Tudtátok, hogy Rohant egyszer már megmentették a nők? Arra a vicces anekdotára gondolok, hogy a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura: A két torony forgatásakor az volt a legkézenfekvőbb megoldás, ha a rohani sereghez használt lovakat a valódi gazdáik ülik meg. Ezek a lovasok pedig túlnyomórészt nők voltak, akikre a filmes maszkmesterek műszakállat ragasztottak, hogy férfiasabb legyen az összkép.
Több mint két évtizeddel egy újabb női hősre (ezúttal egy fiktív karakterre) hárult a szerep, hogy kihúzza a slamasztikából a filmeseket, akik maguknak mondhatják a jogot, hogy a mozivászonra vihetik J.R.R. Tolkien legendás fantasy-univerzumát. De sajnos akármilyen bölcs döntéseket hoz, és akármilyen ügyesen forgatja a kardot, A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja főhőse, Hèra nem tudta megoldani a legnagyobb problémát, amivel a New Line Cinema és partnerei küzdöttek.
Nem kell hozzá tünde szem
Legalábbis nekem az volt az érzésem, hogy a Pörölykezű Helm és családja történetét elmesélő projekt kapcsán a legnagyobb kihívás az időszűke volt. A mozis sajtó beszámolói szerint a film készítését még meg is kellett gyorsítani annak érdekében, hogy a kapcsolódó jogok a Warner és a New Line Cinema kezében maradhassanak, a vetítés közben pedig nem tudtam kiűzni a gondolatot a fejemből, hogy a látvány ennél jelentősen jobb is lehetett volna, ha több idő áll az alkotók rendelkezésére.
A produkció elsődleges felelőseként valószínűleg a japán Sola Entertainment is igyekezett a lehető leghatékonyabban kihasználni a rendelkezésére bocsátott időt és pénzt. Ennek érdekében az animációs stúdiók gyakran spórolnak ott, ahol anélkül megtehetik, hogy a néző élményét ez jelentősen befolyásolná. Így a kamera előtt gyorsan elsuhanó képi elemek, vagy a háttérben messze meghúzódó karakterek és környezetek minősége az észszerűség jegyében gyakran sokkal alacsonyabb, mint mondjuk a főhősöké.
A rohírok háborúja közben viszont gyakran támadt az az érzésem, hogy ezek a szándékosan kevésbé kidolgozott részletek nem mindig húzódnak meg a háttér jótékony messzeségében, hanem olykor az adott jelenet központi részét képező képi elemekre sem tudott annyi figyelmet és munkát folytatni az alkotógárda, mint ami az igazán szemkápráztató látványhoz szükséges lett volna.
Emellett egy másik komoly problémám is akadt a film képi világával, ennek kapcsán pedig hatalmas pechük van az alkotóknak abból a szempontból, hogy még egy hete sincs, hogy befejeztem az Arcane második évadát. A Fortiche ugyanis megmutatta, milyen gyönyörű képi világot eredményezhet, ha a 3D-s animáció művészi 2D-s utómunkával találkozik. Igaz, a Gyűrűk Ura anime-film alkotói ennek az ellenkezőjével próbálkoztak, és egy alapvetően rajzolt, 2D-s alkotást egészítettek ki helyenként 3D-s elemekkel. A két technológia közötti kontraszt viszont kifejezetten zavaró tud lenni, ugyanis nem igazán sikerült megfelelően integrálni például a kézzel rajzolt és animált karaktereket az itt-ott megjelenő 3D-s környezetekbe, ahogyan a 3D-s, fizikai szimulációt alkalmazó effektek is idegenként hatnak a hagyományos animét idéző képi világban.
Az eltérő metódussal készült összetevők azért is ütnek el egymástól feltűnően, mert míg a karakterek mozgása másodpercenként gyakran kifejezetten kevés különböző pózból tevődik össze, addig a 3D-s elemek (így mondjuk a táj, ahol Hèra vágtázik) sokkal folyamatosabb mozgást produkálnak.
És ugyan eddig a negatívumokat hangoztattam a látvány kapcsán, azt meg kell jegyeznem, hogy A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja főbb karakterei, akik teljes egészükben hagyományos, 2D-s animációt kaptak, szuperül néznek ki (beleértve a látványos harci koreográfiákat, amiket egymás és néhány menő szörny ellenében végrehajtanak). De körülöttük túl sok volt a zavaró elem ahhoz, hogy ne zökkenjek ki többször az élményből.
Megéri megénekelni?
A másik nagy problémám az volt az új Gyűrűk Ura sztorival, hogy nem volt különösebben izgalmas. Ez pedig nem azért van, mert az írók szándékosan távol maradtak az Egy Gyűrű és Szauron témakörétől, kínosan ügyelve arra, hogy ne ugyanazt a történetet meséljék el újra. A gond az, hogy amennyiben a néző a legalapvetőbb információkat elolvassa arról, mi az a Tolkien regényeinek függelékében tárgyalt tény Középfölde történetéről, amire felépítették a cselekményt, akkor sok meglepetés nem marad azt illetően, mi is lesz a történet folyása.
De ha még van is annyira előrelátó a mozilátogató, hogy a saját szórakozása érdekében a lehető legkevesebb információval felvértezve ül le a nézőtéren, annyit sejthet, hogy a tolkieni világképnek megfelelően hogyan fog alakulni Rohan és ellenségeinek konfliktusa. A gonosz nem győzedelmeskedhet végleg, de a nemes hősöknek annyi jellemhibájuk pont van, hogy egy-egy rossz döntésükért komoly árat kelljen fizetniük. Az út közben akad egy-két, nem teljesen kiszámítható fordulat, de ez inkább arra korlátozódik, hogyan is történik meg az, amire egyébként is számíthatunk.
A sztori kapcsán még egy, kifejezetten zavaró elemet ki kell emelnem, ami nem más, mint az írók kifejezetten izzadságszagú erőfeszítése, hogy emlékeztessenek rá, ez bizony egy A Gyűrűk Ura-történet. Véleményem szerint többé-kevésbé elég lett volna ahhoz, hogy érezzük a közösséget a könyvekkel vagy a Jackson-féle filmekkel, ha tudjuk, a regénytrilógia egyik legendás csatájának helyszínén járunk annak névadójával. Ez kiegészítve Középfölde egy-egy ismerős népével, vagy a rendkívül emlékezetes, harci elefánthoz hasonló mûmakilek megjelenésével végképp elég lehetett volna.
De itt nem álltak meg A rohírok háborúja írói és muszáj volt annyi, immár szükségtelen kapaszkodót adniuk, amitől olyan érzésem támadt, hogy mindjárt oldalba böknek és a fülembe súgják, hogy "És ezt észrevetted?". Amellett, hogy Éowyn, mint narrátor kíséri végig a történetet, vagy hogy még zenei témákat is egy az egyben áthoztak a Jackson-féle filmek aláfestéséből, még különösebb zokszó nélkül elmentem volna. De annak a két karakternek a beszuszakolása a film utolsó, nagyjából öt percébe, akik feltűnnek a jól ismert sztoriból, teljesen felesleges volt és gyakorlatilag inkább kizökkentett az élményből, mintsem hozzáadott volna. További fekete pont, hogy az egyikük vendégszereplését, akit nem csak név szerint említenek, hanem látunk is, még el is spoilerezték az alkotók.
Összességében tehát azzal az érzéssel léptem ki a moziteremből, hogy teljesen jól meglettem volna akkor is, ha soha nem készül el A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja. De ha bírod tovább Középfölde nélkül, és már nem elégszel meg egy újabb maratonnal a Jackson-féle trilógiából (sem a A hobbit-filmekből vagy és A hatalom gyűrűi sorozatból) , akkor ezzel bő két órára enyhítheti a hiányérzeted. Aztán ki tudja, hátha a készülő két film közül valamelyik lesz olyan jó, hogy ne sopánkodjunk, amiért nem tehetett próbát más stúdió Tolkien műveinek feldolgozásával.
