Pár éve az Amazon óriási tervet eszelt ki, legalábbis a megvalósításhoz szükséges pénzösszeget tekintve tényleg elképesztő az, mennyit költött arra, hogy adaptálhassa Tolkien munkásságát. A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi első évada 700 millió dollárba került a licencdíjakkal együtt, az elkövetkező évadok pedig a becsélések szerint nagyjából további 150 millióba kerülnek - mármint szezononként ennyit kell hozzácsapni a képzeletbeli számlához. De nem az Amazon volt az egyet streamingszolgáltató, amely azzal a céllal kopogtatott, hogy tető alá hozhasson egy ilyen sorozatot, hiszen a Netflix gyakorlatilag egy MCU szerű univerzumépítésbe akart fogni a licenceket megszerezve, a Russo fivérek egy Aragorn fiatalkorát bemutató szériában gondolkodtak, az HBO pedig simán csak remake-elte volna az eredeti trilógiát tévésorozatos formában - ahogy ezt tenni fogja majd a Harry Potter filmekkel is.
Egyetlen évad után lehetetlen lett volna eldönteni, hogy mi, nézők végül azzal jártunk-e a legjobban, hogy a jogok az Amazonhoz kerültek, és A hatalom gyűrűi sorozatban Középfölde Másodkorát ismerhetjük meg jóval közelebbről. Azt a korszakot, ami Tolkien munkásságának leghomályosabb időszaka, és épp ezért remek alapanyag egy adaptációhoz, kellő kreativitással simán be lehet tömködni a lukakat, lehet bővíteni a történetet. Sajnos épp ez a kreatív plusz maradt el eddig, és bár még mindig magában rejti a széria egy kifejezetten jó irány ígéretét, most, a második évad első három részét látva azt kell mondanunk, a legfontosabb, legjelentősebb hibákból még mindig nem tanultak az alkotók, ha pedig így folytatják, akkor szépen lassan mindenki tovább fog állni, el fogja engedni A hatalom gyűrűi kezét. Az első szezont az amerikai nézők körében csak 37% fejezte be azok közül, akik elkezdték a sorozatot, ez nem túl biztató arány, az új etap pedig nem sokat tesz azért, hogy a lemorzsolódás csökkenni tudjon. Persze azért van, amin változtattak a készítők, nem is keveset.
Az Ajándékok Ura
A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi második évadának legfontosabb változtatása az, legalábbis az első három epizód alapján, hogy mind Galadriel, mind Elrond kispadra kerültek, és a főszereplőnk immár egyértelműen Sauron, aki Annatarként, vagyis az Ajándékok Uraként veri át épp brutális módon szegény Celebrimbort. Ennek már csak azért is sokan fognak örülni, mert az első szezon kapcsán számos negatív kritika épp Galadriel karakterét érintette, azon ment a sopánkodás, hogy a tünde hősnő az aktuális túlzottan előtérbe tolt női fura. Előkerültek persze az unalomig ismételt címkék, miszerint ettől a sorozat woke, illetve "hát persze, hogy megint egy erős nő győzi le szegény férfiakat". Külön megmosolyogtató, hogy a 2020-as években valószínűleg teljesen ugyanezt kapná meg mondjuk Arwen Undómiel is a filmtrilógiában, hiszen a Liv Tyler által alakított tünde teljesen átvette a mozikban Glorfindel szerepét.
Nos, Galadriellel igazából nem ez volt a gond, sokkal inkább az, hogy az íróknak nem sikerült megfelelően rétegezniük ezt a karaktert, és ahogy az első évadról szóló kritikánkban is fogalmaztunk, a "Galadriel dolgokat néz" címkével illethető jelenetek nem segítenek sokat a narratíva felpörgetésén. Ez nem az őt alakító Morfydd Clark hibája, hanem magáé a forgatókönyvé, és a folytatásban ahelyett, hogy ezen javítottak volna, egészen egyszerűen zárójelbe rakták Galadrielt úgy, ahogy van. Ha valami lusta megoldásnak tekinthető, akkor ez mindenképpen ilyen kunszt.
Túl sok unalmas karakter
A valóban nagy gondok azokkal a történetszálakkal vannak, amelyek egyelőre abszolút a levegőben lógnak, és ami a legszomorúbb, hogy még csak picit sem érdekesek, izgalmasak. Ezek közül is kiemelkedik a szó rossz értelmében a tünde Arondir, akit egy az egyben törölni lehetne, semennyire sem éreznénk a hiányát. Jelenleg az emberi szállal is ez a helyzet, mind Isildurral, mint az egész númenori bagázzsal. Az pedig egyáltalán nem segít a dolgon, hogy pontosan tudjuk, ők igazából jóval később válnak csak igazán fontossá. Az őket előtérbe helyező harmadik részben tényleg az az érzése van az embernek, hogy nem igazán haladtunk előre a nagy sztoriban, és elment kb. a semmire egy teljes epizód. Nagy csodának kellene történnie ahhoz, hogy az évad további részében ezek a dolgok érdemben megváltozhassanak.
A hatalom gyűrűi akkor lehetne igazán jó széria, ha az alkotók csak és kizárólag arra fókuszálnak, ami valóban működik, vagyis Sauronra és a tündékre - magyarul arra a vonalra, ami leginkább merítkezik Tolkien valós hagyatékából. Na jó, az Idegen történetszálában még van annyi potenciál, hogy szívesen látnánk a kibontakozását, még akkor is, ha továbbra sem világos, hogy ő tényleg Gandalf-e, és valóban ennyire átalakították a sztorit (elvégre a szürke mágusnak csak Középfölde harmadkorában kellene felbukkannia), vagy valami még nagyobb csavar áll a háttérben. Nem világos, hogy ő miként fog majd végül kapcsolódni a központi narratívához, de lassan érdemes lehet azért őkelmét is ebbe az irányba terelgetni, különben olyan lesz ez az egész, mintha párhuzamosan néznénk több, Középföldén játszódó tévésorozatot.
Apropó csavarok: megint van egy titokzatos új karakterünk, egy sötét varázsló, aki kapcsán azonnal elindult a teóriagyártás, ebben ugyebár elég erős volt az első évad is, sokáig nem tudtuk, kicsoda Halbrand, Adar, vagy épp az előbb említett Idegen. Az ilyen ötletekben igazán ki lehetne aknázni azt, hogy sok üres folt van még a Másodkor nagy idővonalán, és cseppet sem mellékesen azoknak is izgalmakat tartogathat a széria, akik kívülről fújják a teljes ma ismert lore-t. Egyáltalán nem ördögtől való ilyen módon bővíteni az univerzumot, kérdés persze, hogy hová fut majd ki ez az egész. Ha az lesz a sötét mágus, akire elsőre elég sokan tippeltek, az nem csak meglehetősen olcsó húzás lenne, de ütné is elég csúnyán a kánont, szóval csak remélni lehet, hogy ezt nem lépik meg az írók.
Jön a nagy csata
Egyelőre tényleges akcióból nem sok lett a nézők jussa, de szerencsére ezen a fronton pontosan tudjuk, mire számíthatunk, ugyanis a készítők jó előre leszögezték, az évad egy hatalmas, három részt felölelő csatával zárul, Eregion ostroma pedig az ígéretek szerint tényleg grandiózus lesz, több mint ezer statiszta bújt ork jelmezbe azért, hogy egy valóban eposzi küzdelmet vehessenek fel, a forgatás pedig hetekig tartott. Mindez nagyon jól hangzik, már csak egy picivel több dráma kellene abba a bizonyos mixbe, ehhez viszont nem ártanának jobban megkomponált párbeszédek, ugyanis most a legtöbb beszélgetés inkább csak a tényleges cselekmény helyettesítője, magyarul a történéseket a szereplők kitárgyalják, elmesélik egymásnak, diskurzusaik expozícióként szolgálnak.
Jobban lehetett volna továbbá árnyalni Sauron ármánykodását is, az Ajándékok Uraként ugyanis olyan végtelenül egyszerű dolga van, annyira pofátlanul könnyedén vezeti meg szerencsétlen Celebrimbort, hogy az ember már nem is csak sajnálja, hanem egyesen szánni kezdi a tünde kovácsmestert. Világos, hogy Sauron Középfölde legnagyobb zsiványa, a legtehetségesebb ármánykodó és cselszövő, de itt még csak minimális akadály sem gördül elé, és olyan érveléseket használ, amelyek hallatán még egy ötévesnek is megszólalna a vészcsengő a fejében, nem hogy egy olyan idős és tapasztalt tündének, mint Celebrimbor uraság.
A második évad első három részét teljesen nyilvánvalóan olyan módon osztották fel, hogy nagyjából jusson elég idő minden korábban megismert szereplőre, de éppen emiatt lesz világos az, hogy kik azok, akik tényleg érdemesek a figyelmünkre, és kiknek kellett volna jobb híján a vágóasztalon végezniük, vagy már a koncepciók latolgatása során összegyűrhették volna azokat a lapokat, amelyekre a hozzájuk kapcsolódó terveket felvésték.
Aztán persze az is bőven benne van a pakliban, hogy A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi örökre az marad, ami eddig is volt: egy be nem váltott ígéret, piszok gyönyörű látvánnyal, csodaszép környezettel, tökéletes jelmezekkel. Kár lenne érte, de mi a második évad végén mindenképp visszatérünk arra, hogy végül mennyit tudott fejlődni a sorozat.
