Gondolkoztatok már azon, hogy A Gyűrűk Ura mozikban látott, masszív sötét páncélzatot viselő Sauron miért a páncélkesztyűn kívül hordta az Egy Gyűrűt, gyakorlatilag az egyetlen sebezhető pontját, és nem magán a páncélon belül viselte azt - ahogy az egyébként logikus lenne? Ez a taktikai hiba vezetett ahhoz, hogy Isildur a törött Narsillal, a legendás kard szilánkos csonkjával le tudta vágni a sötét nagyúr ujjait, és ezzel elszakította a gyűrűt Saurontól. Attól a Saurontól, aki szinte odatartotta a herceg elé a védtelen ujjait. Nos, a helyzet az, hogy nem Tolkien eredeti története vétette ezt a furcsa logikai bukfencet, a könyvekben ugyanis Barad-dûr ostroma hét esztendőn át tartott, melynek végén a menekülés mellett döntő Sauron szembetalálta magát két legendás harcossal, a tündék királyával, vagyis Gil-galaddal, valamint a númenoriakat vezető Elendil királlyal. Hármójuk összecsapásában végül mindkét király elesett, de Sauron is öntudatlanul rogyott össze, és Isildur ekkor vágta le az ujját az Egy Gyűrűvel együtt. Tolkien könyveiben egyetlen árva szó sem esett arról, hogy Sauron bármiféle páncélt viselt volna. Sőt valószínűleg fegyver sem volt nála, hiszen Gil-galadot puszta kézzel ölte meg.
De miért fontos nekünk mindez A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi sorozat kapcsán? Nos egészen egyszerűen azért, mert nem árt tisztában lenni azzal, hogy az egyébként remek munkát végző Peter Jackson sem a szolgai másolás apostola volt, nagyon sok helyen változtatott filmjei elkészítése során a Tolkien által írt eredeti trilógiához képest, és emiatt anno morogtak is a keményvonalas rajongók, csak épp a 2000-es évek elején még messze nem úgy működött a világ, mint napjainkban, és az internetet sem borították be egyből disszertációnak is beillő elemzések arról, miben tér el egy adaptáció és az eredeti regény, és ez miért is jelent tragédiát minden rajongó számára. Jackson változtatott, ahogy A hatalom gyűrűi alkotócsapata is. Nem mindegy azonban, hogy ezek a változtatások elősegítik-e a narratívát, megkönnyítik a befogadást, a látottak gyors értelmezését az átlagos néző számára, vagy öncélúak, ne adj isten teljesen feleslegesek.
Sauron sztorija ez
Világosan látszik, hogy az alkotók meghallgatták a nézők általános panaszait, és ezek mentén próbálták meg csiszolgatni A hatalom gyűrűi második évadát. Legfőképpen a fontosabb karakterek játékidejének arányait csavarták ennek megfelelőn. Míg az első évad egyértelműen Galadrielt helyezte a középpontba, ő volt a főszereplő, úgy a folytatás jóval hátrébb tolta őt. Morfydd Clark karaktere továbbra sem a sorozat legszerethetőbb figurája, és nem a világ legbevállalósabb megoldása az, hogy egy nem hibátlanul írt karaktert inkább kiveszünk a rivaldafényből, mintsem alakítsunk rajta, de végeredményében a dolog működik. Ezúttal elmaradnak a "Galadriel dolgokat néz" címszóval illethető, igazából tényleges funkció nélküli merengések, és amikor a tünde harcosnő a képernyőn van, akkor ez okkal is történik.
Teljesen világos, hogy a Halbrand után ezúttal a tünde Annatarként megjelenő sötét úron, Sauronon van a fókusz, Charlie Vickers játékára pedig nem is lehet komolyabb panaszunk, fel tudott nőni ehhez a feladathoz. Sajnos azonban korántsem lehetünk elégedettek az ő történetszálával, sopánkodásunkért pedig az írókat lehet okolni. Annatarként Sauron ugyebár fondorlatos módon meggyőzi a legendás tünde kovácsot, a Charles Edwards által alakított Celebrimbort, hogy készítse el a hatalom gyűrűit, a tündék, a törpök, majd az emberek nagy erőkkel bíró ékszereit. A kovácsmester egy nagy tudású, hosszú életet megélt tünde, így az ember azt gondolná, Sauronnak végtelenül furmányosnak kell lennie célja elérése érdekében, mesteri cselekre van szüksége, és egyáltalán nem lesz ezek mellett sem könnyű dolga. A sorozat valósága viszont az, hogy szerencsétlen Celebrimbort könnyebb meggyőzni bármiről, mint egy ötéves gyereket. És ez bizony nagy hiba, pont ott tapasztalható nulla feszültség és izgalom, ahol ezeknek épp ki kéne domborodnia az évad során. A néző egyszerűen képtelen lesz így szurkolni Celebrimbornak, maximum szánni tudja őt, a tünde kovács pedig ennél sokkal-sokkal többet érdemelt volna - elsősorban maguktól az íróktól.
Robert Aramayo Elrondja talán játékidő terén nem kapott sokkal többet, mint az első évadban, viszont tettei jóval jelentősebbek lettek, így az ő vonalán is pozitív előrelépés tapasztalható, ami igaz a törpökre is. Ezeken a szálakon erősödni tudott a sorozat, de még ennél is fontosabb, hogy az alkotók érezték, mik azok a vonalak, amiket legalábbis egyelőre nem kellene annyira erőltetni, mert ténylegesen csak jóval később válnak majd fontossá.
A mellékszálak oda kerültek, ahová valók
És ezen a csapáson halad pici lépésekben előre az Idegen sztoriszála is, akiről az évadzáróra végre megtudhattuk az egyértelműt, akár már itt és most mi is nevén nevezhetnénk a mágust. A második szezonban debütáló újabb varázshasználóról viszont egyelőre nem mondható el ugyanez, de itt is világosnak tűnik, ki is lehet ő valójában. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem tudnánk örülni annak, ha az írók a nyilvánvalónak látszót húznák meg, mivel ha ez tényleg bekövetkezik, akkor alapjaiban írja át egy fontos karakter múltját úgy, hogy az semmilyen formában sem fog összepasszolni Középfölde későbbi történelmével. Az efféle változtatások azok, amiket nagyon nehéz megindokolni, és persze nincs kizárva, hogy erre végül képes lesz az írócsapat, de nem fűzünk ehhez túl nagy reményeket. Külön kiemelendő egyébként Bombadil Toma felbukkanása, aki nagy hiányzója volt a Jackson-féle filmeknek, itt pedig remekül eltalálták a karakterét, kedves kis dala magyarul is nagyon jól sikerült.
Hasonló a helyzet a númenoriakkal is, mint az Idegennel: picit haladt előre az ő száluk is, de csak pont annyi időt kaptak, amennyi feltétlenül szükséges volt, és egyetlen perccel sem többet. Ezek az arányváltások borzasztóan sokat hozzá tudtak tenni ahhoz, hogy A hatalom gyűrűi második évada pörgősebb, élvezhetőbb legyen, mint az első szezon. Az erdei tünde, Arondir pedig alig mutatkozik az egész évad során, ami abszolút piros pont. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a karakter semmi jelentőséggel nem bír a nagy történet egészét nézve, és emiatt semmivel sem lett volna kevesebb az eddig látott két szezon, ha ő egyáltalán nem szerepel bennük. Világos, hogy ezt a készítők is érezték, ezért Ismael Cruz Córdova karakterét jobban háttérbe tolták, mint bárki mást a sorozatban. Ha nem tudnak kitalálni hozzá érdemi cselekményt, akkor ez a legjobb, amit tehetnek vele.
A remek sminknek köszönhetően nem biztos, hogy mindenki észre fog venni egy színészcserét: az urukok úratyáját, Adart ugyanis immár Joseph Mawle alakítja Sam Hazeldine helyett. Szerencsére minőség terén nem történt változás, Adar továbbra is a sorozat egyik legjobban megírt karaktere, Mawle pedig jól játszik.
Érezhető, hogy a csak nyolc részből álló második évad történetét bőven ki lehetett volna tolni kilenc epizódra. Eregion ostroma három részen át zajlik, és mozifilmeket megszégyenítő látványt nyújt, a csata minden pillanata elképesztően fest, és tényleg újra olyan érzésünk támadhat, mint amikor először láttuk az ork seregeket megindulni Minas Tirith ellen A király visszatérben. A harc normális ütemű lezárására és főleg az orkok pálfordulására viszont nem ártott volna egy kicsivel többet időt szentelni. Megvoltak persze az erre utaló apróbb jelek, de azért így is túlzottan kapkodós módon zongorázták le végül az egészet.
Így kell lezárni egy évadot
A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi sorozatnak még mindig megvannak a maga hibái, hiányosságai. De rengeteget tudott javulni az első etaphoz képest, és különösen a Sárkányok háza második szezonjának évadzárójával összehasonlítva domborodik ki markánsan mindez. Amíg ugyanis az HBO sorozata abszolút alulmúlta a nézői elvárásokat az aktuális befejezést illetően, és gyakorlatilag nem tett mást, mint prezentált egy hosszú trailert a folytatáshoz, A hatalom gyűrűi második évada nagyon sok szálat elvarrt, komoly konklúziókhoz jutott, és persze mindeközben előrevetített olyan dolgokat, amik egyrészt a következő szezonokban, másrészt már A Gyűrűk Ura-trilógia idején válnak majd fontossá.
És bizony ezt pontosan így kell csinálni. Meg kell adni a nézőnek a jutalmat azért cserébe, hogy kitartott évadokon át egy adott sorozat mellett. Ezt nagyon jól csinálta a két showrunner, J. D. Payne és Patrick McKay csapata. Az irány tehát jó, ha nem botlanak el útközben, akkor egy még ennél is jobb harmadik évadra számíthatunk. Ez utóbbit egyébként nem rendelte még be hivatalosan az Amazon, de nagyon meg lennénk lepve, ha nem folytatnák a Prime Video platform húzócímének szánt sorozatukat.
