Az emberiség egyik legősibb találmánya a zene. Sőt, igazából nem is a mi találmányunk, hiszen a ritmus és a különféle szabályos ismétlődések a természetben mindenfelé előfordulnak (elég csak a szívverésünkre, állathangokra vagy a tenger hullámaira gondolni), de ezek után mondjuk végképp természetesnek tűnik, hogy ez emberek minták iránti rajongása a kultúrában is megjelenik valamilyen formában. A zene mára gyakorlatilag minden médiumot megfertőzött, amit csak kitaláltunk és ideje volt, hogy előbb-utóbb a szórakoztatóipar "újoncait", a videojátékokat is elérje a szombat esti láz. De honnan indult ez az egész?
A játékok világában már megszoktuk, hogy bármilyen álmokat szövögetünk, azoknak jó eséllyel valamilyen módon gátat fog szabni a technika ördöge. Ez a zene esetében sincsen másképp, rengeteg apró lépésen kellett végigmennünk, mire az első pittyegésektől eljutottunk a monumentális, szimfonikus zenekarok segítségével felvett zenei aláfestésig.
Az első pittyegések
Habár otthoni videojátékok már a 70-es években is voltak (a legelső ilyen volt a rettentően szerény Magnavox Odyssey), ezekben egyáltalán nem volt hang, de vajon miért? Az idősebb olvasóinknak ez talán nyilvánvaló, de akkoriban digitális hanghordozók még nem voltak, mindent bakeliteken és magnószalagokon lehetett tárolni. Vagyis a játék valahogy így nézett ki:
A szalagok sajnos nem voltak elég időtállóak, illetve ezeket a formátumokat nehézkes lett volna játékokhoz csomagolni, emiatt pedig még a játéktermi gépekben is csak kivételes esetekben fordítottak rá időt (mint pl. a Journey zenekar nevével fémjelzett masina).
Ahhoz, hogy a játékoknak saját zenéje lehessen, digitális technológiákra van szükség, ezt pedig nagyon sokáig programozható chipekkel oldották meg, amelyek segítségével a programozó analóg hanghullámokat tudott előállítani és valamilyen hangszóró felé irányítani.
Már az 1977-es Atari 2600 is tartalmazott ilyesmit, habár nem volt érdemes túl sokat várni tőle: csak néhány egyszerű hangzásra volt képes és a 32kHz-es tartományt maximum 32 felé lehetett bontani, ami azt jelenti, hogy a megszólaltatott hangok nem teljesen igazodtak a nyugati zenében megszokott skálákhoz. Ez azért baj, mert így a már létező zenéket nehéz volt átültetni és szinte mindig borzalmas volt a végeredmény:
Amikor már valami zene is van
Az első igazi "háttérzene" a Space Invaders-ben jelent meg, persze azért mai szemmel ez sem volt világmegváltó, hiszen gyakorlatilag csak egy rövidke kromatikus hangsorból állt (tehát olyanból, amiben minden lépés fél hang nagyságú), ami egyre gyorsabb lett, ahogy az idegenek közeledtek a játékoshoz. Itt mondjuk érdemes megjegyezni, hogy talán ez volt az első olyan játék is, ahol a zene dinamikusan igazodott a történtekhez.
A videojátékos zeneszerzés hőskora
A 80-as évek második fele szerencsére sok újdonságot hozott a fejlettebb hangchipeknek köszönhetően, viszont különös módon a korszak legnépszerűbb játékkonzolja, a Nintendo Entertainment System nem tartalmazott egyedi chipet. Ehelyett inkább analóg áramkörökkel lehetett megszólaltatni két négyszögjelet, egy háromszögjelet, fehér zajt, valamint digitálisan szintetizált hangot. Ezzel a Nintendo a négyfős rockzenekarok hagyományos felállását akarta utánozni (amiben két gitáros, egy basszusgitáros és egy dobos van) és a fejlődés pedig érezhető volt.
Idő kellett ahhoz, hogy a technikai korlátok ellenére kialakuljon az az igényesség, amit pár játékfejlesztő vett csak igazán komolyan, kezdetben a zene nem képezte szerves részét a játékélménynek, inkább csak amolyan extra volt. A nép olyan emberekért kiáltott, akik az egyszerű hanghullámokat személyiséggel tudják megtölteni, hamarosan pedig szerencsére elő is bukkantak azok a tehetséges zeneszerzők, akik teljesen új szintre emelték a videojátékos zeneszerzést.
Közülük mindenképpen az egyik legfontosabb Koji Kondo, hiszen ő írta a Super Mario Bros. zenéjét is, amit gyakorlatilag a világon mindenki ismer, aki valaha is hallott játékokról. A korábbi, egyszerű zenékhez képest Kondo szerzeményei kifejezetten kifinomultak és részletgazdagok voltak, tele olyan hatásokkal, amik addig nem voltak jellemzőek. Több szerző is feltűnt ebben a korszakban, akinek a neve manapság már világszerte ismert, mint pl. Nobuo Uematsu, akit elsősorban a Final Fantasy-sorozat legendás zeneszerzőjeként ismerünk. A széria szintén a Nintendo platformján kezdte pályafutását és a kiváló történetek mellett sokan a zenéje miatt emlegetik, ami már a korai epizódokban is korszakalkotónak számított a már-már filmszerű jellegével. Külön érdemes itt megemlíteni, hogy az ebben az időszakban kialakult hangzásvilág a mai napig nagyon népszerű és chiptune néven rengeteg ilyen zenét találni.
Lézerágyúk és lézerfejek
A 90-es évek egyik legjelentősebb újítása minden bizonnyal a CD, hiszen sok helyen még a mai napig használatban vannak az ehhez hasonló optikai adathordozók. Természetes, hogy amikor megjelentek az első olyan játékok, amiket már CD-ken adtak ki, felmerült az igény, hogy a zenék is kihasználják a benne rejlő lehetőségeket. Az első megoldások a CD lemezek ún. Mixed módban működtek, ami azt jelenti, hogy egyszerre találhatóak adatok és audiosávok a lemezen, így ha a játékot egy lemezjátszóba tettük, akkor is meg tudtuk hallgatni a zenéjét.
Ez a korszak azért is volt fontos, mert az audiosávoknak köszönhetően a zeneszerzők már nem függtek az adott konzol technikai adottságaitól, bármilyen zenét fölvehettek, szabadon választott módszerrel, ami aztán gond nélkül bekerülhetett a játékba. Így olyan zeneszerzők is beszállhattak a videojátékok világába, mint a Nine Inch Nails-ből ismerős Trent Reznor, akinek a Quake zenéjét köszönhetjük.
A modern kor vívmányai
A Dolby Digital és hasonló technológiák mellett manapság már nincs igazán probléma abból, hogy hogyan varázsoljunk modern, részletgazdag és izgalmas hangzású zenéket a videojátékokba, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hova fejlődni. A kétezres években inkább arra kezdtek el fókuszálni a fejlesztők, hogy a zenék dinamikusan változzanak, igazodva ahhoz, ami a képernyőn történik, ezzel is feldobva a hangulatot. Azt pedig már talán mondanom sem kell, hogy a korlátok megszűnését követően eszméletlen zenék születtek ebben az évtizedben, olyan alkotások, amelyek már önmagukban is művészetként értelmezhetőek.
És persze olyan alkotások is, amelyek a videojátékok világán túlmutatva maradtak fent önállóan is értelmezhető remekműként...
A fejlett hangfeldolgozási lehetőségeknek köszönhetően ma már olyan játékokat is játszhatunk, melyekben a zene nem csak fontos szerepet kap, de a játékmenet alappillérét képzi: elég csak megnézni az Audiosurf-öt vagy a Beat Hazardot, ahol akár egy saját számot is kiválaszthatunk, ami alapján a játék dinamikusan gyártja le nekünk a kihívásokat, a dal ritmusához igazítva.
Mindegy, hogy hol tart a technológia vagy hogy milyen eszközökkel szórakoznak az emberek, a zene továbbra is szerves részét képezi az emberi kultúrának. Tehetséges zeneszerzők ezreinek hála lehettek a kedvenc játékaink emlékezetesebbek és időtállóbbak még évtizetek távlatában is, ha nem hiszed, nézd csak meg ezt a régi acapella koncertet, ahol igazi klasszikusok kelnek életre egy tehetséges kórus gondozásában:
Ezek után talán nem meglepő azt mondani, hogy a videojátékok zenéje egy önálló művészet, amire érdemes külön is figyelmet fordítani. Ha szívesen meghallgatnátok élőben is, hogyan szól kedvenc játékaitok zenéje nagyzenekari előadásban, akkor csatlakozzatok hozzánk november 26-án a budapesti Video Games Live koncerten, ahol a klasszikusok mellett napjaink legmenőbb játékainak aláfestő zenéi is felcsendülnek majd!
Video Games Live Budapest
Időpont: 2016. november 26., 21:00
Helyszín: Hungexpo, Budapest, Alberirsai út 10
Facebook esemény: Itt jelezd, hogy jössz!
Jegyvásárlás: Video Games Live Budapest jegyek
