhatná meg a '94-es eredetinek, alapvetően remake-ként bizonyos tekintetben képes működni, mivel az alkotóknak tényleg volt egy ötletük, amit meg akartak valósítani, ez pedig manapság a legtöbb hasonszőrű újragondolás esetében hiányozni szokott.
A hanyag tetkó most annyira menő
Főhősünk ismételten Eric, akit ezúttal az Azból és a John Wick: 4. felvonásból is ismert Bill Skarsgård alakít. Világosan látszik, hogy eltelt három évtized, ez az Eric már egy nagyon más figura, aki extrém tetoválásaival, hajviseletével, és úgy általában a megjelenésével egy egészen másik korosztály számára hozza azt a melankolikus művészt, akit anno Brandon Lee még gót szívtipróként keltett életre. Hősünk már a külseje miatt el fogja veszíteni a nézők egy részének szimpátiáját, de persze lesznek olyanok is, akik számára a 2024-esített Eric masszívan smash, totálisan slay és ott van benne a rizz. Erre ráerősítendő amikor csak lehet, főszereplőnk lelkesen "adom" felkiáltással helyesel különböző szituációkban, elvégre végtelenül fiatalosh. Hasonló karakter Eric szerelme, az új Shelley is, akit Tahliah Debrett Barnett, azaz FKA Twigs alakít. Twigs kisasszony egy brit énekes, dalszerző és táncos, és nos... pontosan új játszik, ahogy arra az ember számít egy énekes, dalszerző és táncostól.
A sztoriból tényleg csak az alapok maradtak meg: a rosszfiúk megölik Ericet és Shelley-t, a fiú pedig visszatérhet az élők közé azért, hogy pokolra küldje a gyilkosaikat - mármint szó szerint, ugyanis itt nem hétköznapi gazfickókkal van dolgunk, hanem tényleg olyan alakokkal, akik mások lelkének árán kerülik el saját történetük kénköves végkifejletét.
Nagyon könnyen megragadhatók a markáns különbségesek az eredeti film és a 30 évvel később bemutatott remake között: teljesen más a két mozi tempója, dinamikája, és a mi a legfontosabb, az üzenete is. A 2024-es A hollóban nagyon lassú építkezéssel indulunk, láthatjuk, hogyan ismerkedik meg Eric és Shelley, hogyan szeretnek egymásba, és csak viszonylag későn jutunk el Eric átváltozásáig. A legnagyobb újítás azonban mindenképpen az, hogy ez nem egy hétköznapi bosszútörténet, hanem bizony (hangozzék ez bármennyire is furán ebben a körítésben), egy szerelmi sztori. Rupert Sanders filmjében egyértelműen a feltétel nélküli, örök szerelem van a fókuszban, az a szintű kötődés, ami végtelen önfeláldozással párosul, vagyis amikor abszolút a szeretett személyt helyezzük saját magunkkal szemben is előtérbe, és szó szerint bármit képesek vagyunk vállalni érte.
Mindezt hosszan, tényleg nagyon hosszan és picit már szájbarágósan bontja ki a film. 111 perces játékideje ma már nem számít maratoninak, de igazság szerint bőven elég lett volna másfél óra a történet elmesélésére, okos vágással sokkal feszesebbre, pattogósabbra lehetett volna szabni az új A hollót. Ez főleg a film elejére igaz, mert világos, hogy valahogyan fel kellett vezetni ezt a hihetetlen, zsigeri, mindent elsöprő szerelmet, de azért olyan hatalmas nagy megfejtést nem kaptunk azon túl, hogy két bődületesen sérült ember egymásra talál, és valahogy együtt próbálják meg összerakni a másikat annak széttört kis porcelándarabkáiból.
Se az egyébként máskor tisztességes alakításra is képes Skarsgård, se FKA Twigs nem tudta színészi játékkal validálni azt, hogy ez a szerelem miért olyan különleges és dimenziókon átívelő, gyakorlatilag nem tudtunk meg többet annál, hogy a két fiatal szeret együtt zenélgetni, drogozni, meg persze szexelni. Azt tökéletesen bemutatták, hogy mindhárom dolgot piszok mód élvezik, csak épp a tényleges mélység maradt ki teljesen a kapcsolatukból - meg úgy általában a filmből is.
A sok vér most annyira menő
Egyáltalán nem véletlen a 18-as karika, a filmben a kézzel visszatolt belektől a brutális csonkolásig láthatunk gyakorlatilag mindent, amire lőfegyverrel, valamint szúró- és vágóeszközzel képes az ember. Alapvetően jó dolog, hogy nem finomkodtak a készítők, de egy bizonyos ponton túl már picit paródiába hajlik az egész, és talán kissé öncélúnak is tűnik. Tényleg kreatív gyilkolásból alig egy-két példát lehetne felhozni, a legtöbb esetben inkább csak arra mentek rá, hogy az ember bírja-e a hektószám kiömlő ketchupot.
Az erőszakkal párhuzamban pedig nyilván most is itt van az egész franchise rákfenéje, vagyis az, hogy egyetlen pillanatig sem tudunk ténylegesen aggódni a főszereplőért, hiszen a halálból visszatért Eric durvább öngyógyító képességgel rendelkezik, mint Rozsomák vagy Deadpool, és bár érzi a fájdalmat, a legszörnyűbb sérülések elszenvedése után is pillanatok alatt talpra áll. Akár több tárat is beleereszthetnek az ellenfelei, erőfeszítéseik teljesen hatástalanok, és minden néző pontosan tudja, ez a bőrkabátos fazon itt és most halomra fogja ölni az összes rosszfiút, senkinek sincs esélye ellene.
Az új ötlet viszont tényleg menő
Nagyon hosszú út vezetett el A holló remake elkészültéig, a forgókönyv számtalanszor változott, 2010 környékén például még az ausztrál zenész, Nick Cave gyurmázott a szkripttel, főszereplőnek pedig Mark Wahlberget szerette volna a stúdió, de később Luke Evansről, sőt Jason Momoáról is hallani lehetett. De még Bill Skarsgård testvére, Alexander is esélyes volt a szerepre. Elképesztően hosszú folyamat volt tehát, amíg a sors fonalának szorgos gombolyítói csontkockáikon kidobták, hogyan és milyen alkotógárdával álljon össze ez a mozi, és végeredményben kijelenthető, hogy bár nem tudták megközelíteni a 30 éves klasszikust (valljuk be, erre azért kevesen számítottak), zenék téren azért abszolút jár a buksisimi, továbbá sikerült lerakni egy érdekes koncepciót és új alapokra helyzeni magát a sztorit. Korántsem lett tökéletes a 2024-es A holló, igazából jónak sem nevezhető, de az az alapötlet, hogy az egyszerű bosszú helyett sokkal inkább magát a szerelmet tolják előtérbe, működőképes koncepció, és ezáltal tényleg el tud mesélni valami mást, valami újat, nem csak ipari módon újrahasznosít egy régen sikeres filmet - mint ahogy manapság a legtöbb remake teszi végtelenül pofátlan módon.
