Scott Lang, vagyis a Marvel Comics második Hangyája sosem tartozott a kiadó legnépszerűbb hősei közé, bár meg kell hagyni, olykor kifejezetten fontos résztvevője volt a nagyobb kalandoknak, a crossover eseményeknek. Ha viszont a képregényóriás A-listás hőseire gondolunk, valószínű, hogy keveseknek fog épp ő beugrani. Mégis az a helyzet, hogy a Marvel filmes univerzumban Scott immár a harmadik saját moziját kapja meg annak ellenére, hogy bár nem teljesített rosszul, azért bankot sem robbantottak az előző felvonások: a 2015-ös A Hangya 519 millió dollárt, míg folytatása, a 2018-as A Hangya és a Darázs 622 milliót tudott összeszedni világszerte.
Peyton Reed rendező viszont az első A Hangya óta mozis fronton semmi mást nem alkotott, tényleg csak sorozatokon dolgozik (A Mandalóriban például két egész jó részt rendezett), ha épp nem az MCU legkisebb hősének kalandjait dirigálja. A harmadik menet, vagyis A Hangya és a Darázs: Kvantumánia kapcsán viszont lehettek azért elvárásai a rajongóknak, elvégre az aktuális központi szupergonosz, Kang egyik variánsa, akit a Loki sorozat után most is a zseniális Jonathan Majors alakít. Majors játékával szerencsére nincs gond, de aki azt remélte, hogy lesz bármilyen súlya a sztorinak, vagy akár minimális szinten is egyedi tud lenni a film, csalódni fog. Ellenben azok, akik sokadszorra is a megszokott marveles poénokra, marveles látványra és úgy általában egy Marvel-filmre vágynak, most is elégedetten távozhatnak a moziból.
Pici, picibb, legpicibb
A sztori szerint az öregedésre láthatóan továbbra is teljesen képtelen Paul Rudd által alakított Scott Lang, vagyis a Hangya bár megmentette az egész univerzumot, jelenleg nem túlzottan elfoglalt. Könyvet ír, amit aztán rajongó kisgyerekeknek olvas fel, de úgy egyébként nincs sok dolga. Lánya, Cassie Lang (akit ezúttal Kathryn Newton játszott el), azonban sokkal aktívabb: hajléktalanok kitoloncolása ellen tüntet, megjárja a fogdát, és cseppet sem mellékesen a kvantumvilággal kísérletezget. Visszatért az összes fontosabb régi szereplő, így Evangeline Lilly, mint Hope van Dyne, valamint a szülők, azaz Michelle Pfeiffer, mint Janet van Dyne és Michael Douglas is, mint Hank Pym. A felvezetéssel nem megy el sok idő, pillanatok alatt balul sül el egy kísérlet, és az egész család a kvantumvilágban találja magát, ahol valami egészen elképesztő fenyegetés vár rájuk. És itt jönnek az első gondok.
Janet van Dyne ugyebár 30 teljes évet töltött a kvantumvilágban, mielőtt az előző részben kimentették onnan. Az világos, hogy nem mentek fényesen a dolgok a téridőn kívüli mikrounivezumban, és Janetnek elég durva PTSD-je van az ott történtek miatt, mégis egészen idegőrlő tud lenni az, hogy konkrétan semmit sem hajlandó elárulni a családtagoknak. És ez a film feléig így marad, holott a néző pontosan tudja, hogy a sokáig meg nem nevezett titokzatos gonosz, akitől mindenki retteg nem más, mint Kang, a hódító. Az, hogy Janet semmilyen körülmények között sem szolgáltat minimális információt sem a legközelebbi hozzátartozóknak nem egy csavaros írói húzás, ami az előre kijelölt mederbe tereli a narratívát, hanem simán csak egy végtelenül lusta megoldás, ami nagyon hamar kellemetlenné válik. De megéri ez a sok időhúzás és az egész hacacáré, tényleg ennyire para lenne Kang? Nos, erre a kérdésre egyszerű is a válasz és nem is.
A Kang dilemma
Egyrészt ugyanis rögtön rávághatnánk, hogy nem. Jonathan Majors nagyon meggyőzően játszik és tényleg elhiszi róla az ember, hogy egy könyörtelen tömeggyilkos, mégsem tud annyira félelmetes lenni a karaktere, mint amennyire retteg tőle mindenki. Ezen nem segít a lezárás sem, viszont nem szabad elfelejteni, hogy itt arról a Kangról van szó, akinek temérdek variánsa létezik a multiverzumban. Ezekből eddig kettőt láttunk, egyet most, egyet pedig a Loki tévésorozatban.
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia Kangja és a Lokiban látott verzió két teljesen más karakter, épp ezért volt annyira jó döntés Jonathan Majors szerződtetése, aki az elkövetkező kalandokban még egy halom másik Kangot játszhat majd el, a lehetőségek tényleg határtalanok. Ez viszont nem a Marvel eddigi munkájának, hanem magának a forrásanyagnak az érdeme. Thanoshoz hasonlóan Kang is a legjobb Marvel-gonoszok egyike, úgymond hálás alapanyag, akit nem nehéz jól írni egy filmadaptációban sem. A sok Kang variánsból most csak egyet láttunk, aki messze nem lett annyira félelmetes, mint ahogy beharangozták, de azt még a filmben maga Scott Lang is érzi, hogy a java csak most jön. A néző is ebben bízik, csak kezd túlzottan is hosszú lenni a várakozás. Persze közben azért van, aminek örülni lehet.
A kvantumvilág úgy ahogy van gyönyörű, az azt benépesítő fura lények pedig nagyon ötletesek, bár a megszokott sablonokra húzhatók fel egytől egyik az itt bemutatott mellékszereplők. Ha máshogy nem is, legalább küllemükben fantáziadúsak tudtak lenni - mondjuk azon sem lepődnénk meg ha a saját "lyukainak hiánya" miatt kesergő csápos kulimász többeket égetne ki pillanatok alatt, mint ahányan kedélyesen nevetgélnek a poénjain. Szegény MODOK-ért egyébként kifejezetten kár. Ne szépítsük, bár az MCU-ba illeszkedik az a csavar, amit az eredeti karakter kapott, a végeredmény mégis inkább saját maga paródiája lett, mintsem egy önnön lábán is megálló friss elképzelés.
Érdemes megjegyezni, hogy Cassie Lang újracastingolása abszolút jó döntés volt, Emma Fuhrmann teljesítményénél most sokkal több kellett, Kathryn Newton pedig teljesíteni tudta a feladatot. Kérdés, mit kezdenek majd vele az MCU-ban, hiszen bár hivatalosan még mindig nem jelentették be, minden adott ahhoz, hogy végre-valahára színre lépjenek az Ifjú Bosszúállók, a tinihősök csapatának minden fontosabb tagja felbukkant már a Marvel filmes világában, és a bandának ugyebár Cassie Lang is oszlopos tagja. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy mikor láthatjuk őt végre együtt Kate Bishoppal, Elijah Bradley-vel, America Chavezzel, Kamala Khannal, Riri Williamsszel, Wanda fiaival, vagyis Tommyval és Billyvel, és azzal a Hulklinggel, akinek felbukkanása az Agatha: Coven of Chaos sorozatban várható.
Merre tovább?
Egyetlen filmből még hiba lenne messzemenő következtetéseket levonni, és az MCU ötödik fázisa még csak most indult el. A negyedik felvonás dedikáltan az építkezésről, új hősök bemutatásáról szólt, most viszont tényleg itt lenne az ideje, hogy masszív léptekkel elinduljunk az ötödik és hatodik Bosszúállók mozik, vagyis a Kang dinasztia és a Titkos háború felé. Egy nagyon pici lépést tettünk most csak meg ebbe az irányba, és leginkább ez is a stáblistás jeleneteknek és nem a konkrét mozinak volt köszönhető. Tény, hogy Thanost is csak apránként villantották meg, és úgy istenigazán csak a Végtelen háborúban derült ki, miért kell a gatyánkba csinálnunk, ha felbukkan egy a lila melák, ugyanakkor most muszáj emelni a tétet, és még mindig nem világos, ez végül hogy jön össze Kevin Feige csapatának. Könnyű abba a csapdába esni, hogy a hosszas várakozás, az elnyújtott felvezetés után végül a rajongói elvárások is megugorhatatlan határokig szöknek fel, és csak remélni tudjuk, hogy nem fog így járni a Marvel filmes univerzum.
Bőven korai lenne még temetni az MCU-t, filmjei továbbra sem bántóan rosszak, csak nagyrészt középszerűek, és kiemelkedni csupán a jobban kísérletezni vágyó, más zsánerekbe is kikacsintgató mozik tudnak. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia nem egy ilyen alkotás, de legalább pontosan belőhető a célközönsége. Ha az előző két rész tetszett, bírtad annak humorát, és nem zavar a súlytalan cselekmény, akkor most sem fogod megbánni a mozijegy árát. Ha bármi többre vágysz, akkor pedig nem itt kell keresned, vannak még szerencsére merészebb Marvel próbálkozások - bár mostanában inkább csak sorozatos fronton. Az üdítőt mindenesetre gondosan osszátok be, ha a vetítés mellett döntötök, tényleg érdemes bent maradni a stáblistás jelenetekre is, melyekből kettőt kapunk.
